Hogyan lehetne csökkenteni a zene túltermelését?

Évek óta napi átlag 100 ezer új dal kerül fel a stream szolgáltatókhoz. Ezt a zenei túltermelést általában abból a szempontból szokás tárgyalni, hogy egyre nehezebb a zenészeknek kitűnni a zajból. A STEM digitális terjesztő vezetője, Milana Lewis egyik másik szempontból tekintette át az ezzel járó problémákat a Billboard podcastjában. Szerinte előbb-utóbb be kell vezetni egy szűrőt, például azt, hogy a hobbizenészek által feltöltött, alig hallgatott dalok fenntartása pénzbe kerüljön. Jelenleg ugyanis a zenei túltermelésre a marketing túltermelése a válasz, de ez nem fenntartható.

Az emberek általában fizetnek, hogy a hobbijukat űzhessék – miért nincs így a zenében is?

Lewis úgy fogalmazza meg ezt a problémát, hogy a túltermelést azok szenvedik meg, akik a zenélést pénzkeresetként, karrierként szeretnék űzni – és azok okozzák, akik számára a zenélés hobbi. Nem mintha ez utóbbival bármi gond lenne, sőt, nyilván jó, hogy minden korábbinál több ember zenél; a gond az, hogy ugyanúgy kezeljük a professzionális és amatőr zenészeket. Holott jellemzően az emberek inkább fizetnek azért, hogy a hobbijukat űzhessék, nem fizetséget várnak érte. (Persze szerencsés esetben lehet a kettő között átjárás: a hobbiból válhat pénzkereset.)

Lewis szerint elkerülhetetlen, hogy előbb-utóbb valamilyen szűrőt vezessenek be a stream szolgáltatók, ami nem akárhogy értelmezett minőség vagy befektetett energia vagy az AI-használat mértéke alapján, hanem az üzleti értelemben értett szándék alapján szűr. Egy lehetőség erre, hogy megszűnne az, hogy ingyenesen lehet feltölteni és korlátlan ideig fenntartani a zenéket a szolgáltatók katalógusában. (Abban az értelemben nem ingyenes mindez, hogy a terjesztőnek egyszeri díjat kell fizetni, vagy ha a puszta feltöltésen túl mást is nyújt, akkor jellemzően a bevétel egy hányadát – de ezt a terjesztő, nem a stream szolgáltató kapja.) Kézenfekvő volna például pénzt kérni azoknak a zenéknek a katalógusban tartásáért, amik nem termelik ki azt a költséget, amibe a szolgáltatónak kerülnek.

Lewis azt mondja, hogy meg nem nevezett szolgáltatóktól azt az ötletet is hallotta, hogy ha egy zeneszám egy bizonyos időn át nem ér el egy meghatározott minimális hallgatottságot, akkor kikerülne a katalógusból. Nem feltétlenül örökre: a jogtulajdonos dönthet úgy, hogy visszatölti, de el kell gondolkodnia azon, hogy milyen más „körítéssel” teszi ezt, hogy a korábbinál sikeresebben érjen el hallgatókat.

Bár a jelenlegi modellben mindez talán merész ötletnek tűnik, valójában a fizikai terjesztésben pont ez működött. Egyrészt véges, sőt, jóval kisebb volt a boltokban elérhető (polcokon, tárolókban elhelyezett) zenék mennyisége; másrészt az el nem adott mennyiség raktáron tartásáért, visszavételezéséért fizetni kellett. Így a kiadók rá voltak kényszerítve, hogy megfontolják, mi az, amit megjelentetnek és el akarnak helyezni a boltokban.

Túltermeléssel a túltermelés ellen

Jelenleg a legújabb módszer a zajból való kitűnésre a „trendszimuláció”, amiről itt írtunk részletesen. Lényegében arról van szó, hogy amikor már az utolsó kapuőrök, a playlistek is elveszítették azt a szerepüket, hogy slágert csináljanak egy dalból, akkor a marketingesek az algoritmusok meggyőzését választották. Egy befuttatni kívánt dalt rengeteg különböző felhasználó posztol különféle formátumokban, azt a látszatot keltve, hogy ez egy népszerű szám – így nagyobb eséllyel kerül valós felhasználók elé az adott platformon.

Ez azonban egyfajta „fegyverkezési versenyhez” vezet: az fog nyerni, aki több különböző felhasználóval tudja tolni a maga tartalmait. Vagyis a zenei piac túltermelésére a közösségi oldalakon a megrendelt tartalmak túltermelése a válasz, ami nyilvánvalóan nem fenntartható. Ráadásul a valódi rajongók sokszor becsapva érzik magukat, ha kiderül, hogy egy dal, zenekar iránti lelkesedést valójában mesterségesen generálták.

Attól még, hogy nem hallgatják, tárolni és elemezni kell

A rengeteg zene komoly gondot okoz a stream szolgáltatóknak is. Nemcsak arról van szó, hogy tárolni kell a fájlokat (a beszélgetésből kiderül, hogy ez a Spotify számára nem jelent problémát, de a kisebb szolgáltatóknak már ez is gond); hanem arról is, hogy minden egyes dalt fel kell dolgozni.

Lewis ezt így részletezi: lehet, hogy egy számot senki nem fog meghallgatni, de ettől még be kell venni a katalógusba, fel kell dolgozni a metaadatai. Mind a csalásokat szűrő, mind a potenciálisan playlistekre helyezhető dalokat feldolgozó algoritmusoknak „dolga van” minden egyes zeneszámmal, vagyis a napi 100 ezer dal komolyan leterheli a rendszert.

A Luminate 2025-ös évösszefoglaló adatai szerint egyébként 253 millió különböző „hivatalosan megjelent” (vagyis ISRC-kóddal rendelkező) zeneszám érhető el a különböző platformokon. Ezeknek azonban mindössze a 12%-a ért el egy év alatt legalább ezer lejátszást. 73%-uknak kevesebb mint 100 meghallgatása volt, majdnem a felüket (120,5 millió számot, az összes 47%-át) legfeljebb tízszer játszották le.

Hogyan jutottunk ide?

Milana Lewis az ide vezető útról is mond olyasmiket, amikről általában kevés szó esik. Szerinte 2013-14 körül indult el a megjelenő zenék megsokszorozódása, több tényező együttállásának köszönhetően. Az ismert okok – a zeneszerkesztő programok elérhetősége, a közösségi média – mellett Lewis szerint az is fontos volt, hogy a Napster hatására a bevételeik jó részét elvesztő a nagy kiadóktól rengeteg ember távozott, akik közül sokan megmaradtak a zene közelében: szabadúszók, zenei menedzserek lettek vagy saját, független kiadót alapítottak. Vagyis a leépítések következményeként kialakult egy nagy, szabad szakembergárda, akik tudtak foglalkozni az új platformokon megjelenő új alkotókkal.

Lewis szerint a netes fejlemények közül a YouTube és a Soundcloud volt a meghatározó, főleg az előbbi Content ID rendszere. Sokan, akik először csak feltöltögették a dalaikat, rájöttek, hogy ahhoz, hogy a YouTube felismerje, hogy ezeknek ők a jogtulajdonosaik, így akár pénzt kereshessenek vele, illetve egyáltalán kontrollt szerezzenek a zenéjük fölött, regisztrációra, online terjesztőre stb. van szükség. Lewis szerint ez vezetett a hivatalos megjelenések első nagy megugrásához.