Az ördögűző ‒ Mike Oldfield: Tubular Bells

Nagy áttörés volt a rockzene történetében, amikor a Beatles számait a nemzetközi sajtó a klasszikus zene eszközeivel közelítette meg, ezáltal ugyanis a populáris zene értéke erősebb lett. Azóta egyértelművé vált, hogy a komolyzene számtalan kreatív zenei megoldást ad, ami a könnyűzenében is értelmezhető. A dalok értékeit felfedező utunk során a rockzenét a most induló Könnyűről komolyan sorozatunkban új aspektusból közelítjük meg. Az első évadban Balogh Máté kétszeres Artisjus-díjas zeneszerző, a Zeneakadémia és a Szegedi Tudományegyetem adjunktusa személyes impulzusok alapján választott ki nyolc zenetörténeti pillanatot. A rövid videókban, amelyeket szöveges változat is kísér, egy-egy dal központi elemére, megoldására, fókuszál. Az elemzések a dalszerzőknek hasznosnak, a rajongóknak pedig kiváltképp izgalmasnak bizonyulhatnak.

A narrált zene kiemelkedő példájának tekinthető Mike Oldfield Tubular Bells című nagyszabású kompozíciójának fináléja. A mű konstruáltsága, rögzítettsége, összetettsége és rétegzettsége szempontjából mindenképpen közelebbi kapcsolatban áll a nyugati zenetörténet klasszikus zeneműveivel, mint bármely könnyűzenei műfajokra jellemző receptszerű kompozíciókkal.

A darab első változata 1973-ban jelent meg a számmal azonos című lemezen, a zeneszerző ekkor mindössze 19 éves volt. Széleskörű sikerét azonban Az ördögűző (The Exorcist 1973) című horrorfilm soundtrackjeként érte el. Minthogy a filmben a mű legeleje hangzik el, így ez a téma vált globálisan enigmatikussá.

Esztétikai szempontból azonban éppen a mű zárószakasza a legérdekesebb. Mike Oldfield (az elhíresült BBC-s felvételen trikóban és csemegebajusszal, 19:48-tól) basszusgitárján egy basszus-osztinátót ismételget. A téma önmagában nem érdektelen, de sokszor ismételgetve hamar kísér(t)etté válik, és a hallgatónak könnyen az az érzése támadhat, hogy „elveszítette téma jellegét”.

A basszus-osztinátót ekkor egy nem szokványos tagolású, ötsoros ősdallam ellenpontozza, amit szó szerinti ismétlésben összesen kilencszer hallgathat meg a nagyérdemű. Az ősdallamhoz minden egyes elhangzáskor egy-egy újabb hangszer csatlakozik. Az egyes hangszerek belépését egy jó orgánummal rendelkező brit narrátor be is mondja a következő sorrendben:

1. Grand piano (hangversenyzongora)
2. Reed-pipe organ (nyelvsípos orgona)
3. Glockenspiel (harangjáték)
4. Bass-guitar (basszusgitár – függetlenül az osztinátótól)
5. Double speed guitars (két „speed” gitár)
6. Two slightly distorted guitars (két kissé torzított gitár)
7. Mandolin
8. Spanish guitar (spanyol gitár)
9. Tubular Bells (csőharangok)

A záróhangszerelés tehát egy, a címadó hangszerrel is kiegészült népünnepély. Minthogy a zene a folyamat formálását tekintve rendkívül kiszámítható ezen a szakaszon, könnyen kijelenthető, hogy a narráció és a hozzá tartozó hangszínváltozások válnak a mű tőkesúlyává.

Az önmagát interpretáló zene példáiként felhozhatók továbbá az

• LGT Neked írom a dalt című száma

Neked szól a gitár,
Neked zörög a dob,
Neked gyúlnak a fények,
És csak neked írom a dalt.

• az eredetileg portugál nyelvű, de angolul világhírűvé váló One Note Samba című jazzstandard

This is just a little samba
Built upon a single note
Other notes are bound to follow
But the root is still that note

 Now this new note is the consequence
Of the one we’ve just been through
As I’m bount to be the unavoidable
Consequence of You.

• Glenn Gould kanadai zongoristafenomén How to write a Fuge (1963) című kórusműve
• Dargay Marcell CALQUE (2001) című kompozíciójának enigmatikus szakasza (3:25-től)