Álmodunk egy világot – de hogyan fogjuk megvalósítani?

Szerző: Bajnai Kata Zsuzsanna

A Hangőr Egyesület Poptanítás munkacsoportja június 9-én Miskolcon rendezte meg az Álmodunk egy világot című konferenciát. A rendezvény, amelynek egyik apropója és különlegessége, hogy a konferenciával egy időben zajlott a századik Hangszert a kézbe kiállítás, amely az elmúlt évtized egyik legaktívabb zenei ismeretterjesztő programja. A konferencia előadásai különböző irányokból közelítették meg ugyanazt a kérdést: milyen állapotban van ma a magyar könnyűzenei oktatás, és milyen feltételek szükségesek ahhoz, hogy szélesebb körben, végre valódi intézményes keretek között is hozzáférhetővé váljon.

„Ki végzi el a könnyűzene „nem szexi” részét: az oktatást?”

Az első előadásban Bajnai Zsolt, a Hangfoglaló program elindítója és a Hangszert a kézbe ötletgazdája a program első tíz évére tekintett vissza. Felidézte, hogy a program létrejöttének hátterében a 2013-as üresadathordozó-díjjal kapcsolatos törvénymódosítás állt, amely új lehetőségeket teremtett a könnyűzene támogatására. A 2014-ben megkezdődött szakmai egyeztetések során hamar világossá vált, hogy a könnyűzenei szektor egyik legnagyobb hiányterülete az oktatás, noha kezdetben nem szerepelt külön oktatási alprogram a tervek között.

A Hangszert a kézbe kezdeményezés jóval több lett egyszerű hangszerbemutatónál. A már száz kiállítást megélt program 57 településre jutott el, és mintegy negyedmillió látogatónak adott lehetőséget arra, hogy élőben találkozzon a zenélés élményével. Bajnai hangsúlyozta, hogy a könnyűzenei utánpótlásnevelés egyik legfontosabb feladata, hogy megadja az esélyt a hangszerekkel való találkozásra. Azonban a zenetanulást („Tetszett a gyereknek a hangszer, de hova mehet a közelben tanulni?”) máig nehezítik a települések közötti súlyos infrastrukturális különbségek és az a tény, hogy az országos, egységes könnyűzenei iskolahálózat kiépülésére egyelőre még várni kell.

Zeneiskola osztályozás nélkül. Versenyistálló helyett közösségépítés, félévzáró hangverseny helyett közös nagykoncert és buli a debreceni Rocksuliban.

A közösségi alapú könnyűzenei oktatás egyik legismertebb hazai példáját Balogh Miklós Péter, a Rocksuli Debrecen igazgatója mutatta be a saját történetükön keresztül. Az 1989-ben alapított intézmény számára egy osztrák példa, a Jazzseminar jelentette a kezdeti inspirációt. A gyors indulás jól mutatja a könnyűzenei oktatásra évtizedek óta jelen lévő igényt. A kezdeti bizonytalanságok, az intézményi háttér hiánya és a szakmai elfogadottságért folytatott állandó küzdelem ellenére mára egy országos hálózat jött létre, amely 2026-ban már közel ezer diákna teszi lehetővé a tanulást, egyéni vagy kis csoportos órák keretein belül. Debrecen mellett ma már hat településen működik Rocksuli, itthon és a határon túl.

„A zeneoktatás nem kizárólag tudásátadás, hanem közösségépítés is” – hangsúlyozta Balogh. „A Rocksuli működésének középpontjában ma is ez a szemlélet áll, a jövőjüket pedig a hibrid zeneoktatásban látjuk.”

„Hiába csinálunk magyar világsztárt, ha nincs, aki érti.”

Andrásik Remo zenész és zenei szervező a kulturális és támogatási rendszer működésével kapcsolatos tanulságokról és az elhibázott döntések következményeiről beszélt. Andrásik szerint az elmúlt évek problémáinak az a gyökere, hogy a kulturális szféra szereplői gyakran egymással versenyeznek a korlátozott forrásokért, pedig hasonló célokért dolgoznak. A hatalom sokszor használta ki a szakmai szereplők közötti játszmákat, ami aláásta a valódi összefogást, a kényszerből kötött különalkuk pedig atomizálták a magyar zeneipart. Véleménye szerint az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb vesztesége az volt, hogy a szakma sok esetben nem tudott egységesen fellépni, még a saját érdekei mentén sem. Mindezek ellenére Andrásik biztos benne, hogy

a szükséges tudás, a tapasztalat és a szakmai háttér továbbra is bőségesen rendelkezésre áll.

Szerinte a tehetség Magyarország egyik legnagyobb erőforrása lehetne. Mindenki érdeke, hogy a populáris zene helyet kapjon az alapfokú művészeti oktatásban.

„Meg kell adni a lehetőséget annak, aki élni akar vele. Minden elvesztett gyerek számít.”

Pap Tibor, a Peron Music Alapítvány elnöke a populáris zene alapfokú művészeti oktatásban betöltött helyzetét mutatta be, ahol jelentős szakmai munka zajlott az elmúlt években. Elkészültek azok a lektorált tananyagok, amelyek lehetővé tehetnék, hogy a populáris zene önálló tanszakként jelenjen meg az alapfokú művészeti iskolák rendszerében. “A szakmai előkészítés már megtörtént, 7 komplex könnyűzenei tananyag készült el, több mint 20 önkéntes szakember munkájával. A következő lépés elsősorban az intézményi és a szabályozással kapcsolatos kérdések rendezése” – mondta Pap, aki Andrásik Remo után szintén hangsúlyozta:

nincs mese, csak az összefogás és az együttműködés segíthet, a lelki rugalmasság, a nyitottság és a prekoncepciók elengedése pedig kulcsfontosságú lesz, mind a szakma, mind a döntéshozók részéről a következő években.

A minőségi zeneoktatás ismertetője a „finomhangolás” és személyre szabottság, a műfaj másodlagos kérdés.

Barczi-Bennett Edina zenetanár, AMI intézményegység-vezető a klasszikus zenei képzés felől érkezve arra kereste a választ, miként lehet megőrizni a hagyományos értékeket egy olyan környezetben, amelyet gyors társadalmi és technológiai változások alakítanak. Többször elhangzott a személyre szabott oktatás, a tanulási élmény fejlesztése, a pedagógusok autonómiája, valamint az egyre gyakoribb tanulási nehézségek kérdése. Kiemelte, hogy

a klasszikus és a populáris zenei világ között nem választóvonalat, hanem kapcsolódási pontokat érdemes keresni, hiszen a jó zeneoktatásban a műfaj csak másodlagos kérdés lehet.

A jövő sikere szerinte nem a meglévő rendszerek lebontásával, hanem azok továbbfejlesztésével valósulhat meg. Barczi-Bennett hangsúlyozta, a zenetanulás igénye nem luxus, hanem alapvető szükséglet. A közös gondolkodás és egy egységes stratégia megalkotása most a legfontosabb. A konferencia záró fóruma közös gondolkodásra hívta a résztvevőket, több konkrét probléma is elhangzott, például a populáris zene oktatásának intézményesülése helyenként még mindig ellenállásba ütközik a hagyományos zeneoktatási közegben, a könnyűzene társadalmi és kulturális megbecsültsége pedig továbbra sincs arányban annak tényleges jelentőségével.

Az elmúlt hetek eseményei után természetesen a finanszírozás kérdése sem maradhatott ki. A hozzászólók szerint a Nemzeti Kulturális Alap teljes megszüntetése nem jelenthet megoldást, ugyanakkor a rendszer működésének átlátható és igazságos átalakítására biztosan szükség van.

A konferencia egyértelmű tanulsága, hogy a szakmában rendelkezésre áll a fejlődéshez szükséges tudás és tapasztalat, és ami a legfontosabb, a tenni akarás. Az eltérő nézőpontok mögött egy közös meggyőződés biztosan van: a zeneoktatás nem szűk szakmai ügy, hanem kulturális és társadalmi kérdés is, amelynek jelentősége messze túlmutat az oktatás keretein.