„Egyedi magyar rockzene” a Kádár-korszakban ‒ 3. rész

A Kádár-korszakban a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat célkitűzése volt, hogy megteremtse az egyedi magyar rockzenét ‒ visszatekintve ebben a nagylemezek kiadása és a sikerlisták rendszeres közlése kulcsfontosságúnak bizonyul. A kiadáspolitikát egyedi vonások övezték, amelyek közül ezúttal olyanokat érintünk, amelyekkel a lemezgyár az általuk kedvelt előadók sikerét biztosította. Egy motívum rendszerint visszaköszön: a szocialista zeneiparban sosem egyértelmű semmi, még akkor sem, ha elsőre annak tűnik.

Egy egyszerű kérdéssel érdemes kezdeni: az MHV kiknek adta ki a nagylemezét?

A nagylemez a szocialista kultúrában a siker mérőeszköze volt, már a dorogi hanglemezgyár megnyitása előtt is. Ugyanakkor egy olyan metaforává is vált, amely visszatükrözte a hanglemezgyár populáris zenéhez fűződő ambivalens viszonyát. Ezt az ambivalenciát voltaképp a kapacitás növekedése meg is erősítette.

A szocialista ideológiának való megfelelés és a kapitalista működés elvezetett ahhoz, hogy atipikusnak tekinthető kiadások is megjelentek. Már a hetvenes évek elején is volt erre példa, elég, ha csak a Syrius Ausztráliában felvett nagylemezére gondolunk. A nagylemezre sokáig váró Cseh Tamás és Bereményi Géza első albuma, a Levél nővéremhez 1977-ben jelent meg. A korszak „melankolikus” küzdelmét megfogalmazó szerzőpáros valahogy átment a rostán, ahogy a hetvenes évek underground szcénájából kinővő Mini is, amely együttes nagysikerű első lemezét (Vissza a városba) a vállalat 1978-ban adta ki. Csatári szerint az intézmény „megsemmisítette azokat az együtteseket, amelyek a hetvenes évek végén még komoly fejtörést okoztak. A »fekete bárányok« közül a Hobo Blues Band 1980 szeptemberében, a P. Mobil rá egy évre készíthette el első nagylemezét.”

Fontos megfigyelnünk, hogy olyan zenészekről és zenekarokról van már itt is szó, akik évtizedekre meghatározták, vagy akár még ma is meghatározzák a magyar rock- és popzenét. Csatári a fekete bárányok alatt nyilván az új hullámot értette, noha még a hetvenes évek elejéről is voltak a közönség részéről számonkérések a nagylemez hiánya miatt, hogy csak a Kexet vagy Radics Bélát említsük.

A nyolcvanas évek derekán a kiadások középpontjában a Fonográf, a Neoton és a közkedvelt női énekesek ‒ Katona Klári, Koncz Zsuzsa, Szűcs Judit ‒ voltak. Ezek a nevek az LGT, a Piramis és az Omega mellett rendre szerepeltek a korszak sikerlistáin is, amelyek alapmotívumai voltak az ifjúsági sajtónak és a hanglemezgyár kommunikációjának. A „sikerlista” kiváló példája az 1979-ben nyomtatásba kerülő összesítés, amiből kiderül például, hogy „az első százezres példányszámot elérő nagylemez Koncz Zsuzsa második, Szerelem című albumba volt”, ahogy az is, hogy ő volt „[a]z első magyar lemezmilliomos”. Az első magyar aranylemez az Omegának járt a Trombitás Frédi és a rettenetes emberek című nagylemezéért.

Koncz Zsuzsa esete

Ő volt az első énekes, aki elnyerte a Pepita Oroszlán-díjat, amelyet az MHV 1971-ben alapított. A díj a legtöbb példányszámban eladott Pepita-lemezekért járt. 1976-ra Koncz Zsuzsa már hat ilyen díj birtokában volt és 11 aranylemezt tudhatott magának. A Képes Ifjúság szerint ekkora már több mint 1 000 000 lemezét vették meg. Az újság egy évvel később azt írta, hogy aranylemezből neki van a legtöbb. 1977-ben meg is kapta a Liszt-díjat, Presser Gábor pedig az Erkel-díjat. Azonban a történet része az is, amellyel az előző részt zártuk: 1973-ban betiltották a Jelbeszéd című lemezét. Ez az esemény mégsem csorbította meg biztos helyét a szocialista popiparban. 1983-ban aztán újra kiadták, amely ugyancsak a Kádár-korszak kiadáspolitikájának ellentmondásosságának a jele. „Végre valahára újra föltűnt a lemezboltokban egy nagy hírű album, a Jelbeszéd, Koncz Zsuzsa pályájának kiemelkedő fontosságú alkotása. Tíz éve, hogy először megjelent, aztán hamarosan eltűnt a polcokról, sokáig homály és kétely övezte, miért is csak a koncerteken hallhatja, érezheti át szimbolikus üzeneteit Illésék és Koncz Zsuzsa számtalan rajongója, sőt mindenki, aki félti a világot az apokalipszis fenyegető démonától.” Az, hogy a Pesti Műsor újságírója 1983-ban „démon” alatt Erdős Pétert, Kádár Jánost vagy az egész rendszert értette, továbbra is kérdés marad.

Vissza a beat aranykorához

A nyolcvanas évek egyik kiadói fejleménye az volt, hogy az addig három márkát (Hungaroton, Pepita és Qualiton) forgalmazó vállalat bevezette a Start és a Krém emblémát. „Az ország egyetlen hanglemezkiadó vállalata házon belül próbálja szimulálni a piaci körülményeket, verseny így csak az előadók és nem a cégek között van, ami rányomja a bélyegét az utánpótlás helyzetére, a műfaj fejlődésére, megújulására”  ‒ írta Szőnyei Tamás 1986-ban. Miért fontos ez? Arra mutat rá, hogy jó pár évvel a rendszerváltás előtt már nyíltan lehetett kritizálni a rendszert, és nem ez az egyetlen példa. Kőbányai is rendszeresen fogalmazott meg kritikát, amelyekből a múlt héten idéztünk.

A Krém emblémának azért van most ebben az írásban helye, mert e cím alatt a lemezgyár 1982-től jazzlemezek mellett kiadott újra már a hetvenes évek elején megjelent lemezeket is, például a Syrius egyetlen nagylemezét, az LGT-től a Bummm!-ot és az Omegától a 10000 Lépést, de ebben a sorozatban jelent meg Cseh Tamás ötödik nagylmeze is, a Frontátvonulás.

Ezek a kiadások többnyire szerény, akár rossz minőségű felvételek voltak, mégis valahogy mintha ezzel akart volna reagálni a lemezgyár arra a diskurzusra, amely a rockzene haláláról szólt. Eszerint, ahogy azt már pedzegettük sorozatunk előző részében is, a fúziós zenében gazdag aranykorszak, ami a hetvenes évek elejét jellemezte, örökre eltűnt és nem pótolhatja semmi ‒ nem pótolhatja a lemezgyár üzleti politikája és kedvelt „nagylemezesei”. Erre utalhat Erdős megszólalása, amikor munkájukat mentegetve 1979-ben a sajtónak azt fogalmazta meg, hogy „hat-nyolc évvel ezelőtt nemhogy ilyen, hanem a mainál üdébb, izgalmasabb, erősebb popzenével rukkolhattunk volna ki. Ám akkoriban nem voltak meg az anyagi feltételei egy ilyesfajta befektetésnek”. A Krém-lemezekről egyébként a korszakban azt hirdették, hogy azért jelenik meg kevés példányszámban, mert a rajtuk szóló zene „különleges, túl bonyolult, vagy a jövőbe mutat”.

Az MHV elismerése: A Pepita-oroszlánok

A Pesti Műsorból kiderül, hogy a vállalat „[a] díj odaítélésénél az eladott lemezek pontjait” vette figyelembe. „Minden nagylemez három pontnak és minden kislemez egy pontnak” számított. A dorogi gyár megnyitásának évében Koncz Zsuzsa nyert az énekesek, és az LGT az együttesek sorában.

Egy évvel később, 1978-ban Kovács Kati és az Omega nyerte el a díjat. Ekkor az együttesek sikerlistáján második helyen az LGT, harmadik helyen a Piramis szerepelt, őket pedig a Neoton Família és a Fonográf követte. Az 1978-as eladások alapján az 1979-es összesítésben megint az Omega nyert, az előadók közül pedig a Záray-Vámosi házaspár. Ezekből a sikerlistákból, amelyeken ugyanazok az együttesnevek tűntek fel, világosan látszik, hogy mely előadók és együttesek élvezték a lemezgyár támogatását. Az utolsó nyoma ennek a díjnak 1981-ban található a sajtóban. Ekkor az együttesek közül Erdős Péter „nagy kedvence”, a Neoton nyerte el az oroszlánt.

Folytatjuk a záró résszel a jövő héten…