Hétfőnként jelentkező sorozatunkban zenészekről szóló írásokból, zenészek szavaiból idézünk. Olyan életrajzokat, monográfiákat, tudományos írásműveket, tanulmányköteteket, történeti és ismeretterjesztő műveket ajánlunk, amelyeket érdemes elolvasni. Ezeknek az idézeteknek középpontjában a dalszerzők, a zeneszerzés és a zenetörténet áll.
Bob Dylan Planet Waves című albuma február 16-án, pontosan 52 évvel ezelőtt lett a Billboard listavezetője, és négy hétig az első maradt. Ez az első lemez, amellyel első helyet ért el. A Planet Waves a zenész 14. stúdióalbuma, 1974. január 17-én jelent meg. Hétfői sorozatunkban ezért ma Szabó Miklós Bob Dylanről szóló tanulmányából idézünk, amely a Replika társadalomtudományi folyóiratban jelent meg.
A tanulmány mottója: „Van a régi, és van az új, és kapcsolatot kell teremtened mindkettővel. Az öreg elmúlik, az új megjelenik, de nincs éles határvonal. Az öreg még mindig történik, mikor az új belép a színre, sokszor észrevétlenül” (Bob Dylan).
❝Az új identitás nem a régitől való menekülésként jelenik meg, sokkal inkább a valódi énjének felfedezéseként. „Sok a zavaró tényező, úgyhogy lehet, hogy soha nem találod meg az igazi énedet. Sok ember nem találja” (Dylan 212: 44). Bob Dylan, már ha hihetünk neki, megtalálta magát a 60-as évek közepére. Művészi kifejező erejét mindenképpen, ami elhozta számára a sikert. „Nem írod meg azokat a dalokat, amiket én írok, ha egy átlagos dalszerző vagy […] Azt gondolom, azért emeltem a dolgokat új szintre, mert muszáj volt. Mert rákényszerítettek. Folytonosan újra kellett formáznom a dolgokat, mert minden növekedett körülöttem” (Dylan 2012: 48). Önmagát folytonos változásban tartva rátalált arra az önkifejezési módra, amivel megszólíthatta a változást érzékelő többi fi atalt. Ennek az önkifejezésnek a hátulütője, hogy az emberek azt gondolják, nem csak megérti, hanem át is látja mindazt, ami körülöttük zajlik, illetve pontos válaszai is lesznek mindazzal kapcsolatban, amit csak éreznek, de nem értenek. 1965-ben egy sajtótájékoztatón a kérdezőkkel folytatott párbeszédekben tökéletesen megfigyelhető az ellentmondás az önmagát meghatározni nem tudó vagy nem hajlandó alkotó közlésképtelensége és a közönség értetlenség szülte abszurd kérdései között. Hiába remélték rajta keresztül az egész társadalmat érintő nagyobb kép megértését. A zenész ebben az értelemben már a társadalmi változások olyan motorja, akiben vizuálisan megjelenik a társadalmi innováció iránya. Más megfogalmazásban a közönség a művészi alkotás befogadása során egyszerűen megérthető megoldásokat keresett a változó élethelyzetek kérdéseire. Egy frusztrált tekintetű fiatalemberrel a következő párbeszédet folytatta:
Fiatalember: A lemezborítódról szeretnék kérdezni! Azt szeretném tudni, hogy mit jelent a fotó és a Triumph motorbiciklis póló, amit viselsz?
Bob Dylan: Mit szeretnél tudni róla?
F.: Azt, hogy a kiemelt fotónak mi a mögöttes filozófiája. Hogy vizuálisan mit jelent számodra, hiszen része vagy ennek az egésznek.
B. D.: Én nem igazán néztem meg.
F.: Én nagyon sokat gondolkodtam rajta! (Scorsese 2005).
Ezt követően egy lány kérdései még nyilvánvalóbbá tették, hogy a kérdezett és a kérdező egyaránt elveszett ebben a szituációban.
Lány: A kifinomult vagy a nyilvánvaló üzenetet sugalló dalokat kedveled?
B. D.: Üzenet? Melyik dal az üzenet? És mihez képest kedvelem?
L.: Nem tudom, de a dalaidnak kifinomult üzenete kéne hogy legyen!
B. D.: Kifinomult üzenet?
L.: Hát olyannak kéne lennie.
B. D.: Hol hallottad ezt?
L.: Egy mozimagazinban olvastam (Scorsese 2005).
Dylan nehezen fogadta ezeket a kérdéseket. Saját megfogalmazása szerint valójában az a kérdésfelvetés szürreális, ha valaki arról faggatja, hogy miért ír szürreális dalokat. Miközben teljesen igyekezett kivonni magát a rávetített felelősség alól, mégis részét képezte. Erről így ír: „A kor, amiben én éltem, nem jellemezte a kort, ami körbevett, de közben mégis, valami tradicionális értelemben igen. Nem csak kicsit, hanem jelentős mértékben. Egy tág nemzetközösség (commonwealth) széles spektrumán éltem, és az élet alapvető pszichológiája mindenképpen része volt ennek az életnek. Ha rávilágítottál egy lámpával, megláthattad az emberi természet komplexitását” (Wilentz 2011: 313).
Egy ’64-es koncert első felében, rögtön a Gates of Eden eléneklése után Dylan kifejtette, hogy nem kell a dalnak bárkit is megijeszteni, hiszen halloween van és mindössze csupán a Bob Dylan-maszk van rajta: „Maskarában vagyok” – mondta (Wilentz 2011: 103). A vicc természetesen igaz volt: Dylan, vagyis Zimmerman tökéletesen kihasználta a népszerűséget, ami véletlenül talált rá. Karaktere mélyén művészi énekes volt, egy ember a maszk mögött, remek előadó, de végső soron csak egy ember. A közönség ennél többet akart. Egy vezetőt vagy prófétát, aki azonban nem lehetett. A 60-as években alkotott dalairól, pontosabban azok megismételhetetlenségéről így írt: „Olyan dalokra nem csak az ő, más kedvéért sem lettem volna képes. Ahhoz a szellemek felett kellett volna hatalmat, uralmat gyakorolnom. Egyszer megtettem, és egyszer elég is volt. Egyszer majd megint lesz valaki, akiben meglesz ugyanaz – valaki, aki a dolgok mélyére lát, a dolgok igazságát pillantja meg –, és nem is képletesen, hanem valóságosan látja, mint aki a pillantásával megolvasztja a fémeket, mindent annak lát, ami, és kemény szavakkal, gonoszul éles felismerések által fel is tár mindent” (Dylan 2005: 201).
Retrospektív értelmezésében már szégyenérzet nélkül beszél a 60-as években betöltött szerepéről, de erre nyilvánvalóan nem volt képes a kérdezők kereszttüzében, mint ahogy az is kétséges, hogy egyáltalán kielégítő válaszokat tudott-e volna adni a kérdésekre. A korábbi társadalmi rend lassan, de érezhetően felbomlott, és a fi atalok elveszettnek érezték magukat. A modernitás szépen lassan beköszöntött, és a hidegháborút már nem tudták békeidőnek hazudni. A nyugtalanság érezhető volt: a Kennedy-gyilkosság, a vietnami háború mind előrevetítették, hogy nem élhetnek olyan életet, mint szüleik, viszont nem állt számukra kész minta, amibe belehelyezkedhettek volna. A Ford-gyárban végzett munka már nem biztosított egész életre megélhetést. A gazdaság lassan átalakult, és a nagy világválság által gerjesztett munkaerőmozgások után kialakult jóléti illúzió felbomlott. Hirtelen rájöttek, hogy a kérdéseikre nincsenek válaszok, csupán elvárt engedelmesség. Joan Baez így fogalmazott: „Mindenkinek csak szépen szót kéne fogadni, először a papnak, aztán a tanárnak, aztán a professzornak, a főnöknek és végül az elnöknek […] és ebből elegünk van” (Scorsese 2005).❞
Szabó Miklós: Bob Dylan ‒ A modernitás prófétája
Replika 2012(3): 67‒75.
Kapcsolódó tartalmak
