Hétfőnként jelentkező sorozatunkban zeneszerzőkről, zenészekről szóló írásokból, alkotók szavaiból idézünk. Olyan életrajzokat, monográfiákat, tudományos írásműveket, tanulmányköteteket, történeti és ismeretterjesztő műveket ajánlunk, amelyeket érdemes elolvasni. Ezeknek az idézeteknek középpontjában a dalszerzők, a zeneszerzés és a zenetörténet áll.

[•••]

❝Schönberg 1923-ban adta közre a dodekafóniára vonatkozó elméletét, amelyen addigra már több mint tíz éve dolgozott. A lényege az egy oktávon belüli tizenkét hang tökéletes „demokráciája”. Többé semmi tonika, domináns, mediáns vagy szubdomináns, amely a többit dominálná. A hangsor tizenkét hangjából egy sem ismétlődhet, amíg a többi el nem hangzik. A tizenkét hang csoportjából természetesen akkordok is születnek, és azok révén új harmóniák, de a hangok demokráciája teljesen eltörli a harmóniai funkciókat.

Schönberg olyan szilárdan hitt a dodekafóniában, hogy egyszer azon lelkendezett, kitalált egy metódust, amely „száz évre vezető helyzetbe hozza a német zenét”. Ezen a ponton mókás megjegyezni, hogy Schönberg nem német volt, hanem osztrák, ráadásul zsidó. Ám Schönberg szabálya közel sem volt a dodekafónia egyetlen alkalmazásmódja, a téma a 20. század első felében másokat is érdekelt. És nem is Schönberg volt az, aki az első dodekafón elméletet közreadta, mert a szintén bécsi Josef Matthias Hauser (1883-1959) már négy évvel korábban megteremtette a saját rendszerét. Hauer a maga dodekafóniájával valamivel konszonánsabb zenét hozott létre, mint Schönberg. Számos ponton többé-kevésbé tonális zenének hangzik. Abban sem vagyok biztos, hogy Hauer volt az első. Lehet, hogy a dodekafónia az élet azon jelenségei közé tartozik, amelyeket többen egymástól teljesen függetlenül találtak fel különböző helyeken. Ez történik, ha valamilyen jelenség, úgymond, „a levegőben van”. Például a pétervári Arthur Lourié (1892—1966) már az első világháború küszöbén használta a zenéjében a tizenkétfokúságot. A 20. század elején a különböző művészeti ágak kontinentális lemezei olyan sokféle módon összetöredeztek, hogy nyilvánvalóan igény mutatkozott egy dodekafóniához hasonló rendszerre, különösen az első világháború után, mivel Európa minden tekintetben felfordult.❞

[•••]

Osmo Tapio Räihälä: Hogyan hallgassunk kortárs zenét
Fordította: Bába Laura
Budapest: Scolar kiadó, 2024