Forradalom az operatörténetben

Hétfőnként jelentkező sorozatunkban zeneszerzőkről, zenészekről szóló írásokból, alkotók szavaiból idézünk. Olyan életrajzokat, monográfiákat, tudományos írásműveket, tanulmányköteteket, történeti és ismeretterjesztő műveket, újságcikkeket ajánlunk, amelyeket érdemes elolvasni. Ezeknek az idézeteknek középpontjában a dalszerzők, a zeneszerzés és a zenetörténet áll.

Kroó György: Vázlat a forradalmi opera történetéhez

Az opera történetének első fejezetei — az előfutároktól eltekintve — gyakorlatilag a XVII. század első évtizedeire utalnak. A műfajt a realizmus és a dráma iránti igény hívja életre és első zseniális művelője zenedrámát formál belőle. Az opera még Monteverdi életművében alkalmassá válik arra is, hogy a művész koráról, társadalmáról mondjon bírálatot. A „Poppea megkoronázása” a harmincéves háború utolsó évtizedében a Velencei Köztársaság delelő ragyogására vet sötét árnyékot; bölcs, becsületes, erényes, hűséges hőseinek sorsa a halál vagy a száműzetés, és diadalmaskodik a mindenen átgázoló hatalom, az erkölcstelenséggel szövetkezett erő, az önkény. Ám ez a mű kivétel, 1642 után mintegy nyolcvan esztendeig az egyetlen, amely társadalmi feladatára emlékezteti az opera alkotóit, az idilli, mitológiai történetek komponistáit, az énekhang szépségének és virtuozitásának bajnokait. E korszak operája meghatározott alkalomra, helyre és szereplőkre készül, egy-egy fejedelmi udvar ünnepi műsorának részeként; csak kivételesen kerül más városok vagy udvarok színpadain előadásra, feladata az ünnep fényének emelése, a zártkörű szórakoztatás. A XVII. század második felében egész Európában meghonosodik a nyilvános operaházi gyakorlat, az opera a vagyonos kereskedő-polgárok fogyasztási cikke lesz, ám még mindig a szórakoztatás eszköze, egynapos műfaj. A színházakat naponta kell ellátni új témával, új darabbal, az alkotásra rátelepszik a rutin, a divat, és az opera csillogó énekszámok, bravúr-áriák sorozatává lesz: zenedrámából opera seria.

Amint beléptünk a XVIII. századba, e típus mellett, benne és ellene létrejön az operaszinpad új irányzata, amely fokról fokra visszaállítja az opera drámai jellegét és az élettel való kapcsolatát: megszületik a városok szegényebb rétegeihez forduló demokratikus polgári operaszínpad.Az operabuff a,az opera comiqueés a Singspielműfaja alakul ki ebben a történelmi korszakban, amelynek jelképes nyitányát Gay-Pepusch Koldusoperája, a nagyoperát és a kor szociális viszonyait csípősen bíráló angol ballada-opera jelenti. Ezzel lényegében létrejön az operaműfaj és a nép első szövetsége, és ettől az időtől kezdve ez az operaszínpad a XVIII. században a forradalomra érő, majd arra készülő, végül az abban részt vevő „citoyen” szószólója lesz. Ezek az évtizedek — ha szabad ezzel a kifejezéssel élni — az úgynevezett forradalmi opera előtörténetéhez tartoznak.

A műfaj, aszerint, hogy milyen népi, esetleg nemzeti hagyományt folytat, s hogy milyen társadalmi-politikai helyzetben születik, más-más típusban kristályosodik ki. Nápoly ebben az időben a feudális Európa fellegvára. Sötét sziget a polgárosodó Európa déli szegélyén. Az ellentétek itt roppant feszültek: spanyol elnyomás és nemzeti érzés, nemesi kiváltságok és polgári öntudat, gazdagság és nyomor nagy erővel ütköznek össze. A most felsorakozó új társadalmi réteg érdekei a nagy terhek, a zsarnoki elnyomás, az idegen uralom falába ütköznek. Ilyen körülmények között születik az opera buffa új művészete, amely a commedia deli’arte hagyományát folytatja. Ez a művészet arra válallkozik, hogy nézőinek, hallgatóinak a saját napi problémáiról beszéljen. Gúnnyal, nevetés közben mondja ki az igazságot, komédiázva szól az életről. Ez a nevetés erővé válik, kikezdi azt, ami elavult. Porhanyóssá teszi a talajt az új eszmék számára. Nincs szó itt forradalomról; csak éppen annyi történik, hogy a szegény-negyedek lakói egyre hangosabban kockáznak, egyre harsányabban nevetnek. Ahol bejutnak a gazdagok házaiba, ott elég ha népi követeik, a Serpinák révén okosabbnak, ügyesebbnek látják magukat a ház urainál. A buffa világa a Serpinák jövendő terveinek beteljesülésével biztat.

Van másik módszer is a bírálatra. Ezt nem a commedia deli’arte hagyománya, hanem kb. 1750 után az új polgári regényirodalom, majd általában a „Sturm und Drang” szelleme sugallja. A buffa szerzői tanulnak és a gyilkos szatíra, az éles kritika tollát az érzelmesség tintájába mártják. Pergo- lesi „Flaminio”-jában kezdődik és Piccinni operáiban érlelődik meg ez a hang. A librettó most kezdi felkelteni a részvétet a társadalom áldozatai, az ancien régime üldözöttéi iránt, és színpadra kerül a szegény hős, aki egyedül van és szenved a gonosz társadalomban. Ez az 1760-as nemzedék hangja. A polgári demokráciát megelőzi és előkészíti a szív demokráciája.

Szabolcsi Bence – Bartha Dénes (szerk.): Az opera történetéből. Zenetudományi tanulmányok 9.
Budapest: 1961