A klasszikus zenei előadások meghatározó kérdése, hogy hogyan és mennyiben szükséges követni a zeneszerző utasításait. A régizene mozgalom azt hirdeti, hogy az előadás a lehető legtökéletesebb módon igyekezzen megvalósítani a zeneszerző elképzelését és rekonstruálja a korszak adottságait. Milyen szerepe van a historikus előadásmódnak a szimfonikus zenekarok életében? A Forrás mai részében ezt a problémát közelítjük meg Holoman Szimfonikus zenekarok: Nagyon rövid bevezetés című kötetének segítségével.

[•••]

❝A régizene mozgalom ugyanakkor egy figyelemre méltó új piacot is létrehozott, különösen Nagy-Britanniában, ahol a zenekarok három csembalójátékos, Trevor Pinnock, Christopher Hogwood és Raymond Leppard köré csoportosultak. A korhű hangszeres előadások sikerrel jutottak túl Beethovenen is, amiben fortepianón játszó Mozart-zongoristák egy csoportja, a Roger Norrington vezette London Classical Players (1978) és a Hanover Band (1980) játszott fontos szerepet (utóbbi együttes, miként a neve utal rá, a Hanover-dinasztia 1714-től 1830-ig tartó korszakának zenéjét volt hivatott felidézni). John Eliot Gardiner 1990-ben alapította a Forradalom és Romantika Zenekarát (Orchestre Révolutionnaire et Romantique), gyorsan végigvette Berliozt, Schumannt és Mendelssohnt, hogy tovább haladjon Brahms és Verdi felé.

A historikus előadások elbűvölték a közönséget és vitákat gerjesztettek. Beethoven Kilencedikjének értelmezésében Norrington ragaszkodott a zeneszerző meglepő és vélhetően hibás tempójelzéseihez, ami sokkal gyorsabb lassú tételt eredményezett, és sokkal lassabb „törökös” epizódot a zárótételben. A historikus zenekari ülésrend, a megszokottól eltérő vonókezelés és a változatosabb artikuláció a hangzás tekintetében alig észrevehető, de igen fontos zenei eredményeket hozott. Norrington heves küzdelmet folytatott a folyamatos vibrato ellen, amit Fritz Kreisler találmányának tartott az 1930-as évekből, s amely szerinte megfosztotta a romantikus repertoárt – még Mahlert is – „az ártatlanságától”. Támogatta, hogy a tételek közötti tetszésnyilvánítás ismét legyen általános gyakorlat.

A fentiek eredényeként ma már nem igazán izgalmasak számunkra az olyan jellegű Messiás-előadások, mint a Mormon Templomi Kórus (Mormon Tabernacle Choir) és a Philadelphia Zenekar interpretációja Ormándy Jenő vezényletével egy nagyon kedvelt, 1959-es felvételen (vagy az a már-már elviselhetetlenül lassú Alleluja, amelyet a New York-i Filharmonikusok és az említett kórus élén Bernstein vezényel egy 1963-as, sikerlistákra felkerülő karácsonyi válogatáslemezen). Még akkor sem, ha e régi felvételek hallgatása közben szeretetteljes nosztalgia lesz úrrá rajtunk.

A barokk zene könnyedebbé, karcsúbbá, mozgalmasabbá, kifinomultabbá és sokkal díszesebbé vált, Beethoven hagyományos tempóban játszott lassú tételei pedig a mai fül számára kellemetlenül nehézkesek lettek. A „historikus előadói gyakorlat” által tanított leckéket végérvényesen a magukévá tették a szimfonikus hangversenytermek.

Hogy a végeredmény „autentikus” lett-e? Text and Act (Szöveg és tett, 1995) című könyvében Richard Taruskin – a korszak egyik legizgalmasabb zenei gondolkodója – úgy érvelt, hogy maga a kérdésfeltevés rossz. A valódi kérdésnek vajmi kevés köze van a múlt felélesztéséhez, minden az előadás progresszív megközelítéseiről szólt, amelyek kezdték felszabadítani az élő zenét a kanonizált repertoár zsarnoki uralma alól.

Egy történet szerint 1856-ban a francia császárnénak feltűnt, hogy a Párizsi Konzervatórium Zenekarának koncertprogramjában mindössze egyetlen élő komponista szerepelt – Rossini –, s megkérdezte a karmestert: „Az ön remek zenekara kizárólag halottak műveit játssza?” A karmester meghajolt, és így válaszolt: „Asszonyom, a Párizsi Konzervatórium a zene Louvre-ja.” Ezt persze dicséretnek szánta, hiszen nem szükségszerű, hogy egy mű a repertoár részévé válva mindjárt meg is kövüljön. Lawrence Kramer jegyzi meg a Why Classical Music Still Matters (Miért számít még mindig a klasszikus zene?, 2007) című könyvében: »Bárcsak olyan szerencsés lenne a klasszikus zene, hogy valóban múzeumi kultúraként működhetne. A múzeumok népszerűbbek manapság, mint valaha.«❞

[•••]

D. Kern Holoman: Szimfonikus zenekar. Nagyon rövid bevezetés
Fordította: Balázs István
Budapest: Rózsavölgyi kiadó, 2015