Hogyan hangolódik el a világ? Idén Krasznahorkai László kapta az Artisjus Irodalmi Nagydíjat. A Nobel-díjas szerző munkásságában a zene fontos szerepet kap, különösen az 1989-ben megjelenő, Az ellenállás melankóliája című kötetben. A regény filmes adaptációja a Werckmeister harmóniák címmel készült el, Tarr Béla rendezésében. Eötvös Péter Valuska című operájának is ez a mű az alaptémája.

[•••]

❝Eszter felkapta a fejét. Ifjúkora óta abban a tántoríthatatlan meggyőződésben élt, hogy a zenei kifejezés, az összecsengésnek és az együtthangzásnak ez a számára meghaladhatatlan varázsa, mint az egyetlen instrumentum, amivel az ember a környező világ „nyirkos piszkának” ellenállni s rá felelni bír, hibátlanul, már-már mintaszerűen tökéletes, és ezt az áttetsző eszményiséget, úgy érezte akkor az olcsó pacsuliszagtól kiszellőztethetetlen díszteremben, Frachberger szenilis karattyolása mintha durván fölsértené. Még egy efféle Frachberger is, futotta el a harag Esztert azon az estébe hajló délután, s első indulatában, tőle igazán szokatlan módon, fehér botját is inkább utánahajítva, mint a markába nyomva, szinte kitaszigálta a megzavarodott vénséget az épületből, szavai azonban, amiket nem sikerült kitaszigálnia, akár a szirénahangok, kínzón ott vijjogtak benne, és mintha csak megsejtette volna, hogy eme ártalmatlannak tűnő locsogás miatt mire bukkan majd nemsokára, sehogy sem tudta azokat elfelejteni. Főiskolai tanulmányaiból természetesen világosan emlékezett még arra a mondatra, hogy „az európai hangszerek az utóbbi két-háromszáz évben úgynevezett temperált hangolásban szólalnak meg”, ám különösebb jelentőséget maga sem tulajdonított ennek, amiként sohasem foglalkoztatta, ez az egyszerű megállapítás voltaképpen mit is takar pontosan, s mert Frachberger olykor kedélyesen felcsattanó magányos gügyögése arra utalt, hogy van itt esetleg valami tisztázatlan, homályos teher, amitől a zenei megnyilatkozás tökéletességébe vetett kétségbeesett hitét meg kell szabadítania, a visszavonulását követő hetekben, hogy fáradtságának legveszélyesebb örvényein túljutott, akárha a saját személyét érte volna ezzel egy alantas támadás, a lehető legalaposabban, fogcsikorgatva elmerült a tárgyban. És: elmerülni a tárgyban, ez, mint hamarosan kiderült, azt jelentette, elmerülni egy fájdalmas, felszabadító küzdelemben az önáltatás utolsó, makacs káprázata ellen, merthogy mire a folyosó portalanított könyvei közül az idevonatkozókkal végzett, egyúttal végzett magában a „zenei ellenállás” ama végső illúziójával is, amellyel ostromlott értékeit próbálta addig védeni, s ahogyan Frachberger „csippentett le egy tiszta kvintből”, ő is megfosztotta a hősies délibábtól gondolatainak ezzel aztán végérvényesen elsötétedő egét. Kihámozván vagy inkább fölidézvén az alapfogalmakat, mindenekelőtt a hang és a zenei hang különbségét igyekezett meghatározni, azt ugyanis, hogy az utóbbit a puszta fizikai jelenségtől felhangjainak bizonyos szimmetriája, mármint az a sajátossága választja el, hogy egyetlen, rezgések egész sorozatát tartalmazó hang úgynevezett periódusos hullámai kis egész számok viszonyával fejezhetők ki; majd megvizsgálta két hang rokonságának, harmonikus összecsengésének elemi feltételét, és megállapította, hogy a kellemesség, azaz e kapcsolat zenei értelmezhetősége akkor áll fenn, ha ezeknek, vagyis a szóban forgó két hangnak minél több felhangja esik egybe, illetve egymással kritikus közelségbe minél kevesebb; s mindezt csak azért, hogy végül a legkisebb belső bizonytalanság nélkül elemezhesse a hangrendszer fogalmát és történetének egyre siralmasabb állomásait, amellyel döntő felismerésének már egészen a közelébe ért. Ha tanult is erről valaha valamit, közömbös látszata miatt már nem emlékezvén a részletekre, újra fel kellett elevenítenie s egyúttal kiegészítenie is, nem csoda hát, hogy szobáját azokban a lázas hetekben cédulák elképesztő tömege borította el, a függvényeknek és számításoknak, a kommáknak és centeknek, a frekvencia- és konszonanciamutatóknak olyan rengetege, hogy köztük jóformán lépni se nagyon lehetett. Meg kellett értse Püthagorasz számdémonát, ahogy a tanítványai tiszteletétől övezett görög mester a húrhosszúság osztása alapján a maga nemében lenyűgöző hangközrendszert dolgozott ki, és meg kellett csodálja Arisztoxénosz zseniális felfedezését, aki az ókori zenész valóságos tapasztalatával és ösztönös találékonyságával mindent a fülére bízott, s mert hallotta a tiszta hangzások univerzumát, úgy vélte, az a leghelyesebb, ha hangszerét a felhangsorra tekintettel a híres olümposzi tetrakordra alapozva hangolja be, egyszóval tehát meg kellett értse és meg kellett csodálja azt a figyelemre méltó tényt, hogy „a világ egységes alapelvét kereső gondolkodó és a harmonikus kifejezés alázatos szolgája” két egészen különböző érzékenységből meglepően hasonló eredményre jutott. Ám meg kellett tapasztalnia azt is, ami ezután következett, a hangrendszer úgynevezett fejlődésének szomorú kísértethistóriáját, hogy a természetes hangolás korlátja, tudniillik az az elgondolkoztató megszorítás, mely a moduláció nehézségei miatt a magasabb előjegyzésű hangnemek használatát határozottan kizárta, miképpen lesz egyre inkább tűrhetetlenné, vagyis kénytelen volt nyomon követni a végzetes folyamatot, ahogy az alapkérdés – mármint e megszorítás értelme és jelentősége – lépésről lépésre mint felejtődik el. A salamancai Salinason és a kínai Cai-Yun, Stevinen, Praetoriuson és Mersenne-en át vezetett az út a halberstadti orgonamesterig, s mire ez a feszítő dilemmát 1691-ben, „Von musikalischen Temperatur”, a maga részéről egyszer s mindenkorra megoldotta, a feladat nem volt már egyéb, mint egy bonyolult hangszerhangolási probléma, azaz hogy milyen módon lehetne – mégis! – az európai hétfokú rendszer valamennyi hangnemében, a rögzített hangolású instrumentumokon is, szabadon játszani. Fenntartva magának az ingadozás jogát, a nehézséget Werckmeister egy amolyan huszárvágással intézte el, s csupán az oktávok pontos távolságát megőrizve, a tizenkét félhang univerzumát – mit neki a szférák muzsikája! – egész egyszerűen tizenkét egyenlő részre osztotta fel, hogy ezzel aztán – a zeneszerzők amúgy nagyon is érthető örömére s az abszolút tiszta hangközök iránti bizonytalan sóvárgás gyorsan kimerülő ellenállása után – meg is pecsételje a helyzetet. A felháborító, a vérlázító, a megszégyenítő helyzetet ugyanis, döbbent meg Eszter, azt történetesen, hogy ama gyönyörű összecsengés, a zengésnek az a szépsége, mely az igénytelenség ragályos mocsarában ez idáig megtartotta őt, „épp a velejénél hamis”, ott, ahol több évszázad mesterműveinek minden egyes hangzatából egy valahogy mégiscsak létező birodalom volt sejthető. A szakértő munkák nem győzték dicsőíteni az inkább elődjeiből élő, mint „felfedező” Andreas mester utánozhatatlan leleményességét, s egyenesen úgy beszéltek az egyenletes temperálásról, mintha az – a csalás – a világ legkézenfekvőbb dolga volna, sőt afeletti igyekezetükben, hogy elleplezzék e tény valódi jelentőségét, a kérdés avatott tudósai még a hajdani Werckmeistereknél is fortélyosabbnak bizonyultak. Hol arról értekeztek ugyanis, hogy az azonos távú hangközök elve s elterjedése után az addig használatos kilenc hangnembe börtönzött szerencsétlen komponisták ezzel ismeretlen és megközelíthetetlen tájakra merészkedhettek el, hol pedig arról, hogy a gúnyosan idézőjelbe tett természetes hangolás esetén milyen súlyos modulálási gondokkal kellene szembenéznünk – márpedig, fordultak ekkor az érzelmek felé, ugyan ki mondana le „egy Beethoven, egy Mozart vagy egy Brahms” fölülmúlhatatlan életművéről csak azért, mert az ő zseniális darabjaik megszólaltatásakor a hangzás egy icike-picikét eltér az abszolút tisztaságtól. „Kicsire nem adunk!” – egyeztek meg ebben, noha akadt néhány bizonytalanabb fellegjáró, aki enyhítésképpen „kompromisszumról” mert fecsegni, a többség azonban ezt is lenéző mosollyal rögtön idézőjelbe rakta, és közel hajolván olvasójához, mintegy megsúgta neki, hogy a tiszta hangolás valójában csak egy ábránd, hogy tiszta hangzatok tulajdonképpen nincsenek is, ha pedig mégis volnának, akkor is minek, hisz olyan jól elboldogulunk mi nélkülük…❞

[•••]

Krasznahorkai László: Az ellenállás melankóliája
Digitális Irodalmi Akadémia