Amikor nagyon félremegy a zene és egy brand kapcsolata: a H&M és a heavy metal

A svéd H&M ruhaipari óriáscég Metallica- és Slayer-pólókat kezdett árusítani, de ennél tovább ment a kemény műfaj melletti kiállásban: nem létező heavy metal-zenekarok logóival teli bomber dzsekit is piacra dobott, illetve a szintén nem létező Mortus csontvázas logójával díszített trikót. A dolog akkor kezdett bonyolódni, amikor megjelent egy svéd PR-ügynökség, a Strong Scene Productions, és azt állította, hogy a szóban forgó logók elfeledett, de egykor valójában létező zenekarokhoz tartoznak. Frissítés: kiderült, ki és miért csinálta mindezt – lásd legalul.

Az extrém metáltól a „kozmikus hippimetálig” mindenféle műfajba sorolható együttesekre ma már senki nem emlékszik, mert kazettán cserélgetve terjedtek a zenéik, azonban hatásuk állítólag olyan nagy, hogy például az egyik, a német Grey „az egész symphonic female metal műfaj megalkotója”. A Strong Scene Productions azt ígérte, hogy válogatást jelentet meg a zenekaroktól. Mindegyiktől hallható egy-egy szám a YouTube-csatornájukon, és mindegyiknek elolvasható a története is.

Azonban a műfaj szemfüles rajongói észrevették, hogy mind a Strong Scene, mind a kérdéses zenekarok csak az elmúlt egy hónapban, vagy akár egy hétben tűntek fel a neten, a Facebookon, YouTube-on, sőt, a MySpace-en is. Mindez a Metal Injection cikke nyomán kapott nagyobb nyilvánosságot. Ebben olvashatók a finn metálszíntér egyik fontos figurája, Henri Sorvali (Finntroll, Moonsorrow) lelkes, ámde azóta törölt Twitter-üzenetei is. Valamint egy még inkább zavarba ejtő részlet: két zenekar is szélsőjobboldalinak tűnik, az NSBM (nemzetiszocialista black metal) irányzathoz tartozó LA/NY – azóta szintén törölt – profilképén egyenesen Hitler tűnik fel.

Itt válik igazán gyanússá a történet. Amíg az talán elképzelhető, hogy egy PR-fogás kedvéért a H&M nem létező zenekarokat alkot meg – mégpedig, mint azt többen megjegyzik, nagyon is korhű, hihető hangzással -, addig az már túl van a hihetőség határán, hogy a nácizmussal is kacérkodjon egy ilyen ismert cég, akár ilyen sok áttételen keresztül is.

A Metal Injection megkereste a H&M képviselőjét, aki állítólag meglepődött, és későbbre ígért hivatalos állásfoglalást. Az állítólagos PR-ügynökség, a Strong Scene viszont egymás után két magyarázattal is előállt: egyrészt azt állították, hogy „nevetséges, hogy voltak, akik elhitték, hogy a H&M áll mindezek mögött”, és hogy ők valójában egy új, metállal foglalkozó kiadó. Aztán pedig azt, hogy az egész egy egyszeri „művészeti projekt”, amelyet „a H&M kollekciója inspirált”, de amúgy soha nem állították, hogy tényleg kapcsolatban volnának a céggel; a Spinal Tap című, legendás metálparódia filmhez hasonlították magukat.

A Metal Injection ezzel együtt elképzelhetőnek tartja, hogy talán van valami kapcsolat a ruházati céggel, csak amikor látták, hogy hová vezetett mindez, akkor kihátráltak mögüle. Az is felmerült, hogy ténylegesen megbíztak egy PR-céget, amelynek viszont elszabadult a fantáziája, vagy ki akart tolni velük, és így kerülhettek nácik a nem létező zenekarok közé. De a legvalószínűbb magyarázat egyszerűen az, hogy egy metálrajongó felkapta a vizet azon, hogy a H&M „le akarja nyúlni” szeretett műfaját, és mivel sok ideje volt, ezért trollkodott egy nagyot. Talán az említett Henri Sorvali volt az, talán más. (Azt mindenki elismeri, hogy akárki áll a dolog mögött, részletekbe menően ismeri a műfajt.)

Sok szó esik manapság arról (lásd például e cikkünket), hogy a lemezeladások csökkenésével a szponzoráció, illetve a zene és a brandek kapcsolata mennyire felértékelődött. Gyakran elhangzik az is, hogy mennyire fontos e téren a hitelesség. A H&M fura, a brand-zene kapcsolatban egyedülálló története mutatja, hogy mennyire – főleg egy olyan műfaj esetében, amelynek egyik központi értéke a hitelesség, az „igaziság”.

Frissítés: egy interjúban Henri Sorvali elismerte, hogy „több tucat, zenével és médiával foglalkozó skandináv emberrel együtt” ő állt a Strong Scene Productions mögött. Mint mondta, az volt a céljuk, hogy felhívják a figyelmet arra, hogy „a metálkultúra több mint néhány ‘menő’ logó egy divatos ruhán, és sokkal több esztétikai és ideológiai aspektusa van a különböző alműfajoknak, mint amit egy multicég ki tudna fejezni. A metálszcéna sokszínű és nem egyszer botrányos, egy olyan farkas, akit nem lehet láncra kötni, és megtanítani arra, hogy rendes kutyaként viselkedjen.”