„A zene természetében van, hogy internacionális”

Hétfőnként jelentkező sorozatunkban zeneszerzőkről, zenészekről szóló írásokból, alkotók szavaiból idézünk. Olyan életrajzokat, monográfiákat, tudományos írásműveket, tanulmányköteteket, történeti és ismeretterjesztő műveket, újságcikkeket ajánlunk, amelyeket érdemes elolvasni. Ezeknek az idézeteknek középpontjában a dalszerzők, a zeneszerzés és a zenetörténet áll.

Csáth Géza: A zenéről

Nem hazugság azt mondani, hogy az embernek több köze van a zenéhez, mint a többi művészethez. Mintha a muzsika jobban hozzánk tartozna, közvetlenebbül és egyenesebben érintené a lelkünket, mint az írás, a kép vagy a szobor. Hasonlatos a beszédhez, amelynek befogadására mindig nyitva vannak a füleink, s amely érdeklődésünket, legyen bár fáradt a figyelem, mindig aránylag hamar föl tudja kelteni. A zeneművészet csírái benne vannak az állati természetben is. Az éneklő madarak is gyönyörködnek a saját énekükben, amely belső ösztöneikből és a külső világ reájuk ható ingereiből fakad.

A munkája közben fütyülő, éneklő mesterember is zeneművész. A művészete ugyan többnyire kezdetleges, eszközeiben primitív – de mégiscsak művészet. Ámbátor jegyezzük meg, hogy valamely jó hangú, bár zeneileg tanulatlan ember egy apró dal eléneklésével több zenei tehetséget, sőt több művészetet produkálhat, mint amennyit néha hivatásos muzsikusoknál látunk, amikor azok olyan művészi föladatokat végeznek, amelyek erőiket fölülmúlják. Képzeljünk el egy karmestert, aki valami nehéz és komplikált operát vezet, amelyet teljesen ő maga sem ért. Ez az ember a lényegtelenebb dolgokat nem tudja kellően háttérbe szorítani, a fontosat nem tudja kiemelni. Olyan ez, mintha valaki a beszédben hibásan hangsúlyoz. Azaz a rossz hangsúlyú beszédet még valahogy meg lehet érteni, de a rossz hangsúlyú muzsikát alig. Sokszor bámul az ember, hogy egyszerű emberek ösztönszerűen mennyire megközelítik e tekintetben a tökélyt, és viszont mások sok tanulással és tudással milyen kevéssé.

De hát ha aránylag kevesebb embernek is adatott meg, hogy zenét jól adjon elő (akár énekhangon, akár hangszeren), vagy hogy zenében újat gondoljon, alkosson – kevés kivétellel mindenki élvezni tudja a zenét. Manapság, amikor a zene sok embernek mindennapi szórakozása, intézmények alakulnak, amelyek ezt a gyönyörűséget azoknak is, akik nem tanulhattak hangszert, sőt akiknek a zenei tehetségük csekély, megszerzik. A dalárdák, amelyek a férfikaréneket kultiválják, szociális szempontból nagy jelentőségűek. Tehetséges karmester egész csomó emberben fejleszti ki rövid idő alatt a zene iránt való közvetlen szeretetet, a zene megértését. Az ilyen emberek családjára, gyermekeire is átragad, átszármazik ez a fogékonyság, amely gyönyörűség forrása, pénzbe sem kerül: csak ki kell fejleszteni.

Persze különbözők az emberek. Az egyiknek a muzsika kellemes fülcsiklandozást okoz, a másiknak magas fokú értelmi és érzelmi gyönyörűséget. Az elsőnek csak a zene külsőségeihez van köze, mintha egy képen csak a festékeket nézné. A másik már a hangok mögött rejtőző zeneszerző emberi lelkének megnyilatkozására figyel és értékeli e megnyilatkozás módját, eszközeit.

A zene természetében van, hogy internacionális; minden nemzethez szól, még a nem kultúrnépekhez is: egy egyetemes kultúrnyelv hangján. Ez a gondolat elég, hogy rámutasson: mi köze az Embernek a Zeneművészethez.

*

Közelebbi vonatkozásait keresve ennek a közösségnek, szemlét tarthatunk a zeneművészet fölött, amint az a mai embert leginkább érdekli. Ha egy zeneileg műveletlen embert elviszünk valamely zenekari hangversenyre, ahol különböző időben élt szerzők munkái szerepelnek, akkor a mi emberünknek kissé zavaros élvezete lesz a sok ismeretlen szakács művészi főztjétől. Semmiről se lesz határozott benyomása, leginkább csak bizonyos éneklő melódiák kapják meg a figyelmét vagy a zenekar hangerőbeli növekedései hozzák meg számára a fölmelegedés érzését. Azaz hogy ahhoz valami hasonlót. Mert az igazi zenei élvezet annak számára, aki a zenének minden pontjára figyelni tud (például a zenekarban egyidejűleg hallani tudja a vonóshangszerek énekét, a rézfúvók kísérő melódiáját és mondjuk a fafúvóhangszerek cifrázó figuráit) – sajátságos megelégedettség érzésével jár. Ezt az érzést írásmunka csak ritkán, kép, szobor, épület talán sohasem kelti az emberben.

De menjünk a hangversenyünkre, ahová az elébb készültünk. A műsor a következő:

1. Bach: Passacaglia.

2. Mozart: Varázsfuvola opera nyitánya.

3. Beethoven: V. szimfónia.

4. Wagner: Tannhäuser opera nyitánya.

Rövid műsor, az eljátszása legföljebb másfél óráig tart.

Mielőtt a zenekar játékhoz kezd, elmondom az én emberemnek, hogy Bach, Mozart, Beethoven, Wagner körülbelül a négy legnagyobb és legeredetibb zenei termelő elme volt. Azután arról beszélek, hogy a Passacaglia eredetileg orgonára írott munka, alapja: egy állandó dallam, amely az egész vonalon át mindig ismétlődik a basszusban, azaz a zenedarab legmélyebb, úgynevezett alapszólamában.

Valóban halljuk, amint a nagybőgőkön fölzendül ez a dallam, amely alapmintául szolgál az egész darab szövéséhez. Alighogy elvégződött, a többi hangszerek új melódiával lépnek be; a nagybőgőkön azonban csekély változtatással vagy cifrázással (esetleg más hangsúlyozással) ott énekel, dünnyög, morog újra az a melódia. Ha meg nem mondom neki, bizony aligha veszi észre ezt az én emberem, de ha ujjmutatásom nyomán azután reá tud ismerni az alapmotívumra: kétségtelenül örömet fog okozni neki. Egyébként minden valószínűség szerint nem sok gyönyörűsége fog telleni az előadott zenedarabban. A teremtő művészi intelligencia sajátságos, de némileg egyoldalú munkája nyilatkozik meg benne, amely a mi tapasztalatlan, gyakorlatlan fülű hallgatónk számára úgyszólván megközelíthetetlen. Megmutatom neki a vezérfüzetet, amelybe a zenekar összes hangszereinek életét, munkálkodását beírta a szerző. Ő nem is ért a kottaolvasáshoz, mégis meg tudom neki mutatni, hogy micsoda formai rendszeresség és formai szépség van ebben a muzsikában. A kottapontok mint mértani rajz csoportosulnak a papíron. Bizonyos építést, az elemeknek, a zenei formációknak összerakását és egymásba alakítását kell látnia, amit teljességében csak a zeneileg tanult ember tud méltányolni.

De hogy a dolgokat össze ne keverjük, eleve szükséges megjegyezni, hogy a formáknak ilyen kombinációja, ismétlése egyaránt jellemez minden muzsikát. Vegyünk például egy egyszerű népdalt, a „Szeretnék szántani” kezdetűt. Próbáljuk meg ezt a dalt az asztalon eldobolni. És akkor tapasztaljuk, hogy a dal négy sorának megfelelőleg ismétlődik benne egy ritmikai minta:

Aki ismeri a nótát, könnyen megérti a jelzést. És e pontról némileg beláthat a zeneművészet boszorkánykonyhájába is. A muzsikában mindig fölfedezhetünk ilyen formai alapot, amelyhez a hangok időbeli beosztása igazodik.

Ez a zene belseje.

A külsejét már nem látjuk, hanem halljuk. Általánosságban zenéről szólva, az emberek csak erről a külsőről szoktak beszélni, holott ez a külső nem minden. Bachnál például majdnem kevesebb, mint a belső. Bámulatos elmésség és ésszerűség nyilatkozik meg abban, hogy ez a művész a formákat kombinálta, keverte, egymásra építette. A hangzás, a külső nem mindig ad rá alkalmat, hogy ezt a művészetet megcsodálhassuk. A zene Bachtól kezdve azonban mindinkább egy más ösvényre hágott.

A hangversenyünk második pontja majd világosan mutatja ezt nekünk.

A karmester a pulpitushoz lép, és a zenekar csakhamar belekezd Mozartnak, a XVIII. századbeli nagy német [így!] zeneszerzőnek operanyitányába. A zene csupa pezsgés. Tiszta, szép és jókedvű melódiák jelennek meg, eltűnnek, újaknak adnak helyet, majd ismét visszatérnek. A fül valósággal élvez. Úgy hangzik, mintha mindezt valaki álmában gondolta volna ki, és égi könnyedséggel le tudta volna írni az álmát zenekarra.

Mindjárt a zenemű elején egy sajátságos pattogó melódiát kezd egy hangszer, alig haladt egy lélegzetnyire a melódiájával, újra halljuk, amint más hangszer belevág a szavába, és ugyanazt elölről kezdi, amit a másik eddig elmondott; ezalatt az első hangszer pedig folytatja a mondanivalóját. Csakhamar sorjában a harmadik, majd a negyedik hangszer is nekikezd ugyanazzal a mondókával, mialatt az előbbiek új figurációkat énekelnek. Úgy nevezik ezt a játékot, hogy fúga, vagyis futás; mintha a hangszerek a megkezdett dalukat elhajigálnák és azt a következő (üldöző) hangszer venné föl, venné át.

Az én hallgatóm nincsen tisztában, hogy a zenekarban mi történik, csak azt tudja, hogy a figyelmét és érdeklődését elragadja ez a muzsika. A zenekar gyöngyöző fuvolafutamokkal, harsány kürthangokkal, kecsesen lépdelő, gyors melódiákkal föltartóztathatatlanul rohan a darab végéig.

Nem beszélhetünk sokat, mert a műsor következő számát, Beethoven ötödik szimfóniáját is csakhamar elkezdik. Annyit kell még mondanom, hogy ez a zeneszerző a XIX. század elején élt. Művészete tehát még nincsen százéves. Hányatott életű szerencsétlen ember volt, aki saját vallomása szerint is nem egy zenedarabjába azokat az érzéseket vitte bele, amelyek a sorssal való küzdelmeiben, nagyot akaró titáni vágyainak keletkezésében szerepeltek, és betöltötték a gondolatvilágát. Az ötödik szimfóniát Sors-szimfóniának nevezik. Mindjárt az első rész bevezető hangjaiban egy erőszakos rövid zenei mondást hallunk, mintha a zenekar hangosan, dörögve elkiáltaná magát:

– Vigyázzatok!

– Remegjetek!

Beethoven azt mondta erre a rövid, négy hangból álló zenei szóra, amelyből az egész első rész mondatai, fejezetei fejlődnek, hogy: azt az érzést és gondolatot fejezi ki, amelyet irodalmilag körülbelül így lehet lefordítani:

– Halljátok, a Sors dörömböl a kapun!

Egyelőre azonban ne törődjünk azzal, hogy mit fejez ki a muzsika. A külső tulajdonságai szerint fölfedezünk benne valami komorságot; a zenei gondolatok tragikus erővel zúdulnak egymásután.

Egészen más művészet ez, mint amellyel általában a nép, az utca él. Mert zenét mindenki fogyaszt. Az a fogyasztási cikk, amely világpiacra kerül, a dal. A népdal, kuplék, operettáriák, amiket az emberek a melódia külső tulajdonságai és a szerkezet egyszerűsége miatt könnyen meg tudnak jegyezni és ezután továbbadni. Ez a zene egyszólamú, mert egyetlen hangszer vagy énekhang előadhatja. A magasabb zenében a szerkezetek komplikáltak, és a zenei gondolatot több szólam képviseli, úgy értsük ezt, hogy három-négyféle zenei gondolat (formáció, figura, melódia) jelentkezik a zenekarban egyidejűleg a különböző hangszereken. Nem kell azonban azt gondolni, hogy a több szólamú és komplikáltabb szerkezetű muzsika mindig értékesebb, mint például egy egyszólamú dal. Egy ilyen kis dalban olykor sokkal nagyobb zenei intelligencia nyilatkozását bámulhatjuk, mint egy egész szimfóniában, amely, mondjuk, tizenötféle hangszerre van írva.

A zenekarban belekezdenek a második tételbe. Egy fönséges, egyszerű melódiát hallunk, amelyet először a csellók énekelnek el olvatag, lágy hangon, azután az egész zenekar ismétli. A mi emberünknek ez végre olyan valami, amit a legközvetlenebbül élvezni tud. Az első melódiát fölváltja egy másik, hősies, férfias zenei strófa, amelyet csakhamar ismét követ az első, sajátos elváltozásokban, cifrázatokban.

A zeneszerző ugyanazt a dolgot beszéli el nekünk, mint a tétel elején, csak más zenei szavakkal. A fülnek jólesik: jólesik az emlékezés és az újság, amely a földolgozásban, a hangszerek másféle használatában rejlik, mintha a dolgok egymásból logikusan következnének, mintha minden úgy jönne, ahogy éppen a legjobb és legszebb.

Beethoven muzsikájának éppen olyan nemes a belseje, mint a külseje. Wagnernél, akinek Tannhäuser-operájához írott nyitányával hangversenyünk befejeződik, a „külső” káprázatossága már messze fölülmúlja a belső szépségeket. Ő már a muzsika legújabb korszakának az embere, az új zeneművészet pedig csak a fül számára készült, itt úgyszólván teljesen háttérbe szorulnak azok a formai kombinációk, fűzések és egymásra építések, amire a régiebbek szerzeményekben annyi elmésséget, találékonyságot pazaroltak.

Minden hanghatás a fülnek, érzések fölkeltése miatt készült. Ma az úgynevezett programzene korszakát éljük, amikor a muzsika versenyre kél az irodalommal, és a sajátos hatalmas eszközeivel ő is érzelmek és gondolatok kiváltására törekszik. De hát ez nem kifejezett új törekvése a zenének. Az érzékenyebb idegrendszerűekben majdnem mindenféle zene asszociációkat – azaz képzetkapcsolatokat – kelt. De éppen a mai ember idegrendszerét jellemzi az érzékenység, az asszociációk létrejöttének könnyűsége. A modern muzsika ezt belátja, és elsősorban hangulatok fölkeltésére törekszik. Itt elvesznek a zene matematikai arányai, a zeneszerző ötletei többé nem általános érdekűek, hanem éppen csak az ő zenei érzés- és gondolatvilágára vallanak. A modern irodalomban hasonló jelenségeket látunk.

Wagner zenei érzés- és gondolatvilága éppen ezért eleinte nem tudta érdekelni az embereket, ami annál csodálatosabb, mert ennek a zenének, mint említettük, csodás külsőségei vannak. A zenekar gyönyörűen szól. A hangszerek használata eredeti, a régitől eltérő; a hallgató – ha egyszer megkapta ennek a sajátos muzsikának a varázsa – szinte fizikai jólétet érez a kápráztató, bársonyos hangszínek hallatára. A motívumok megjelenése, egymásba szögellése, váltakozása új és új kielégítésszerű érzéseket hoznak.

…De a hangversenynek vége van. Az én emberem kipirult arccal jön ki a teremből, pedig bizony tizedrészét se tudta meghallani annak, ami hang a levegőben röpült, és mégis jelentős gyönyörűségei voltak.

Emellett némi betekintést nyert a zene konyhájába. Micsoda céljai, eszközei vannak a művésznek? Mindezek fontos kérdések minden művészet értékelésénél és élvezésénél. Pedig emberi kötelesség, hogy a műalkotásban, ha megismerkedünk vele, méltányoljuk a teremtő elme munkáját. Igen sokan tudnak olvasni, és mégis ehhez képest nagyon csekély azoknak a száma, akik az írásműben föl tudják ismerni azt, ami benne sajátosan a művészre vall, és akik minden lépésnél követni tudják őt alkotó munkájában. Mert a művész, akármekkora is a közönsége – ha valóban nagy művész -, csak magányos ember, eszméivel, színötleteivel, zenei gondolataival együtt. Hangban, színben, rajzban és betűkben kifejezésre törekszik, és éppen a kifejezés módjaiban nyilatkoztatja ki lelkének legmélyebb titkait.

Ezek a titkok a muzsikában csodálatra méltóbbak, nagyszerűbbek, mint bármely más művészetben.

1907

Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár