Az AI szétfeszítheti a zenei infrastruktúrát

Az AI által hozott lehetőségekről és az általa okozott problémákról rengeteget írtunk már, elsősorban az emberi kreativitás, illetve az alkotók kompenzálásának szemszögéből vizsgálva a kérdést. Az új technológiák azonban a zeneipart kiszolgáló infrastruktúrával szemben is új kihívásokat támasztanak.

Egy rendkívül összetett rendszer minden elemének együtt kell működnie ahhoz, hogy a részben vagy egészben AI-t használó zenéket, a remixeket stb. követni lehessen, ami az alkotók méltányos kifizetésének a kulcsa. Az AI ráadásul újfajta felhasználásokat hoz, amik különböznek attól, amire eddig a zeneipar épült: felszámolja a jól elkülöníthető „fogyasztási egységek” koncepcióját.

A Music Business Worldwide-on megjelent, iparági vezetők által írt véleménycikkeket szemlézünk.

Az alkotás pillanatában rögzített adatokra, több szinten együttműködő rendszerekre van szükség

A TuneCore terjesztő korábbi vezérigazgatója, Andreea Gleeson arról írt, hogy az AI legnagyobb kihívása a megfelelő, működő infrastruktúra felépítése.

A zenészek közül egyre többen használnak AI-eszközöket, és a közönség ezt el is fogadja, miközben a teljes mértékben AI-generált zenékkel kapcsolatban erős az elutasítás. Ez Gleeson szerint azt igazolja, hogy nem kell félnünk az emberi alkotók „lecserélésétől”. Az AI inkább a részvételt segíti, a zenét a statikus, kész produktum felől dinamikus, interaktív irányba mozdítja el, ahol a rajongók nem puszta fogyasztók (lásd újfajta mémek, remixek, feldolgozások).

Ahhoz azonban, hogy ebből egy működő, a beleegyezést, a kontrollt, az alkotók kompenzálását és az átláthatóságot érvényesítő rendszer jöjjön ki, az értéklánc minden elemének együtt kell működnie a többivel. Gleeson a következő, egymásra épülő szinteket különíti el: 1) alkotás 2) terjesztés 3) a jogosultak hozzárendelése a művekhez 4) fogyasztás.

Így nézve teljesen nyilvánvalónak tűnik, hogy leginkább a létrehozás pillanatában lehetne és kellene megragadni az AI használatát. A zeneszerkesztő szoftverek (DAW) szerepét aligha lehet túlbecsülni, hiszen egyrészt ezekből indul minden, ami aztán végigfut a teljes értékláncon – másrészt pedig egyre több szoftver kínál már AI-jal támogatott funkciókat, legyen szó énekmodellezésről, a sávok szétválasztásáról, maszterelésről, a dalszerzői folyamatok segítéséről vagy más produceri eszközökről. A DAW tehát ideális pont volna annak rögzítésére, hogy pontosan milyen szerepet játszott az AI, másfelől pedig mi volt emberi alkotás eredménye.

Azonban ahelyett, hogy ezt a lehetőséget kihasználná, a zeneipar jelenleg leginkább az utólagos szűrésekre támaszkodik, amik ugyan egyre jobbak, de mégis olyan az egész, mintha egy kész ételből próbálnánk megtippelni, hogy mik voltak a hozzávalók – írja Gleeson. Egy másik hasonlata szerint a DAW-ok által rögzített, majd a teljes infrastruktúrán keresztül megőrzött metaadatok olyanok lennének, mint egy banánon az organikus eredetet igazoló matricák: „A vásárlók nem kell, hogy megvizsgálják a gyümölcsöt, hogy megtippeljék, valóban organikus-e; mert megbízhatnak az igazolást kiadó rendszerben, ami végigkövette a termék útját az eredetétől kezdve.”

A megbízható – esetleg a rendszer más pontján szűrőprogramokkal is ellenőrzött – információ nem puszta címke, hanem a termék, a zene kereskedelmi potenciálját is befolyásolja. Ez már most több ponton látható: a hallgatók másként viszonyulnak egy AI-dalhoz; most alakulnak a a slágerlistákra felkerülés szabályai, márpedig a listás helyezések promóciót, felfedezést jelenthetnek; egyes platformok tiltják vagy demonetizálják a teljesen AI-zenéket.

A kihívás tehát az, hogy egy olyan infrastruktúrát kell felépíteni, amelynek minden szintje képes a többivel együttműködni: az adatokat rögzíteni, továbbadni, azok alapján a jogosultakat azonosítani, a jogdíjakat kiosztani stb. – és amiben minden egyes szereplő megbízhat, a jogtulajdonosoktól a hallgatókig.

Gleeson szerint a rendszernek számos eleme már kialakulóban van: születtek jogosítási szerződések, a terjesztők és a platformok kialakítottak szabályokat stb. Ugyanakkor az, hogy mindebből összeálljon egy jól működő infrastruktúra, olyan szintű kooperációt igényel, ami az iparági szereplők túlnyomó többsége szerint nincs meg. Egy felmérésben a megkérdezettek 89%-a mondta, hogy szerinte nem elégséges az együttműködés szintje – ugyanakkor 92% szeretne résztvenni olyan egyeztetésekben, amik a metaadatok, az eredetigazolás sztenderdjeit, a különböző rendszerek együttműködésének módját tárgyalják.

A cikk optimista végkicsengése szerint egyre nagyobb az igény az iparágban az együttműködésre, a bizalom kialakítására. A zene következő fejezetét ez a kooperáció írhatja – és nem lesz egyetlen szereplő (legyen az egy AI-modell, egy per, egy törvény), ami a rendszer egészét meg tudná határozni.

A jelenlegi infrastruktúra jól beazonosítható fogyasztási egységekre épül – az AI ezt is felborítja

A jogkezeléssel foglalkozó MusicInfra vezérigazgatója, Björn Lindvall egy ennél is összetettebb képet rajzol fel az AI által megterhelt zenei infrastruktúráról. A teljes mértékben AI-generált dalok elkülönítése ugyanis a probléma egyszerűbb része. Jönnek majd viszont olyan zenék, amiknek mondjuk egy részlete AI-generált. Ezekhez külön kompenzációs struktúra tartozhat – értsd: ha egy olyan AI-alkalmazás generálta ezt a részt, amelyet úgy jogosítottak, hogy az output után is jár kompenzáció a modell által felhasznált zenék jogtulajdonosainak, akkor ez a fizetési kötelezettség továbbmegy arra a dalra is, amibe ezt a részt beépítették. Vagyis az adatok mennyisége megugrik, ha az AI-jal segített dalok jogosításáról, jogdíjstruktúrájáról beszélünk.

De Lindvall továbbmegy: az egész jelenlegi infrastruktúra jól beazonosítható „fogyasztási egységekre” épül, legyenek azok letöltések, streamek, nyilvános előadások. Az AI ezt a rendszert alapjaiban forgatja fel: „a zenét már nemcsak lejátsszák, hanem módosítják, más zenékkel kombinálják, új outputokat generáló rendszerek inputjaként használják fel. Minden egyes újabb ilyen lépés újabb adatokat hoz létre, és mindegyiknek van jelentősége arra nézve, hogy kit illet kompenzáció a felhasználásért.”

Mindezt még tovább bonyolítja, hogy az AI-zene nemcsak a zeneíró alkalmazásokban jelenik meg, hanem a közösségi platformokon, a játékokban, újfajta zenei élményekben. Vannak felhasználások, amik személyre szabott zenét generálnak minden felhasználónak, nyilvánvalóan létező művekre támaszkodva létrehozott modellekkel. Másokban remixelni lehet létező dalokat, feldolgozásokat lehet íratni. A videojátékok interaktív módon tudják változtatni a folyamatosan szóló zenét, beépítve létező és újonnan generált zenéket – itt például láthatóan diszkrét felhasználási egységek helyett folyamatos zenefelhasználásról beszélhetünk.

A jelenlegi rendszer már a mostani terhelést is alig bírja, a metaadatok hiányosságai és egyéb problémák miatt komoly mennyiségű jogdíj nem jut el a jogosultakhoz. Évtizedek alatt felépült, folyamatosan módosított infrastruktúráról van szó, aminek egyes megoldásai gyakran „technológiai kompromisszumokból születtek, és nem azt figyelembe véve, hol helyezkednek el a rendszer egészén belül” – írja Lindvall. Ezért a jelenlegi infrastruktúra bővítgetése helyett egy új, globális, nagy mennyiségű adatot valós időben feldolgozni képes rendszer kiépítését javasolja, amihez természetesen „együttműködés és befektetés szükséges”, de enélkül nem elképzelhető egy jól működő infrastruktúra, ami pedig a jogtulajdonosok méltányos kifizetésének előfeltétele.

Egy keveset vizsgált aspektus: új terjesztők jöhetnek, amik nem végzik el a szükséges munkát

Jorge Brea, a Symphonic online terjesztő vezérigazgatója új írásában még egy újabb, kevés figyelmet kapó problémára hívja fel a figyelmet. A mesterséges intelligencia nemcsak a zene készítését teszi könnyebbé, hanem azt is, hogy valaki létrehozzon egy céget, például egy új terjesztőt. „Egy kis csapat, akár egyetlen ember is létrehozhat egy csilivili felületet”, de ettől még nem fogja tudni elvégezni azokat a szolgáltatásokat, amiket egy valódi terjesztőnek kell, ami „jóval több fájlok mozgatásánál” – írja Brea. Figyelni kell a törvényi szabályozásnak való megfelelésre, a felhasználók ellenőrzésére, a különböző platformok eltérő szabályozásaira, ellenőrizni kell a tartalmakat, figyelni a csalásra utaló jeleket stb. stb.

Bár idáig nem megy el a gondolatmenetben, könnyen elképzelhetjük, hogy milyen veszélyeket rejt, ha ilyen „nem valódi” terjesztők megjelennek a piacon. Mivel jóval kisebb költséggel dolgoznak, olcsóbb szolgáltatásokat kínálhatnak, vagy éppen azt ígérhetik, hogy könnyebb lesz náluk regisztrálni. Jorge Brea pont azt írja, hogy a terjesztőknek mint a piacra belépés kapuőreinek a jelenleginél is szigorúbb sztenderdeket kellene alkalmazniuk, hogy megállapítsák, ki áll egy bizonyos zene mögött, kiszűrjék a rosszhiszemű szereplőket stb. Ha az újonnan létrehozott terjesztők ennek a „macerának” az elkerülését ígérik, akkor sikert érhetnek el az amatőr zenészeknél, de ugyanezt kihasználhatják a csalók is.

Érdekes, hogy a stream szolgáltatók gyakran a terjesztőkre hárítják a felelősség egy részét, vagyis tőlük várják az AI-zenék áradatának megfékezését, a csalók kiszűrését. A Symphonic vezetője a visszajára fordítja az érvelést: szerinte a szolgáltatóknak szigorúbban meg kellene vizsgálniuk, hogy milyen szereplőket engednek be a rendszerbe. Egy nagy szolgáltató katalógusához csak alapos szűrés után szabad hozzáférést engedni. Ami persze nem zárja ki a versenyt, az új szereplők belépését, de a sztenderdekből nem szabad engedni, főleg most, amikor a zenei infrastruktúrába vetett bizalom a tét.