Beatkór

Mindannyian tapasztaljuk, hogy gyors ütemben erősödik a dalok szerepe a közéletben. A popzene jelentőségének erősödésére volt már példa a magyar társadalom történetében, ami akkor paradigmatikus kulturális változással is járt. Ám egyáltalán tudjuk-e pontosan, mi az a beatkorszak? Tévérzet, vagy tényleg képesek a dalok valódi társadalmi hatást kifejteni, tudják forradalmasítani a közéletet és a kultúrát, hatással lenni az életvitelre? Ebben zene- és társadalomkutatók, művészek, írók és zenészek segítségével keressük a kapcsolatot: a Van-e második magyar beatkorszak? címet viselő sorozatban ők írnak a hatvanas-hetvenes évek „kulturális forradalmáról”, a mai magyar popzene társadalmi-politikai szerepéről és a lehetséges analógiákról és következményekről. Háy János válasza következik.

○○○

Az ember olyan, hogy általában szereti, ha a dolgok rendszerezve vannak körülötte. Igaz, a gondolkodást a rendszertelenség, a váratlan fordulatok mozdítják ki megszokott mechanizmusaiból, valójában a gondolkodásban az újdonság a rendszerek megroppantásával kezdődik. De a rendszerezésnek a szisztematizáltság ad otthonosságot és biztonságot. Önkéntelen hiszünk abban, hogy van valami törvényszerűség abban, ami körülvesz bennünket. Hiába tudjuk, hogy az ok-okozati rendszer számtalanszor ellentmond a tapasztalatainknak, nem, nem tüdőrákban hal meg a dohányos és nem, nem hasnyálmirigyben az alkoholista, és még véletlenül sem azok halnak meg fiatalon az osztálytársak közül, akik gyalázatosan éltek. Mégsem tudunk ennek ellenében működni, mégsem tudjuk kiiktatni a gondolkodás logikájából. Rendszerteremtők vagyunk, különösen a férfiak. Képesek vagyunk három-négy adatból és sok száz ennek ellentmondó adat figyelmen kívül hagyásával máris legyártani törvényszerűségeket, hogy például a világ áttért a posztindusztriális korszakba, vagy abból a korszakból egy új nomádság irányába, hogy Magyarországon a popzene egy új korszakot rajzol elénk és ez lehet, mondjuk, a második beatkorszak. Holott már az elsővel is bajban vagyunk, hogy mettől meddig tartott. Valamettől esetleg az Illés feloszlásáig, az Omega space-rokkosodásáig, vagy még a hetvenes évek elejének, közepének a zenekarait is ideszámíthatjuk? Egyáltalán kik a részei ennek a korszaknak? A Zalatnay Saci még igen, de mondjuk a Poór Péter már nem? Vagy minden igen, ami épp akkor volt? Kiszemelünk két határpontot, hogy tól-ig, és mindent odasöprünk, ami akkor volt. Látjuk a korszak újszerűségét, sajátos stilisztikai kulisszáit, a korábbiaktól eltérő világlátását. Jó, ez a tól-ig volt az első, de vajon mi van az újhullám születésével a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején, mi van az indie-pop zenekarainak a diadalmenetével a nyolcvanas, kilencvenes és kétezres években? Vagy azok csak az első beatkorszak bé és cé verziói voltak? Mert, ha netán azok is korszakok voltak, akkor a mai, vagy főleg mai és nem kevés tegnapi, sőt néhány tegnapelőtti zenekar felskiccelése egy listára, valójában már a negyedik beatkorszak volna.

Mindenesetre az az állítás, ami történetesen Horváth Gergőnek eszébe jutott, hogy jelezze, most egy csomó zenekar látszik, sőt, nagyon látszik és vannak nekik jellegzetességeik, amelyeket én nem tudnék összefoglalni, de biztos vannak, bár jobbára úgy látom, hogy az elektropop, az indiepop és a rap újraértelmezett jelenlétéről árulkodna most minden válogatás, nem pusztán az övé. De az is lehet, hogy nem kéne ilyen levénült lelketvesztett faszokat megkérdezni erről, amilyen én is vagyok, akinek már olyan a hozzáállása a világhoz, hogy nincs új a nap alatt, ráadásul ezt az amúgy elég jó sort nem is egy slágerből vette ki, hanem egy kurva régi könyvből. Különben meg csak rákérdezek, hogy miért nincs itt például a korszakos számokat keverő Galaxisok, vagy épp, ha szabó, akkor hol van a Szabó Balázs bandája? Mi hiányzik még? Nekem nem annyira, de pl. Azariah, Krúbi, ők nem tartoznak a váltáshoz?

Itt most majdnem írtam egy újabb „mindenesetre” kezdetű mondatot, de azt már látom, hogy korábban írtam, akkor nem mindenesetre, de azért megjegyzem, hogy mindig nagyon boldog vagyok, ha elkezdünk úgy foglalkozni a popzenével, hogy az igenis fontos számunkra, mert éjjel-nappal befolyik az ablakunkon, mondhatni az ovis mondókákkal egyritmusban érkezik mindenki életébe. És nyugodtan kezelhetjük úgy, ennyi idővel a születése után, mint művészetet, amiben, ha tetszik, javarészt megvalósul a wagneri gesamtkunstwerk, mert egyszerre zene, vers és színpadi jelenlét is. Szóval minden együtt. És persze lehet, sőt, kell vele foglalkozni úgy, hogy szociológiailag. Mikor milyen réteget ér el? Mely életkorban rögzülnek a zenei elkötelezettségek, az általuk közvetített értékek, netán értéktelenségek? Hogy mennyiben identitásképző odaállni egy zenekar vagy épp egy irányzat mellé? Ha valaki mondjuk, a maga korában Duranduranos vagy Depeses volt, vagy ha egyik sem, mert például én ezt a két zenekart képtelen voltam meghallgatni, akkor, ha se ilyen, se olyan nem volt, akkor az ő semmilyensége milyen zenékre és milyen üzenetekre és jelképekre épült?

Érdemes azzal is foglalkozni, hogy egy ezer irányból leírható művészeti jelenség mennyiben kapcsolódik más művészeti ágakhoz, netán a zene más területeihez is, mondjuk a népzenéhez, vagy a kortárs zenéhez, netán a populáris zenekultúra némikor megvetendő műfajaihoz. Nehéz például Bowiet vagy a Bizottságot elképzelni kortárs zene nélkül, Bob Dylant country vagy az Illést a balkáni népzene nélkül, vagy épp a Kispált sramli vagy magyarnóta nélkül. És érdemes persze gondolkodni korszakokon is, hogy rendszerezhető legyen ez a múlt. De könnyen lehet, hogy nem csak zenei stilisztikák változását kell látnunk, hanem művészi attitűdökét is, mert teljesen más mondjuk a Kispál ironikus világszemlélete, mint mondjuk a klasszikus Beatkorszak direkt érzelemfelvállalása. Szóval akár gondolkodhatunk direkt és indirekt korszakokon is.

Mindig van időjárás, mégha nem is mindig kedvező és mindig van korszak is. Mindig újdonságként éli meg a közönség azokat a zenéket, amelyek érzelmileg épp eléri őket. Ezeket a zenéket viszi magával egy életen át, és azokat az érzéseket és emlékeket, amelyek azokhoz a zenékhez kötődtek. Egy-egy korszakot objektív klasszifikáció esetén az tudná meghatározni, hogy melyik teljesen új zenei szemléletmód uralja le az aktuális popzenei terepet, mint például a hetvenes években volt az instrumentális rock. Persze nem csak az volt, mert simán Abbáztunk közben és Blacksabbatozunk, meghát hamar megjött erre, vagy arra is a punk válasza és akkor lett egy olyan stilisztikailag új és körülhatárolható megszólalás, ami a punk volt, aztán, és aztán, és aztán, folytathatnám. Én most ilyet nem érzek, de ennek ellenére szeretem ezeket a zenéket, amelyek engem nem egy új beatkorszakba visznek bele, sem a másodikba, sem a sokadikba, hanem egy maibb világérzékelésbe, amiben jó benne lenni. Mert mindig jó érezni és gondolkodni azokkal, akik szintén éreznek és gondolkodnak. Szóval akár újnak tekintjük ezt a korszakot, akár a régi dolgok folytatásának, vannak benne autentikus megszólalások, amelyek közül akár az összeset is szerethetjük, de kedvünkre válogathatunk is és szavazhatunk a sok közül az egyre. Egy biztos, a popzene számomra mindig azt fogja jelenteni, hogy bárki fordulhat az életéhez és a világhoz alkotó módon, olyanként, aki képes nem csak a külső kényszereknek eleget tenni, külső elvárásoknak megfelelni, hanem követni szabadon és tevőlegesen a saját belső akaratát.

•••

Fotó: Melegh Noémi Napsugár

A Van-e második magyar beatkorszak? sorozat eddig megjelent írásai:

Szemere Anna: Benyomások a tengerentúlról

Bajnai Zsolt: Szerintem a harmadik

Havasréti József: Nagyobb különbségeket látok

Felvezető írás: Wagner Sára: „To beat or not to beat„