A sűrű Kurtág-hetek közepette megannyi új és régi szöveggel találkozhatunk, amelyek Kurtág világával foglalkoznak ‒ sokukban felsejlenek az alkotó saját szavai is. A 100. születésnap alkalmat ad arra, hogy az életmű jelentősége a nyilvánosságban is nagyobbá váljon. Azonban a zeneszerző munkásságáról már a hatvanas években megjelent írásokban is fontos megfigyeléseket olvashatunk, amelyek rímelnek a mában megfogalmazott sorokkal. Oda s vissza. Kulcsszavak, amelyek „egyszerre” vannak jelen.
▸▸▸ Szerénység, őszinteség és a „tüntető gesztusok” hiánya
Pernye András zenetörténész és kritikus 1963-ban írta a következőket: „Kurtág nem azért ír ilyen muzsikát, mert manapság ez a divat, hanem azért, mert képtelen arra, hogy mást csináljon. Zenéje mindig közvetlen élményből származik, érezhetően csak akkor komponál, amikor közlendője van. Belső világa szenvedésektől és szenvedélyektől tépett, szaggatott, és egyelőre nyilvánvalóan úgy érzi, hogy mindezt egyedül kell elviselnie.” A kritika a korabeli Korunk kamarazenéje című sorozat egyik estjéről szólt, ahol elhangzott „a hegedűre és cimbalomra írott Nyolc duó”. Ezek a sorok számomra arra utalnak, hogy az alkotás, az igazság keresése nem külső, hanem belső késztetés, hitelessége ebben rejlik. Az igazság keresése többször is visszaköszön Kurtág megnyilvánulásaiból. „Valami igazat keresek” ‒ hangzik el Nagy Dénes róla szóló portréfilmjében is, amelynek premierje február 18-án lesz a Kurtág100 keretében. Az igazságkeresésben fontos szerepe van a tanításnak. Sorozatunk múlt heti cikkében olyan zenészek szólaltak meg, akiket Kurtág György tanított, válaszaik mélyén a zeneszerző és a mester iránti szeretet és tisztelet bújik meg. „A tanításban az történik, hogy azt nyomozzuk: mi a valóság? Mi van mögötte? Mi az, ami nincs kimondva, de ott van? Az a pillanat amikor az ember valamit felismer, az tulajdonképpen maga az alkotás”. Idézte a zeneszerzőt a filmből Fazekas Gergely a Kurtág György díszdoktorrá avatásakor elhangzó laudációjában.
▸▸▸ Intenzitás és Opus 1.
1996-ban adta közre a Muzsika Kurtág György és Hans Heg beszélgetésének magyar fordítását. Az interjú utolsó kérdésében Heg azt kérdezte a zeneszerzőtől, hogy szerinte „milyen a jó zene”. Kurtág erre így válaszolt: „Ez nagyon tág fogalom. Mert szerintem minden zene jó, amelyben érezni lehet a teljes személyes elkötelezettséget. Legyen szó akár operettről vagy Jimi Hendrixről, aki egyébként ‒ talán fiamnak köszönhetően ‒ nagyon fontos számomra. A fiam egyszer lejátszott nekem egy videofelvételt Jimi Hendrixszel és Toscaninivel, amint a Nemzetek himnuszát vezényelte. S a kettő nem állt távol egymástól, az interpretációnak ugyanaz az intenzitása jellemezte mindkettőt.” Szavai számomra arra utalnak, hogy nem a címke dönti el az alkotás és az előadás érvényességét. Kurtág György effajta nyitottságára hívta fel a figyelmet Kamondy Ágnes a Pest fölött az ég című életműkoncertjén. A Kádár-korszak alternatív kultúrájából ismert művész egy interjúban elmondta, hogy számára „életre szóló ajándék volt, hogy Kurtág György” elment 1979-ben A szoba lányai bemutatójára. A lakásszínházi előadás Jean Genet Cselédek című darabja nyomán készült. (Kürti Emese művészettörténész kutatásából az is kiderül, hogy Kurtág György Halász Péter színházát Kossuth-díjából támogatta). Kamondy Ágnes többször visszatérő gondolata az a mondat, amelyet Marianne Stein művészetpszichológus mondott Kurtágnak, amikor nem tudott komponálni ‒ „Kössön össze mindössze két hangot!”. A zeneszerző a történet szerint ennek hatására írta meg az Opus 1-es első vonósnégyesét. A műre Földes Imre zenetörténész „az első vállalt opuszként” hivatkozik, amely „túllépte a negyedórát”. Ugyanakkor a Varga András Bálint Artisjus-díjas zenei újságíró által jegyzett portrékötetben az is felsejlik, hogy az alkotás hátterében más hatások is állhattak, így a párizsi zenei élmények és a kölni tartózkodás, ahol Kurtág jó barátjával, Ligeti György zeneszerzővel találkozott és „megismerkedett Stockhausennel”.
▸▸▸ Jelek és rajzok
Az imént említett portrékötet (Kurtág György ‒ A magyar zeneszerzés mesterei) a szerző Kurtággal készített beszélgetéseiből tevődik össze ‒ aki szeretne közelebb kerülni Kurtág Györgyhöz, ezt olvassa el és nézze meg Nagy Dénes filmjét. A kötet a legmélyebb formában közvetíti a nyilvánosság számára ‒ szavakkal ‒ a zeneszerző személyiségét, történeteit és gondolkodásmódját. Megjelenik benne a rajzolás, talán fogalmazhatok úgy, hogy toposzként, amely a zeneszerző alkotásának része. „De a párizsi év során (és a Játékokat megelőző bénultsági korszak végén is, tehát körülbelül egy évvel a Játékok előtt) hónapokon keresztül csak rajzoltam, azaz jeleket adtam le.” Jelek, játékok, üzenetek ‒ a hatvanas évektől szolgál jelölésül Kurtág műveinek. Kurtág vizualitása is egyéni, alkotásában a rajzok is kifejezőeszközzé válnak. Készített tusrajzokat, amelyek S. Nagy Katalin művészettörténészhez is eljutottak, előadásokat tartott róluk. „De azokból a jelekből is, nem tudom, hány noteszt töltöttem meg. Tíz perc alatt tele is volt egy. A jelek is fejlődtek valamerre – rendszerint rossz irányba. Amikor nagyobbak lettek, egyben érdektelenebbek is.” Varga Bálint András ezután azt kérdezte Kurtágtól, hogy „mit akart tulajdonképpen csinálni?” A válasz: „Semmit nem akartam csinálni, semmit nem akartam kifejezni. Amikor akartam, akkor már baj volt.” A néhány bekezdéssel feljebb idézett Pernye szavai ugranak be: „csak akkor komponál, amikor közlendője van.” Alkotói hozzáállását tovább árnyalja az a cél, amit a következő idézet forrása szerint a hetvenes években megfogalmazott. E „credóra” a Holmi 1995-ös számában bukkantam, Halász Péter Kurtág-töredékek című írásában, amely igen hosszú terjedelemben tért ki a zeneszerző életművére. Akkor még úgy tartotta a szerző, hogy „a Kurtág-szakirodalom igyencsak hiányos”. „Olyan rövidséget elérni, hogy minden pillanat lényeges és fontos legyen… Minden feleslegeset elhagyni, azaz a legtöbb kifejezést és tartalmat a legkevesebb hanggal megfogalmazni.”
▸▸▸ Teljes figyelem
A tömörség azonban figyelmet követel. Ezt a figyelmet, az összpontosítást és a közvetlenséget ragadja meg Palojtay János zongoraművész válasza arra a kérdésre, hogy „Miért hallgassunk Kurtágot?”. Szavai elvezetnek a hogyanhoz is „Ingerekkel túltelített világunkban egyre körvonalazatlanabbakká válnak tevékenységeink. A figyelem állandó megosztottsága, avagy szétszórtsága sikamlóssá teszi az egyes dolgokhoz való viszonyunkat, mintha egy hártya vonna be mindent, ami meggátolja a közvetlen érintést, érzékelést. Kurtág zenéjét hallgatva kikerülhetetlen a valós jelenlét. Ha a befogadó nem összpontosít maximálisan, ha nem adja oda teljes figyelmét, az anyag ledobja magáról. Azonban a szigorú beléptető rendszer túloldalán olyan jutalom vár, amihez már nem gyakran férünk hozzá: tükröt kapunk, ami tiszta, egyenes, mégsem kegyetlen, beszédet, mely nem moralizál, mégis igazságot közöl, nem csacsog, mégis évszázadok tudását hordozza, tiszta, friss levegőt, ami mégsem hideg. Újra megtanít hozzáférni, a hártya leválik.”
▸▸▸ Kurtág állandó jelzőjévé vált a »töredékek« kifejezés, amelyhez szorosan tapad a »jelek« és a »játékok« ‒ a többes szám meghatározó erejű, folyamatot, kapcsolódást, folytonosságot rejt magában. A töredékek mint formátum az alkotó és az alkotások recepcióját is megalapozzák. Jelek önmagukban. A jelek tovább magyarázzák egymást. A töredékek egységek. Adhattam volna az írásnak én is ezt a címet. De remélem, hogy az olvasás végére mégiscsak érzi az olvasó, hogy ezeknek a töredékeknek saját jelentésük van, és nem hiányt jelentenek.
Kapcsolódó tartalmak
