Hétfőnként jelentkező sorozatunkban zenészekről szóló írásokból, zenészek szavaiból idézünk. Olyan életrajzokat, monográfiákat, tudományos írásműveket, tanulmányköteteket, történeti és ismeretterjesztő műveket ajánlunk, amelyeket érdemes elolvasni. Ezeknek az idézeteknek középpontjában a dalszerzők, a zeneszerzés és a zenetörténet áll.

Milyen részei vannak a komponálásnak? Hogyan állt hozzá Mozart és Beethoven saját zenéjéhez? E heti szemelvényünkből, amely Nicholas Cook kiváló Zene: Nagyon rövid bevezetés című kötetéből válogat, kiderül!

[•••]

❝A lejegyzés által meghatározott és meg nem határozott elemek rendszere az, hogy mit kell adottnak venni, és mi az, ami az előadó döntésére van bízva, fontos összetevője egy adott zenekultúrának. Nemcsak a zene közvetítésének módjára van hatással, hanem arra is, hogy az egyének, akik tevékenységükkel létrehozzák ezt a zenekultúrát, miként viszonyulnak egymáshoz. A lejegyzés mindamellett azt is meghatározza, hogy az emberek miként fogják fel a zenét egy adott kultúrában – aminek leglátványosabb formája a komponisták zenefogalma, jóllehet egy meghatározott zenekultúra résztvevőit az tartja össze, ha az alapvető elképzeléseket valamennyien osztják. Egy adott hagyományon belül komponálni azt jelenti tehát, hogy a meghatározottság és meghatározatlanság konvencionális alakzatai szerint képzelünk el hangokat és hangzásokat, vagyis a lejegyzés sokkal mélyebben meghatározza a zeneszerzést magát, mint azt a kompozíciós folyamatról szóló beszámolók alapján képzelnénk.

Van két híres forrásunk, amelyek arról árulkodnak, hogy Mozart, illetve Beethoven miként fogták fel saját zenéjüket. A 19. század elején került elő egy levél (1815-ben publikálták először), amelyben Mozart arról ír, hogy a zenei gondolatok hívatlanul szállják meg, s elméjében egyre csak növekednek, mígnem

az egész, legyen bár mégoly hosszú is, gyakorlatilag készen és befejezve áll előttem, s úgy tudom áttekinteni, mint egy szép képet vagy egy gyönyörű szobrot, egyetlen pillantással… Papírra vetni nem telik sok időbe, mivel az egész készen áll, s amit végül leírok, ritkán különbözik attól, ami a képzeletemben megjelent.

A kompozíciós folyamat e leírását erősíti meg a zeneszerző Louis Schlösser, aki nyolcvanöt éves korában adta közre beszámolóját egy Beethovennél tett, 1822-es, vagyis hatvan évvel korábbi látogatásáról. Schlösser így idézi Beethoven szavait:

A gondolataimat hosszú, olykor rendkívül hosszú ideig hordozom magamban, mielőtt papírra vetném őket… Sok mindent megváltoztatok, elvetek vagy újrapróbálok, amíg elégedett nem leszek. De mivel pontosan tudom, hogy mit akarok, az alapvető gondolat soha nem hagy cserben – megjelenik előttem, növekszik –, látom és hallom a képet teljes terjedelmében, a dimenziói úgy állnak elmém előtt, mint egy domborműé, s ilyenkor nincs más hátra, csupán a lejegyzés munkája, amely gyorsan elvégezhető.

Figyelemreméltó, hogy milyen mértékben egyezik a két leírás. Mozart és Beethoven egyaránt azt hangsúlyozzák, hogy miként képesek egyetlen pillantással átfogni a kompozíciót, és a zenét mindketten egy képhez hasonlítják (Beethoven utalása a domborműre egybecseng azzal, hogy Mozart egy „gyönyörű szobrot” említ). Mindketten azt vallják, hogy a valódi kompozíciós munka fejben zajlik, a darab leírása már semmiség. A lejegyzés, ahogy ők beszélnek róla, egyáltalán nem is képezi szerves részét az alkotó folyamatnak, csak a tulajdonképpeni munka után kerül rá sor.

Mindkét idézet teljes összhangban áll a 2. fejezetben leírt zenefogalommal. Mozart és Beethoven arról beszél, hogy a zene megalkotása tisztán szellemi tevékenység, a képzelet műve: nem korlátozza a papírra vetés mechanikus munkája. Tökéletes képet nyújtanak az ihletett zeneszerzőről, „a legkisebb átmenet mesteréről” (hogy egy Theodor W. Adornótól származó kifejezéssel éljek), akinek látomása – és a kifejezés bibliai áthallásai nem véletlenek – a kibontakozó zene valamennyi részletére kiterjed. A szerzőségnek ez a fogalma az isteni szférát súrolja; sőt, a Teremtés leírásának azok a teológiai értelmezései visszhangoznak benne, amelyek szerint Isten teremtményeinek legapróbb részletével is számolt. Mozart és Beethoven számára, miként Isten számára is, a teremtés gyújtópontja az, amit az igazság pillanatának nevezhetnénk: a teljes időbeli kibontakozás sűrűsödik össze benne. Az igazságnak ez a pillanata az, amelynek megragadására a kottakiadók, előadók, zenetudósok és kritikusok törekednek – valamennyien a maguk módján. Aligha meglepő hát, hogy a kompozíciós folyamatnak ezeket a felkavaró leírásait újra és újra idézték a 19. századi és a 20. század eleji muzsikusok (fontos szerepet játszanak például Schenker utolsó könyvében, a Der freie Satzban [Szabad szerkesztés]). És kétszeresen is figyelemre méltóvá teszi mindezt, hogy amit Beethoven mondott – Schlösser visszaemlékezése szerint –, az feltűnő ellentétben áll mindazzal, amit kompozíciós munkájának külsőségeiről tudunk.❞

[•••]

Nicholas Cook: Zene. Nagyon rövid bevezetés
Fordította: Fazekas Gergely
Budapest: Rózsavölgyi kiadó, 2014