Hétfőnként jelentkező sorozatunkban zenészekről szóló írásokból, zenészek szavaiból idézünk. Olyan életrajzokat, monográfiákat, tudományos írásműveket, tanulmányköteteket, történeti és ismeretterjesztő műveket ajánlunk, amelyeket érdemes elolvasni. Ezeknek az idézeteknek középpontjában a dalszerzők, a zeneszerzés és a zenetörténet áll.

Mit jelent a hitelesség a zenei életben? Mi áll a szerző és előadó, alkotás és reprodukció közötti hierarchia hátterében? Az újítás fontosabb, mint a hagyomány? Ezeket a problémákat veti fel az alábbi részlet Nicholas Cook Zene. Nagyon rövid bevezetés című művéből.

[•••]

❝A dalok feldolgozásaival a lemezcégek és rádióadók elkerülték, hogy jogdíjat fizessenek az eredeti művészeknek. Ahogy a fekete mozgalom erőre kapott, ebből botrány lett, és a feldolgozás gyakorlata egyre kínosabbá vált. Ennek eredményeként a rockzenében, különösen a progresszív rockban általánossá vált az a nézet, hogy van valami tisztességtelen abban, ha az ember nem a saját zenéjét játssza, s ez messze túlmutatott azon a kérdésen, hogy kifizetik-e a jogdíjat vagy sem: az együttesektől azt várták, hogy saját zenét írjanak, saját stílust alakítsanak ki. Mindenekelőtt pedig azt várták el tőlük, hogy természetesen, maguktól alakuljanak meg, nem pedig úgy, hogy összehozzák őket zeneipari vállalkozók. A hatvanas évek rockrajongói fel voltak háborodva a The Monkees sikerén: az együttest (amelyet túlságosan is átlátszó módon mintáztak a Beatlesről) az NBC televízió társaság találta ki és futtatta igen intenzíven; szintetikus bandaként, mesterséges konstrukcióként tekintettek rájuk, amely vét a hitelesség legalapvetőbb elvei ellen.

Ugyanez az értékrend többé-kevésbé változatlan formában létezik ma is. A populáris zene kritikusai általában nem foglalkoznak a hasonmás együttesekkel, amelyek ahelyett, hogy saját stílust alakítanának ki, a múlt nagy zenekarainak hangzását és küllemét utánozzák. Az ilyen csapatok a legjobb esetben is gyanúsak, miként a Spice Girls (5. ábra), amely akár egy meteor, úgy jelent meg és vált híressé az 1990-es évek közepén, s ez tökéletesen illusztrálta, hogy a populáris zene területén, a megfelelő recept birtokában miként lehet kézi vezérléssel sikert elérni. (A 6. ábrán a The Stage magazinban megjelent hirdetés látható, amely összehozta a Spice Girlst.) Híres ügy volt, amikor 1990-ben a Milli Vanillitől visszavették a legjobb új előadónak járó Gramophone-díjat, mivel kiderült, hogy a lemezeiken hallható számokat nem ők adták elő – fonák ítélet, mondhatjuk, ha arra gondolunk, hogy a modern stúdiótechnológia milyen mértékben tette problematikussá magának az előadásnak a fogalmát (legalábbis a hagyományos értelemben vett előadásét). Ugyanakkor az egész mögött valami sokkal összetettebb dolog rejlik, mintsem az az anakronisztikus hit, hogy a zenét természetes módon, s nem művi úton kell létrehozni; hogy a zene személyes őszinteség révén születik, nem pedig az üzleti éleslátás terméke.

Amikor a Pet Shop Boys először turnézott az 1980-as években – abban az időszakban, amikor a lemezeiknek köszönhetően már nemzetközi szinten is sikeresek voltak –, színpadi előadásaik nyilvánvalóvá tették, hogy nem képesek újraalkotni a stúdiófelvételeikre jellemző hangzást. Ráadásul ezzel tökéletesen tisztában is voltak; Neil Tennant, a frontember, a következőket nyilatkozta a Rolling Stone magazinnak: „Kifejezetten tetszik, hogy bebizonyíthatjuk: élőben nem tudjuk megvágni a zenénket”. Majd hozzátette: „Mi popzenekar vagyunk, nem rock ‘n’ roll banda.” Ez a megjegyzés különösen sokatmondó, hiszen általában a rockzenészek szokták megkülönböztetni magukat a popzenészektől, mégpedig utóbbiakra nézve becsmérlően. Némiképp leegyszerűsítve (de hát amiről szó van, valóban nem túl bonyolult) az összevetés így hangzik. A rockzenészek élőben játszanak, saját zenéjüket adják elő, saját identitásukat teremtik meg; egyszóval uralják saját sorsukat. A popzenészek ezzel szemben a zeneipar bábjai, akik cinikus vagy éppen naiv módon a közönség ízlését szolgálják ki, mások által írott és hangszerelt zenét játszanak; hiányzik belőlük a hitelesség, s ekként a zenészek hierarchiájának legalsó fokán a helyük. Ebben benne rejlik az az előfeltevés, hogy a zenészek hierarchiájában a zene alkotói – a szerzők, ha úgy tetszik – magasabban helyezkednek el, mint az előadók, azok tehát, akiknek a szerepe nem más, mint a puszta reprodukció.

Elég csak végigfutnunk a legközelebbi újságosnál kapható zenei magazinokat, hogy lássuk: milyen mértékben alapul a klasszikus zenéről való gondolkodás a „nagy muzsikus” fogalmán: olyan művész ő, akinek a technikai képességeit magától értetődőnek vesszük, s akinek a művészi mélysége személyes vízión alapul. A lemezcégek hirdetései azonban általában nem így adják el Beethovent vagy Mahlert; a motorkerékpár-gyártókhoz hasonlóan (akiknek a reklámjai kizárólag a személyes stílust hangsúlyozzák, mivel termékeik gyakorlatilag megkülönböztethetetlenek egymástól) a lemezcégek is elsősorban a brand értékesítésében érdekeltek. Amit eladnak, az a különleges, karizmatikus előadó interpretációs víziója: Pollini Beethoven-olvasata és Rattle Mahler-tolmácsolása. Vagyis az előadókat éppúgy sztárként értékesítik, mint a popzenében, a pop piacára betörő muzsikusok leglátványosabb példáit pedig éppen klasszikus művészek kínálják.

A klasszikus zeneipar a nagy előadókat alkotói szerepben, „szerzőként” adja el, nem pusztán a zene reprodukálójaként, így a hitelességnek ugyanazokat az értékeit tartják fenn, mint a populáris zenében. A szerzők és reprodukálók közötti megkülönböztetés azonban a klasszikus zenéről szóló könyvekben található meg a legközvetlenebb formában. Ezek a könyvek általában a „zenéről” szólnak, jóllehet valójában zeneszerzőkről és műveikről olvashatunk bennük. Ha belepillantunk a New Oxford Companion to Music két vaskos kötetébe, vagy a Rough Guide klasszikus zenei kalauzba, töménytelen mennyiségű információt találhatunk a legjelentéktelenebb zeneszerzőkről is, az előadók azonban szembeötlően hiányoznak. Olyanok ők, mint a viktoriánus kor szolgái: ott kell lenniük, csak éppenséggel nem illik beszélni róluk. (Amikor az efféle könyvekben szó esik az előadókról, akkor az esetek többségében az oda nem illő szabadosságaikról vagy különcségeikről van szó, ahogy a túlértelmezéssel vagy az indokolatlan virtuozitással elhomályosítják az eredeti zenét.) De még a zeneszerzők kiválasztott világában is ugyanez az értékrend működik: a zenetudomány az újítókra, a hagyományalapítókra összpontosít, a Beethovenekre és Schönbergekre, nem pedig a konzervatívabb komponistákra, akik egy jól bejáratott stílus keretei között dolgoznak.

Kultúránkat tehát jól körülhatárolható értékrend jellemzi, amely magasabbra helyezi az újítást a hagyománynál, az alkotást a reprodukciónál, a személyes kifejezést a piaci elvárásoknál. Egyszóval a zenének hitelesnek kell lennie, különben nem is igen nevezhetjük zenének.❞

[•••]

Nicholas Cook: Zene. Nagyon rövid bevezetés
Fordította: Fazekas Gergely
Budapest: Rózsavölgyi kiadó, 2014