A szerző mint barát és terapeuta

Októberben jelent meg Lily Allen West End Girl című albuma, ami nagy kereskedelmi és kritikai sikert aratott. A hét év kihagyás után kijött lemez dalai őszintén vallanak arról, hogyan ment tönkre az énekesnő David Harbourral kötött házassága. Ugyan „végtelenül érzelmes, mélyen személyes” dalokról van szó, ettől még társszerzőkkel dolgozott rajtuk – erről a folyamatról beszélt egyik szerzőtársa, Chloe Angelides az Independentnek. A cikk azt a kérdést járja körül, hogy a szerzők hogyan segíthetnek egy előadónak vagy (mint Lily Allen esetében) szerző-előadónak abban, hogy ilyen személyes dalokat készítsenek.

Lily Allen esetében a dalírási folyamat úgy ment, hogy az énekesnő inspirációként behozta a naplójegyzeteit a stúdióba. A Just Enough című dal például ezekből született: „Blue May [producer] a létező legszívszaggatóbb akkordokat játszotta a gitáron, én pedig az Allen által leírt szavakra kerestem rímeket” – mondta Angelides. Minden nap a stúdióban úgy kezdődött, hogy megkérdezték Allentől, hogy érzi magát, illetve az általa összeírt listáról melyik témára szeretne fókuszálni. Az album nagyon gyorsan megszületett, és az is különlegesség, hogy a megírt dalok túlnyomó része fel is került az albumra.

Általánosabban beszélt a tapasztalatairól az Independentnek Nina Nesbitt, aki maga is előadó. Legismertebb dala az Is It Really Me You’re Missing, amiről elárulta a lapnak: eredetileg Rihannának szánták, de amikor az ő csapata nemet mondott rá, akkor Nesbitt rábeszélte a szerzőtársait, hogy adják neki. De írt dalokat többek között Perrie Edwardsnak és Jessie Ware-nek is.

Szerinte az, hogy ő maga is előadó, nem akadályozza, inkább segíti abban, hogy más zenészeknek segítsen a személyes érzelmek előhozásában – úgy, hogy közben a saját egóját a háttérbe szorítja. Ha különösen érzékeny témáról van szó, akkor ezt a kérdést szokta feltenni: „Tényleg, egészen biztosan szeretnéd, hogy ez a dal megjelenjen, vagy inkább csak ki szeretnéd magadból adni ezeket az érzéseket?”

Nesbitt szerint nagyon fontos megteremteni a biztonságos közeget, amiben az előadó úgy érezheti: „akármi történik itt, az itt is marad”. Gyakran úgy dolgozik az ilyen érzékeny dalokon, hogy az előadóval beszélgetve lejegyzi a szavait, kifejezéseit; dallamokat dúdol, akár halandzsa szövegekkel, egészen addig, amíg mind a ketten úgy érzik, hogy elkapták azt az érzést, ami köré már fel lehet építeni egy kész dalt.

Mindkét szerző egyfajta kollektív flow-állapotról beszélt az Independentnek, amiben – ahogy a lap fogalmaz – „mindenki egy közös cél felé mozog, és ez a vízió mindenki számára egyszerre jelenik meg”. Így lehetséges, hogy a társakkal írt dalok „talán még Lily Allen-esebbek lettek, mintha egyedül írta volna őket” – írja az Independent. A szerző egy ilyen projektben nem pusztán szerző, hanem egyben „terapeuta, barát, filozófus, egy megszülető vízió médiuma; valaki, akinek szabadon el lehet mondani bármit”.

A cikk kiemeli azt is, hogy mi történik a szerzőkkel egy ilyen projekt után. Ennek van egy olyan vetülete, hogy tudni kell lelkileg kilépni ebből az intenzív szituációból a szerző saját lelki egészsége érdekében. Angelides praktikája például az, hogy amikor hazaér egy session után, akkor rögtön beáll a zuhany alá, és „lelkileg is lemossa magát”. A másik fontos képesség, sőt, az Independent szerint talán az egyik legfontosabb, hogy a szerzőnek képesnek kell lennie átadni az irányítást, akár arról van szó, hogyan szólal meg a dal, hogyan énekli az előadó, milyen körítéssel jelenik meg és mi történik vele ezután.

A kép forrása: Lily Allen Facebook