Jacqueline du Pré, Várdai István és a Stradivari

Vasárnap rendezték meg az Angol maratont a Müpában, amelyen Henry Purcell, Edward Elgar és Benjamin Britten műveit hallhatta a közönég. Az esti koncerten Várdai István a Liszt Ferenc Kamarazenekarral Elgar e-moll csellóversenyét adta elő Jacqueline du Pré egykori hangszerén.

A kiváló koncert kapcsán több kérdés is felmerült bennem. Először is, mennyi esély van arra, hogy Jacqueline du Pré ezzel a hangszerrel rögzítette az étvtizedekig árnyékban létező művet a hatvanas években? Másodszor is, elgondolkoztam azon, hogy milyen jelentős szerepe lehet egy-egy hangszernek az alkotómunkában, „dalszerzésben” és az előadásban. Harmadszor, hogyan is alakul egy-egy mű története és kanonikus státusza az évszázadok folyamán. Az utóbbi kérdés persze állandó.

⇨ Várdai István a concertót Jacqueline du Pré első Stradivari hangszerével játszotta tegnap este. A csellót 1673-ban készítette Antonio Stradivari, mely „Harrel, Du Pré, Guttman”  vagy „Ex du Pré-Harrel Stradivarius” néven ismert, ahogy Várdai hivatkozik rá. A hangszer 1961 és 1983 között Jacquline du Prénél volt, majd Lynn Harrelhez került, és egészen 2006-ig nála volt. Ezt követően több tulajdonosa is volt, 2016-ban kapta meg Várdai István, egy névtelen német mecénás vette meg, hogy a csellista ezen játszhasson. Pár éven múlt, hogy nem ugyanazzal a hangszerrel szólalt meg Elgar monumentális és megrázó műve tegnap este, mint a hatvanas évek eleji felvételen. A csellista ekkor a Davidoff Stradivarival játszott, amely 1964-ben került hozzá. Később Yo-Yo Ma hangszere lett. Egy orosz csellistáról, Carl Davidoffról nevezték el. Charles Beare, az antik vonóshangszerek szakértője szerint az 1673-as Stradivarinak telített a hangzása, de du Pré nem találta benne a Stradivarius aranykorának melegségét. Várdai elmondta egy interjúban, hogy a 17‒18. század fordulóján sokat változott a hangzásigény, ami befolyásolta Stradivari munkáját is, ez lehet annak a hátterében, hogy a Davidoff már egy sokkal érzékenyebb hangszer. A korábbi Stradivari azonban Várdai számára ideális, noha „valószínűleg a legtöbb csellistának nem annyira”.

⇨ Jacqueline du Pré a csellóversenyt 1965-ben játszotta, majd rögzítette lemezre a London Symphony Orchestraval. 1967-ből egy videófelvétel is ismert, ahol férje, Daniel Barenboim vezényel. Innentől kezdve a mű elnyerte a kánonban kiérdemelt helyét.

⇨ Elgar e-moll csellóversenyét az 1. világháború végét követően, 1919-ben fejezte be. Ugyanebben az évben volt a londoni ősbemutató, ami kudarcba fulladt. Ennek egyik megnevezhető oka az volt, hogy a szólistának nem volt kellő ideje a felkészülésre. Elgart nagyon megviselte, elvette az alkotástól a kedvét. Ezen a koncerten a zenekarban játszott John Barbirolli, akinek a vezényletével a csellóverseny évtizedekkel később a kánon részévé vált. A csellóverseny a Cate Blanchett által alakított sztárkamersterről szóló, nagy vihart kavart Tár című filmben is fontos szerepet kapott. Van, aki azt mondja, a művel 17 évesen találkozott először, de a legenda szerint du Pré már 13 éves korában három nap alatt megtanulta kívülről  a darab első tételét. Emblematikus felvétele a mű további életét is meghatározta.

Ez nem jelenti azt, hogy a darabnak az újrafelfedezésig nyoma sem volt, a negyvenes években például tanulmányt írtak róla, és az Antenna Külföldi műsor rovatából is kiderül, hogy 1936-ban szólt a rádióban.