Az emberi kreativitás nem valaminek a kifejezése, hanem a megélt élet tanúsága

Mi különbözteti meg valójában az ember által írt zenét az AI-generált daloktól? – erről a kérdésről tartott beszédet Björn Ulvaeus, az ABBA legendás szerzője, a CISAC elnöke Párizsban. Következtetése a következő: „”Az emberi kreativitás nem egyszerűen valaminek a kifejezése, hanem a megélt élet tanúsága. A dal nem egyszerűen egy termék, hanem bizonyság arról, hogy egy élő emberrel megtörtént valami, élvezett vagy elszenvedett valamit, és megtalálta a módját, hogy ezt másoknak is átadja.” A CISAC jubileumi közgyűlése egy deklarációs is elfogadott, amelynek kiemelt mondata ez: „a kreativitás tesz minket emberré”. Ennek szövege itt olvasható el.

Björn Ulvaeus beszédéből érdemes hosszabb részleteket is idézni. A teljes szöveget a Music Business Worldwide közölte.

„Egy kérdéssel szeretném kezdeni – nem jogi vagy kereskedelmi, inkább egy filozófiai kérdéssel, ami alapvető az általunk képviselt szervezetek [vagyis több mint 220 közös jogkezelő, amik 5 milliónál több alkotót képviselnek] számára. Erre a kérdésre, ha őszinték vagyunk, egyikünk sem tud teljes bizonyossággal válasz adni.

Számít az, hogy mi egy művészeti alkotás forrása?

Ha egy zenedarab mélyen megindít téged, számít, hogy egy ember írta-e? Ha lehunyod a szemed és valami történik benned – felismered a gyász, az öröm, a vágyódás érzését -, és később kiderül, hogy ami ezt okozta, azt egy gép rakta össze – megváltozik-e ettől az, ami történt? Érvénytelenné válik?

Korábban azt gondoltam, hogy a válasz egyértelmű igen, de ma már nem vagyok ebben teljesen biztos. Szerintem ezzel a bizonytalansággal őszintén szembe kell nézünk, ahelyett, hogy megpróbálnánk semmisnek tekinteni. […]

Januárban, Davosban Yuval Noah Harari mondott valamit, amin azóta gondolkodom. Szerinte az AI le fogja őt körözni abban, amire egész életét feltette, a szavak elrendezésében. Úgy érvelt, hogy ha a gondolkodás nagyrészt nyelvi alapú, akkor az AI már most sok embernél jobb teljesítményt nyújt, és előbb vagy utóbb, két vagy tíz év múlva mindenkinél jobb lesz.

Harari szerint az, hogy az embereknek mi lesz a helyük az eljövendő világban, attól függ, hogy a nem verbális érzéseknek, a testileg megélt tapasztalatainknek milyen értéket tulajdonítunk. Mondhatjuk úgy is, hogy a szavakkal nem teljesen kifejezhető bölcsességről van szó. Ha az önképünket továbbra is a nyelvileg meghatározott gondolkodásra építjük, akkor az identitásunk erodálódni fog.

Ez nyugtalanító, hiszen a dalok, a történetek nyelvi képződmények; a legtöbb művészeti forma, amire az életünket tettünk, szavakból és a köztük lévő szünetekből épül fel.

De a dal nemcsak szöveg, hanem zene is.

Mi tehát a zene? Nyelvi művészet? Ha igen – vagy ha nem -, mi következik ebből?

Ez a filozófia és az idegtudomány egyik legrégebbi és legvitatottabb kérdése, a válasz pedig az: a zene mindkettő és egyik sem, és pont ez a kétértelműség a lényeg.

A zenének van struktúrája, vannak jellegzetes mintázatai és szabályai, amiket a képzett fül felismer, csakúgy, mint a nyelvtani szabályokat. Ebben az értelemben világos a párhuzam a zene és a nyelv között, és pont ez az a része a zenének, amit az AI már el is sajátított.

De a zene nem kizárólag struktúra. Steven Pinker szerint a nyelvvel közös benne az, hogy struktúrákra épül, ugyanakkor a zenének nincs szemantikája, vagyis önmagában nem képes meghatározott jelentéseket kommunikálni. Egy mondat közöl valamit – egy dallam egy érzést kelt fel benned, de azt nem mondja meg, hogy milyen dologra vonatkozóan érezd.

Szóval Harari azt mondja, hogy az ember utolsó menedéke, a terület, amit az AI nem tud teljesen elfoglalni, az a nem verbális érzés és megtestesült tapasztalat. A zene pedig pont itt lakozik. Nem teljes mértékben nyelvi, de nem is teljes mértékben nyelven kívüli – a határvonalon mozog.

Végre, egy emberi terület – szeretnénk gondolni.

De ha őszinték vagyunk magunkkal, akkor itt is valami kényelmetlen dologgal kell szembesülnünk: a gépek már erre a területre is behatoltak. Tudják, hogyan kell manipulálni azérzéseket.

Egy friss kutatásban az AI-generált zene erősebb érzelmi válaszokat váltott ki, mint az, amit emberek komponáltak. A kísérleti alanyok az AI-zenét izgalmasabbnak mondták, még ha az emberek által írt ismerősebbnek is hangzott számukra.

Egy vakteszten a gépek éppen azon a területen győzedelmeskedtek – az érzelmi hatás területén -, amiről azt gondoltuk, hogy sajátosan csak a miénk.

Szóval ha az emberi kreativitást nem a jobb minőség és nem is a nagyobb érzelmi erő, sőt, még nem is az eredetiség határozza meg, ha a gépek mindegyik területen versenyre tudnak kelni velünk, akkor mi marad számunkra?

 

Szerintem a válasz a következő:

 

Az emberi kreativitás nem egyszerűen valaminek a kifejezése, hanem a megélt élet tanúsága.

Amikor egy ember ír dalt a gyászról, akkor amögött az van, hogy ő elgyászolt valakit. Egy szerelmes dal mögött átélt – gyakran elvesztett – szerelem van. A dal nem egyszerűen egy termék, hanem bizonyság arról, hogy egy élő emberrel megtörtént valami, élvezett vagy elszenvedett valamit, és megtalálta a módját, hogy ezt másoknak is átadja.

A művészet mindig is ez volt: nem puszta díszítmény, hanem tanúság.

Harari szinte már elviselhetetlenül pontosan írta ezt le: felidézte a régről ismert feszültséget test és ige között – aközött, ami nyelvileg kifejezhető, és ami a szavakon túl van.

Az AI elolvashatja a valaha írt összes szerelmes verset, és ékesszólóbban leírhatja a szerelem érzését, mint bármelyik költő – de ezek puszta szavak maradnak. Csak a térkép, nem maga a táj. A szimbólum, nem maga a dolog.

Csak reménykedhetünk abban, hogy az embereknek továbbra is fontos marad majd a táj, akármennyire szép is lesz a térkép.

És ha hiszünk ebben – mint ahogy én hiszek -, akkor ez már nem pusztán egy filozófiai kérdés, hanem politikai és jogi is. Ugyanis az ilyen hitek önmagukban nem képesek kényszerítő erővel fellépni, hanem struktúrákat, törvényeket kívánnak meg.”

Björn Ulvaeus ezután a jogi fejleményeket tekinti át (különösen fontosnak nevezi a német közös jogkezelő, a GEMA perét a Suno ellen, amiben július végén dönt a bíróság), majd így fejezi be a beszédét:

„Visszatérve tehát a kérdésre, amivel kezdtünk: fontos-e a művészet forrása?

Hiszem, hogy igen. Nem azért, mert az emberek ravaszabb módokon tudják elrendezni a hangokat, hanem mert

az elrendezés mögött élet van – átélt félelem, szerelem, veszteség, vagy az, hogy szembesültünk valamivel, amit nem tudtunk megmagyarázni, de ennek ellenére megpróbáltuk megkeresni a megfelelő szavakat és csöndeket.

Minden művészeti forma közül a zene áll a legközelebb ehhez az élményhez. Visszanyúl a nyelv előttihez, énünknek ahhoz a részéhez, amit megérintett a tapasztalat már azelőtt, hogy megtaláltuk volna a szavakat, amikkel megmagyarázhatjuk.

Ez a zene csodája.

És ez az, ami a gépekből hiányzik. Számukra nincs tétje az egésznek, nem izgatja őket a fenti kérdés. Nem hánykolódnak éjszaka éberen, hogy ezen gondolkodjanak. Nem gyászolnak, ha kiderül, hogy a válasz nem – hogy nem számít, hogy mi a művészet forrása.

Én gyászolnék, mint ahogy mi mindannyian.

És azt hiszem, innen kell elindulnia az érvelésünknek. Mi itt az elmúlt száz évet azzal töltöttük, hogy gyakorlati és jogi érvekkel kardoskodtunk amellett, hogy a művek mögött álló ember valós, beazonosítható és kompenzálandó. Az, hogy ehhez ragaszkodjunk, soha nem volt még ennyire fontos, és soha nem érte még ilyen kihívás.

A következő néhány évben fog eldőlni, hogy amikor elül a csatazaj, akkor létezik-e majd egy olyan ökoszisztéma, amiben az emberi alkotók megtalálják a helyüket, a megélhetésüket, és amin keresztül valamit továbbadhatnak az utánuk jövőknek. Akár az AI-jal együttműködve, akár nem. Ennek a fenntartása most a munkánk – mint ahogy az elmúlt száz évben is ez volt.”