A thrash metal „frontembere”: Gary Holt

Magyarul is megjelent az Exodus dalszerzőjének életrajzi kötete, a Lenyűgöző katasztrófa, amelyben szórakoztatóan kerül bemutatásra a zenész „pusztításokkal teli” élete. A személyes visszaemlékezések a thrash metal történetét is elbeszélik. Az alábbi részlet az Exodus keresztútjáról szól, arról az időszakról, amikor Kirk „átigazolt a Metallicába”.

[•••]

Amikor Kirk átigazolt a Metallicába, az Exodus több szempontból is keresztúthoz érkezett. Nem volt kérdés, hogy pótolnunk kell, nem akartam az egyetlen gitáros lenni. Szerettem a fő riffíró lenni, de rajongtam a kétgitáros együttesekért, lásd Thin Lizzy, Iron Maiden, Judas Priest vagy Scorpions, ahol két szólógitáros működött. Még mielőtt azonban felvettünk volna egy második gitárost, Tommal elkezdtünk dalokat írni. Kettőt be is fejeztünk, ezek a No Love és a Strike of the Beast. A basszusgitárosunk, Jeff Andrews csak ritkán bukkant fel, így aztán felmerült, hogy mi lenne, ha lecserélnénk. Paul szobatársa, Rob McKillop – akit csak Robbie-nak hívtunk – gitározott, mi pedig felvetettük neki, hogy mi lenne, ha beszállna az Exodusba basszuson. Robbie egy vadállat volt, főleg, ha piált, úgyhogy tökéletesen passzolt hozzánk. A gond csak az volt, hogy erről elfelejtettük tájékoztatni Jeff Andrewst. Egy nap, amikor Robbie átjött jammelni a szüleim garázsába, meg hogy átvegyük a már kész számokat, Jeff megjelent, hogy elhozzon valamit. Szóval ott álltam egy másik basszusgitárossal, és éppen Exodus-dalokat tanítottam neki. Hamar megértette a szitut, fogta a cuccait, és lelépett. Sose rúgtuk ki, egyszerűen csak lebuktunk, hogy már más van a helyén. Talán jobb lett volna, ha inkább máshol próbálunk. A mai napig lelkifurdalásom van emiatt.

Mint kiderült, az új basszusgitáros megtalálása volt a könnyebbik feladat. Kirk pótlása eltartott egy darabig, és ezalatt belefutottunk pár zsákutcába. Először Mike Maungot vettük fel, egy király csávót és remek zenészt, csak hát nem sok köze volt ahhoz, amit mi játszottunk. Mindössze egy koncertet adtunk együtt. Végül egy legendás funkzenekart alapított, amely a Freaky Executives nevet viselte. Azzal szokott felvágni, hogy játszott a világ legsúlyosabb bandájában, és a legfunkosabban is. Nyilvánvalóan nem illett közénk, hiszen a funk volt az ő terepe. Aztán találtunk egy Evan McCaskey nevű srácot, aki igazi fenoménnek bizonyult. Tizenhét évesen már Marty Friedman szintjén nyomta. Azonban ő is csak egyszer lépett fel velünk, mert az apja rájött, hogy lóg a suliból. Ráírta a homlokára, hogy „hazug”, összetörte a gitárját, és még a majdnem derékig érő haját is levágatta. Így Evan az egyetlen Exodus-koncertjét Robbie gitárján játszotta. Nagyszerű gitáros volt, tragikus, hogy 1989-ben öngyilkos lett.

Nem szeretek vallásos felhangú szavakat használni, mert nem vagyok hívő, de amikor ráleltünk Rick Hunoltra, azt igazi áldásként éltük meg. A mai napig a legbelsőbb körömhöz tartozik. Az akkori menedzserünk, Adam Segen fedezte fel Berkeley-ben. Egy nap Rick eljött meghallgatni minket, én pedig elpengettem neki egy rakás riffet. A kis Gallien-Krueger erősítőjét nem lehetett hallani az én százwattos Marshallom mellett. Évekkel később bevallotta, hogy az apámtól örökölt oklahomai tájszólásom miatt azt hitte, valamelyik déli államból származom. – Ki ez az alabamai paraszt az őrült riffjeivel meg a fülsiketítő Marshalljával? – járhatott a fejében. Ennek ellenére be akart kerülni a bandába, és azt tette, amit ilyenkor minden elhivatott gitáros tenne: eladta a kisteherautóját az új basszusgitárosunknak, és megvette belőle az első Marshall erősítőjét. Ezt nevezem elköteleződésnek. Ebből mindjárt tudtuk, hogy ő a megfelelő ember a melóra, és ezennel összeállt a H-csapat: Holt & Hunolt.

Amit Rick akkoriban nem vett számításba, az az volt, hogy egy olyan együtteshez csatlakozott, amely fanatikus rajongókkal rendelkezik. Nem sokkal azután, hogy leszerződött velünk, jöhetett a mély víz: az első koncert. A japán metállegenda, a Loudness előtt melegítettük be a közönséget 1983. július 11-én, a Wolfgangban (a korábbi Old Waldorfban). A később energiabombaként viselkedő Rick az első buliján teljesen lefagyott a lámpaláztól. Annyira fosott, hogy féloldalasan állt a színpadon, nem szemtől szemben a közönséggel. Akkoriban már jól ment a szekerünk, és a telt ház miatt óriási volt rajta a nyomás.

Miután a megújult Exodus utolsó darabja is a helyére került – ekkor már Tom volt az egyetlen eredeti tag –, Baloff és én a saját elképzeléseink szerint kezdtük átformálni a bandát. Ebben a Hammett utáni korszakban szinte kizárólag emberek meggyilkolásáról akartunk dalokat írni, és ezzel párhuzamosan kiszórtuk a régebbi, könnyedebb, NWOBHM-hatású darabokat, melyeknek a szövegeit Kirk és Jeff jegyezték. Ezek között voltak Kirk-szerzemények is, de tény, hogy súlyos thrash számokat is köszönhetünk neki, amiket persze műsoron tartottunk, lásd a Dying by His Hand, a Hell’s Breath vagy az Impaler.

Azon igyekezetünkben, hogy minél sötétebb és erőszakosabb számokat játsszunk, természetesen írtunk… egy halról is. Ez volt a Piranha. Egyszerűen imádtuk a piranhákat. Ezek a virgonc kis pokolfajzatok elég harapósak ám. Aztán ott volt az And Then There Were None, amit Tommal közösen írtunk. Ez volt az egyetlen politikai témájú szerzeményünk ebből a korszakból. Akkoriban egy metálzenekar repertoárjában kötelezően szerepelnie kellett egy atomháborúról szóló dalnak. Ha nem is fele-fele arányban jegyeztük a számainkat, de azért Baloff is sokat írt, sőt a kedvenc szövegeim az ő fejéből pattantak ki. Ezek végül fel is kerültek a Bonded by Blood albumunkra. Előfordult, hogy a dalszövegek születtek meg előbb, és már ezekhez passzintottam a riffeket. Paullal a közös célunk az volt, hogy a zenénk tükrözze a velejéig romlott személyiségünket.

Mindez egybeesett az Exodus Ruthie-korszakával, amely 1983 végével vette kezdetét. A Ruthie’s Inn egy Berkeley-i klub volt, amely a punk és a metal közönségének is a kedvére tett. Az első Ruthie’s koncertünkre 1983. szeptember 17-én került sor – ekkor keveredett először ez a két szcéna. Ezután már a punkok is frekventálni kezdték a fellépéseinket, és ettől fogva már nem voltunk „mocskos hosszúhajúak”. És ők sem voltak többé „mocskos sörényes senkiháziak”. Sőt, bírták a zenénket. Nem izgatta őket, hogy időnként felcsendül egy gitárszóló. Valójában még azokat is imádták. Mi is jártunk a punkbulikra, akár a Fang, akár a GBH tévedt a városba. Nos, ekkor vadultak be a dolgok, ekkor született meg az igazi Exodus.

[•••]

Gary Holt – Adem Tepedelen: Lenyűgöző katasztrófa – Az Exodustól a Slayerig
Fordította: Dudich Ákos
Budapest: Konkrét Könyvek, 2026