Hétfőnként jelentkező sorozatunkban zeneszerzőkről, zenészekről szóló írásokból, alkotók szavaiból idézünk. Olyan életrajzokat, monográfiákat, tudományos írásműveket, tanulmányköteteket, történeti és ismeretterjesztő műveket, újságcikkeket ajánlunk, amelyeket érdemes elolvasni. Ezeknek az idézeteknek középpontjában a dalszerzők, a zeneszerzés és a zenetörténet áll.

„Az Ivan and the Parazol elkészített egy lemezt Budai Pop címmel. Nem sokkal később kíváncsiak lettek, hogy az általuk nagyra becsült írók (és az énekesük, Iván) hogyan írnák meg novellákban a gondolatokat, amiket a dalok ébresztettek bennük” – írja a kiadó a  Budai novellák című kötetről. Vitáris Iván a tartozás érzéséről írt fejezetet a könyvben, meglepő témát választva.

Vitáris Iván: Elmélkedés tartozásokról

[•••]

Én nem csak külföldön dobok bele a kútba egy érmét, vagy valami értékeset. Ha az ember szépet lát, ígéretet tesz magának, hogy vissza fog térni hozzá. Szépet meg aztán sok helyen lehet látni. Van, amikor külföldön minden szebbnek tűnik, de szerintem azért itthon is, ha körbenéz az ember, ráborul ez az egyetemes nagy szépség. Része akarok lenni én is ennek a szépségnek, szóval megfogadom, hogy egyszer még visszatérek. Újra szép leszek.

Persze ezek sokszor hamis ígéretek, mert ha esélytelen, akkor is vissza akarunk térni. A saját fejünk mérhetetlen nagy kútjába helyezzük ezeket az érméket, hogy aztán a semmiben elveszve emlékeztessenek minket: vissza fogunk még térni, persze. Aztán az érmék csak gyűlnek, és kiszorítják már a míves szökőkútból a vizet is. Az emlékek és ígéretek kitúrják a többi résztvevőt. Persze az élet ezeken is átfolyik, de sokkal lassabban. És mindig, ha valami új történik, érintkeznie kell velük, át kell folynia ezeken az ígéreteken. Összeér a csalódás az ígérettel, lemossa az igazság a gyalázatot, de sokszor összemosódik a jó a rosszal, és akkor már ember legyen a talpán, aki megmondja, hogy tulajdonképpen mi is volt az igazság ebben az egészben…

Alapjában ez nem lenne baj: ha elmegyünk valahová, találkozunk valakivel, és teszünk egy ígéretet, azután beledobjuk az érmét, végül tényleg el is megyünk, és ez az egész kör lezárul. De az esetek többségében más dolgunk akad, továbbmegyünk, elfelejtjük, nincs rá érkezésünk. Egyszerűbb otthagyni valami értéktelent, és ezzel jelezni, hogy az adott pillanat mennyire értékes. Én is mindig szarul érzem magam, amikor nem tudok adni annak, aki rászorul. „Bocs, van egy kis apród?” Nincsen, sosincsen. Ilyenkor néha meglepően elhangzik, hogy „kártyát is elfogadok”. Elmosolyodok, aztán megyek tovább. Én kilépek a helyzetből, ő pedig benne marad.

Szóval visszatérve az értéktelen dolgok elhagyására, általában hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy ezek a pillanatok aztán a vízben rozsdásodnak, vízkövesek lesznek, és az idő múlásával el is tűnnek. Az is furcsa, hogy vannak helyszínek, ahová nem dobnék mondjuk érmét, pedig szeretem őket, szinte mindennap el is megyek mellettük.

Ilyen a furcsa posztmodern, szocreál kút a galambokkal a Moszkva téren. Régen a közepén volt, és ahogy a villamosok körbenyikorogták – mint valami városi trash vonósnégyes – a felszálló galambcsapatok a reneszánsz festmények hangulatát idézték a maguk lepattant eleganciájával. Megszólalt a BKV-szimfónia, a galambok röpdöstek, én meg zabáltam a Gombában a hot dogot. Ami inkább volt kenyeres virslis ketchup, mint hot dog mártásokkal. Néztem a kutat.

Vajon mennyien dobtak ott be érmét? Mint egy félkarú rabló, amit cigizve rángatnak a kiüresedett lelkek. Pedig ha valahol, ott rengeteg ígéret történt. Az óra, a találkozóhely. A „park”, ahol még a zsaruk is kiürítették a zsebeinket, mert a hosszú hajú nagykabátos arcok már vagy 40 éve munkakerülők egyrészt – másrészt meg általában tudatmódosítanak. Önmagukat és másokat is.

A kutat áthelyezték, a Gomba eltűnt. Az én érmém meg valószínűleg már szétporladt. Vajon a Trevi-kút mennyi emléket őrizhet? Olyan, mint Dumbledore merengője, szerelmek, átverések, találkozások, és mind egy vizes oldatban. Ókeánosz, a tengerek istene pedig őrzi a rómaiak kedvenc emlékgyűjtőjét. Ugyanaz a víz kering benne már több száz éve. És ugyanazok az emberek látogatják, és mondanak le a kedvéért egy kicsi részükről. Szimbolikus szokás ez, mert az élet más területein ezt nem így kezeljük. Lehet, hogy nem mindig adunk a rászorulónak, segítjük át a nénit a zebrán, vagy állunk meg egy pillanatra, amikor kellene. A kút mégis kihozza belőlünk, amit kell. Miért? Évek óta csak gondolkodom, és próbálom magam is megtalálni a körforgásban, de a végén mindig csak arra jutok, hogy ha valami számít, azok a találkozások. Az egész élet a találkozásokról szól. Legyen az család, barátság, szerelem, zenekar. Mind egy helyzeten és egy találkozáson múlik. Aztán hogy az meddig tart ki, az már egy teljesen más kérdés. Mert az ember sokszor elhisz olyan dolgokat, amikről mások már rég látják, hogy nem az. Van, aki előbb tud kiszállni a süllyedő hajóból, van, aki végig várja, és csak akkor száll ki, amikor már a patkányok is kintről integetnek. Én inkább az utóbbi vagyok. Szóval, ha ezen az emlékeket őrző kúton lenne egy hajóm, biztosan nem szállnék ki belőle, míg meg nem ismertem az összes érme történetét. Persze ez is egy felesleges dolog. Miért válnánk meg az emléktől, ha annyira fontos nekünk, hogy visszatérjünk? Volt gyerekkoromban egy nagyon fura szokásom, hogy ha elmentünk egy nyaralás, vagy valami számomra fontos esemény helyéről, ahogy az autóval távolodtunk a helytől, még a fáktól is elköszöntem. És egészen az utolsó pillanatig – ami a városhatárt jelző tábla vagy autópálya-felhajtó – néztem hátra, és integettem mindennek, ami abban a pár napban az otthont jelentette. Így köszönünk el a várostól is, hogy odamész a kútjához, és egy ilyen kis rituálé keretében búcsút intesz neki. A város megőrzi az emléked, ahogy te is az övét. Mert a város nem válogat, sosem mondja valakire, hogy jöhet, vagy nem. Persze a budapesti utcákon járva nem mindig vagyok ebben biztos, de valami mégis maradásra bír. És bírni is fog. Hiába a megannyi tábla, felirat, emlékhely, mécses, szobor, valamiért még mindig boldogan mennek az emberek az utcáin. Lehet elkezdtek feloldódni a tisztább vízben ezek a koszos régi érmék? Az a baj talán, hogy túl sok a rozsdás régi gondolat a kútjainkban, és nincs, aki kiszedje. Bizonyos városokban van is erre szabály – lehet nálunk is –, hogy egy ideig hagyják a kútba dobott érméket, aztán összeszedik, és vagy felajánlják valami magasztos célra, vagy egyszerűen elköltik a kút fenntartására. Na nálunk ilyen nincsen. Itt egybeolvad Kossuth pénze, Mátyás aranyforintja, koronák, milpengők, a rájuk nyomott arcokkal együtt. Hatalmas halmokban álló érmék, amik már sajnos koszolják a vizet is. Nincs, aki kiszedje. Szóval nekünk kell megoldani ezt is.

Nagyon egyszerűnek tűnhet mindez, mert – ahogy már említettem – a hajóból való kiszállás igazából nem bonyolult folyamat. Megtanulta mindenki az elengedést, és van, aki jobban, van, aki kevésbé akkurátusan tudja kamatoztatni ezt a tudását. De valahogy nem hagy szabadulni senkit ez a teher. Merthogy mindenki látja, és igazából inkább úgy érzi, kiszállni volna könnyebb. Felállni az asztaltól emelt fővel, szokásunkhoz híven. Kiugrás? Ugyan már, itt kérem, komolyabb játszmák folynak. A Moszkva tér kútja – ha már így szóba került – most pont szomszédságba került a kisbolt és a gyrosos épületével. Na, ez az épület látott egy s mást. Egyrészt látta a kút kálváriáját, másrészt az előbb említett különböző pénzek egy részét forgalomban. Találkozások. Látta a jobban sikerülteket, és a kevésbé jól sikerülteket is. De persze nem szólt bele, nem állt fel viszolyogva, hogy „nade, kérem, emberek vagyunk, ráadásul pestiek, hát, hogy lehet ezt?” Bár tette volna. Fordított esetben lehet, csak állnánk a kút előtt, és lehet mögöttünk háború, rendszerváltás, vagy május 1., csak néznénk a kutat, és próbálnánk otthagyni valamit abban a megnyugtató áramlásban. Mert amíg látjuk, hogy csobog körben a víz, megnyugszunk. Minden a legnagyobb rendben van, nem apadt ki a forrás, és mire továbbállunk, már könnyebbek leszünk mi is. Szóval az ígéretet, azt meg kell fogadni. Ha már bedobtam, akkor vissza kéne térni. Mégis, családok, szülők, szerelmesek nem jöttek vissza. Pedig akartak volna, ők is bedobták, amit bekellett. Akkor miért? Kérdezhetné a magányosan azóta is villamosokat terelgető kis gyrosos ház. A kút helye amúgy még változhat, rengetegszer, a házat is lehet, lebontják. Egyszer temető, egyszer templom, egyszer villamos, legközelebb meg már metró vagy romkocsma. És valahol ezek vagyunk mi is. Egyszer szomorúak, egyszer vidámak, néha itt, néha ott, de mindig valahol. És sosem máshol, csak ott, ahol éppen lenni kell. De miért pont itt? Szólalna fel a sellő szinte érthetetlen szobra a Moszkva téri kútnál. Ki tudja…

Egy hétköznap csak megyünk egyik pontból a másikba. Az emberek sietnek, és elfelejtik, hogy amúgy nincs hová. Megállok a kút mellett, beledobok egy érmét. És arra gondolok, hogy vissza fogok-e valaha térni még? Mindegy, ennyivel tartoztam neki és magamnak.

[•••]

Czinki Ferenc, Springer Márton, Vitáris Iván (szerk.): Budai novellák
Budapest: Cser kiadó, 2022