Két lépésben Krúbitól Beethovenig

A Billie Eilish-ról szóló első előadására 2021 őszén mindössze hatan mentek el az ISON-ba, ma már hetekkel korábban dupla teltházasak Fazekas Gergely zenetörténész előadásai a Dalszerelőműhelyben. Május 31-én, szombaton délelőtt 11-től este 6-ig a Magyar Dalszerzés Évéhez kapcsolódóan valósul meg az ISON-ban a MagyarRapNap, amelynek keretében a három legsikeresebb hazai hip-hop előadó – Pogány Induló, Beton.Hofi és Krúbi – dalait szereli szét és rakja össze. A Zeneakadémia docensével a Kendrick Lamar előadás után beszélgettünk.

Amikor elárultad az előadáson, hogy a felkészülés során egy óra alatt nagyjából három sort haladtál a „squabble up” című szám szövegének fordításában, megértettem, miért kérted, hogy rakjuk át az interjút az előadás utánra.

Valóban elég nagy munka volt, ráadásul nem is sikerült Kendrick Lamar minden szavát száz százalékig megértenem, máig nem tudom például, hogy a második refrén utáni szakaszban mit jelent a „bunk skunk” kifejezés. Ekkora kihívást eddig Eminem „Godzilla” című számának értelmezése jelentett, de hasonló szellemi küzdelmet folytattam a Bachról szóló doktori disszertációm megírása során is. Egy ilyen dalszöveg hihetetlenül erősen világít rá arra, hogy egy műalkotás mennyire mélyen beágyazódik az alkotó gondolkodását és világát meghatározó kulturális kontextusba. Ez Kendrick Lamar esetében az Egyesült Államok nyugati partvidékének hip-hop világa, Tupac, a gengszterrap és hasonlók. Minden második szónak van valamilyen speciális jelentése a Los Angelesi szlengben, a dal valódi megértéséhez ráadásul fontos ismernünk a Kendrick és Drake között tavaly lezajlott nagy rapcsatát is. Amikor például azt rappeli, hogy „I got friends, I got foes, but they all sitting ducks” [vannak barátaim, vannak ellenségeim, de mind könnyű préda], akkor az „ülő kacsák” kifejezés biztosan nemcsak egy ártatlanul használt idióma, a hím kacsa ugyanis, a gácsér angolul „drake”. Persze attól, hogy nem vagyok tisztában ezzel, vagy a többi utalással, még nyugodtan élvezhetem a dalt. De Bachhal ugyanez a helyzet: ha valaki semmilyen előzetes ismerettel nem rendelkezik az európai barokk zenéről, simán rezonálhatnak benne valahogyan a Bach által leírt ritmusok és hangzatok, a kontextus ismerete azonban csodálatos új rétegekkel bővítheti a megértést. És persze ott van az is, ami tulajdonképpen a Dalszerelőműhely egyik legizgalmasabb vonása, hogy függetlenül a kulturális meghatározottságoktól ott rejlik ezek mögött a zenék mögött (és általában a különböző kultúrák mögött) egy közös emberi tapasztalat. Ezért kapcsolhatom össze a dalszerelés során Kendrick Lamar hangminta-használatát akár középkori vagy reneszánsz zenékkel is. A 14. és 15. században a zeneművek komponálásának alapját a gregorián dallamok jelentették, amelyeket sok szempontból hasonlóan hasznosítottak újra (nagy tisztelettel és kreatív szabadsággal), ahogy a rapszámok használják a hangmintákat. Ahogy Josquin motettát ír az „Ave Maria” gregorián dallamból, az filozófiai értelemben nagyon hasonló ahhoz, ahogy Kendrick Lamar készít számot az elektrodiszkót képviselő Debbie Deb 1983-as számából.

Az előadásodat hallgatva nem mindig tudtam eldönteni, hogy egy stand-up show-n, vagy egy tudományos előadáson veszek-e épp részt.

Az első Kendrick-előadás, amin ott voltál, szórakoztatóbbra sikerült a szokásosnál, amit egyáltalán nem bánok. Jó látni, amikor hangosan röhögnek az emberek egy-egy poénon, de remélem, ez nem ment a szakmaiság rovására. A humor nem ellensége a tudásnak.

Abszolút átjött a szakmaiság. Engem megdöbbentett, mennyi különböző tudományterület felől lehet vizsgálni egyetlen dalt.

Amikor egy-egy előadásra készülök, kifejezetten keresem a kapcsolódásokat zenei stílusok és korszakok, vagy akár különböző tudományterületek között. A rapszövegek mozaikszerű, töredezett felépítésére például gyönyörűen rímel a 20. század egyik legnagyobb irodalomtörténészének, az orosz Mihail Bahtyinnak egy írása a középkori irodalomról. De a zenei kapcsolatoknál is gátlástalanul lépem át a műfaji határokat: egy, vagy maximum két lépésben el tudok jutni, ha kell, mondjuk Krúbitól Beethovenig, Beton.Hofitól Schubertig vagy Pogány Indulótól Wagnerig. A mai kor egyébként is arról szól, hogy megszűntek a műfaji határok.

Tényleg így látod?

Igen, minden szinten. A popzenén belül is elmosódtak a műfaji korlátok, gondolj arra, hogy a hagyományosan a fehér republikánusokhoz kötődő countryban mi történik éppen: a legjobb country-lemeznek járó Grammy-díjat idén Beyoncé nyerte, egy fekete nő, akinek az új lemezén rengeteg műfaj lép kapcsolatba a countryval. Egy-egy nagy mai popsztár lemezén olykor minden dal más műfajt képvisel. De a nagyobb műfaji kategóriák között is teljesen szabad lett az átjárás: Sting barokk, lantkíséretes dalokat énekel, a nagyszerű brit klasszikus zeneszerző, Thomas Adès pedig simán megírja egy rave-party szimfonikus vízióját az Ecstasio című darabjában. Az amerikai szakirodalom használja a „degenrification”, vagyis a műfajtalanítás fogalmát, amiben szerintem óriási szerepet játszik, hogy a streaming-szolgáltatók és a YouTube révén gyakorlatilag minden műfaj, minden korszak, minden térség összes zenéje folyamatosan elérhető számunkra. A digitális zenefogyasztás előtti időkben a slágerlista mindig a kurrens popzene védett övezete volt, ma simán felkerülhet rá egy nyolcvanas évekbeli sláger, mint pár éve történt, amikor a Stranger Things sorozat főcímdala, Kate Bush 1985-ös slágere számos országban listavezetővé vált. A 19. századot megelőzően a művészi zene területén is kizárólag a kortárs zene volt ismert: Mozart, Bach vagy Monteverdi idején a zenehallgatók csak saját koruk zenéjét ismerték. Azzal együtt, hogy rettentően hiányozna, ha nem ismerném Bachot vagy Mozartot, nekem kifejezetten tetszene egy olyan világ, ahol a régi zenék nem homályosítják el az újakat. Azt látom, hogy a zene minden ágában, popzenében, komolyzenében fantasztikusan izgalmas kortárs alkotások születnek, csak Beethoven, a Beatles meg a többiek eléggé beárnyékolják őket.

Ha a Dalszerelőműhelyt a saját eszközeivel vizsgálnánk, mit tudnál elmondani róla: mi volt az előképe, és túl azon, hogy egy kortünet, mint mondod, mi hívta életre? 

A legfontosabb inspirációs forrás a Switched On Pop című remek podcast, amit egy korombeli amerikai klasszikus zenetörténész, Nate Sloan és Charlie Harding dalszerző készít. Minden adásban egy popszámról vagy poplemezről beszélgetnek (ma már olykor általános jelenségekről is), az egész nagyon spontán, mégis érződik rajta a műsorvezetők felkészültsége. Ez kapcsolódott össze bennem a klasszikus zenei ismeretterjesztéssel. Régóta foglalkoztatott, hogyan lehetne közel hozni a komolyzenét a kamaszokhoz. Ebben a korban a legfontosabb identitásépítő a popzene. Nemcsak azért, mert a kortárs közösséghez tartozást erősíti, de a szülők korosztályával való szembenállásnak is az eszköze, hiszen számos otthonban – nyilván a városi társadalmi buborékokban – a klasszikus zene a szülőkhöz kapcsolódik. A kamaszokban ezért érthető és erős ellenérzés alakul ki az irányában. Nagyjából ez motoszkált a fejemben, mikor az ISON nyitásakor megkeresett Somogyi Hédi, az ISON programigazgatója, hogy találjunk ki valamit együtt.

Tehát a popzenén keresztül szeretted volna népszerűsíteni és közel hozni a fiatalokhoz a komolyzenét?

Igen. Persze elég naiv elképzelés volt, és nagyon érdekes volt megtapasztalni, hogy végül engem szippantott be a popzene. Rengeteget tanulok ezeknek a daloknak az elemzése révén, csodálatos tükröt tartanak a klasszikus zenei működésem számára. De hadd mondjam el, hogy ha tervezettnél lassabban is, de az eredeti terv is alakulóban van. Márciusban tartottam egy egész napos Bach-előadássorozatot az ISON-ban (amit novemberben meg fogunk ismételni), és ezen többen is jelen voltak olyanok, akik a Dalszerelőműhely felől érkeztek, vagyis Taylor Swiften, Dua Lipán, Ariana Grandén keresztül vezetett az útjuk Bachhoz. Nagyon jó érzés, hogy a Dalszerelőműhely lehet ez az út.

Engem meglepett, hogy milyen sok réteget lehet felfedezni egyetlen pop-dalban. De nem is annyira az értelmezés, hanem a módszer fogott meg. Hogy hosszan elidőzünk egyetlen dalnál egy olyan korban, amikor folyamatos pörgés és végtelen zaj vesz minket körül.

Óriási szerencsének tartom, hogy a Dalszerelőműhelyen kívül a szakmai mindennapjaim olyan alkotók zenéi körül forognak, mint Johann Sebastian Bach vagy Kurtág György. Hihetetlenül elmélyült zeneszerzők, akiknek a zenéjét nem lehet könnyen és gyorsan befogadni. Muszáj időt hagyni számukra, ha közel szeretnék kerülni a darabjaikhoz. Nem gondolom, hogy önmagában a klasszikus zenével való foglalkozás jobb emberré tesz (a zenetörténet vagy akár a mai klasszikus zenei élet is tele van rémes alakokkal), azt viszont gondolom, hogy a befogadó mentálhigiénéje számára jótékony lehet a klasszikus zene hatása, különösen ma, amikor minden annyira gyorsan zajlik. De valójában a popszámok minőségéért is az kezeskedik, ha nem csapják össze őket. Van, hogy egy ötlet valóban a pillanat szülötte, de nagyon ritka, hogy egy nagy slágeren ne dolgoznának hosszan és alaposan, amíg minden a helyére nem kerül benne. Nevezetes példa a régebbi popzenéből Michael Jacksontől a „Billie Jean”, amit 91-szer kevertek meg, mire olyan lett, amire a producer Quincey Jones is rábólintott. Vagy egy közelebbi példa: Billie Eilish „bad guy” című számában 32. alkalomra sikerült úgy felvenni a refrén előtti „duh” szócskát, hogy azt Billie és társalkotóként működő bátyja, Finneas is tökéletesnek érezte. És kétségtelen: eszméletlen jól szól, ahogy Billie kimondja, hogy „duh”. Félreértés ne essék: a popzene nagyjából 98,5%-a ma is borzalmas minőségű, de mégis van 1,5%, ami remek. Engem ez a 1,5% érdekel.

Ez egy elég erős kijelentés.

Nincs ez másként a klasszikus zenében sem. Ott is rengeteg az értéktelen zene, mi kizárólag a legjobbakat hallgatjuk és ismerjük. Amerikai zenetörténészek készítettek egy katalógust a 18. századi szimfóniákról. Több, mint tizenhatezret számoltak össze! Ebből nagyjából húszat játszanak rendszeresen a hangversenyeken: Mozarttól hat vagy hét szimfóniát, Haydntól talán egy tucatnyit. Tizenhatezerből húszat. A kultúra alaptermészete ilyen, hogy rengeteg felejthető és rossz darabnak kell megszületnie ahhoz, hogy létrejöhessenek a kiemelkedő alkotások. Ezért helytelen az a kultúrpolitika, amelyik kizárólag a legjobbakat támogatja, hiszen nagy művek csak akkor tudnak létrejönni, ha van körülöttük egy kontextus sok középszerű és rossz darabbal. Kiemelkedő csak akkor lehet valami, ha van honnan kiemelkednie.

És mi az összefüggés a művészi és a gazdasági érték között? 

A művészi minőség és az eladhatóság között nincs közvetlen kapcsolat. Semmilyen irányban. Rengeteg nagy zene van, aminek nincs gazdasági értéke, és még több gagyi, amivel rengeteg pénzt lehet keresni. De őrületesen sok az eladhatatlan gagyi is (töméntelen mennyiségű zene van a Spotifyon, amit soha nem hallgatott meg senki, létezett külön alkalmazás ezekre a zenékre, a Forgotify), számomra azonban a popzenében a legérdekesebb az, amikor valami komoly minőséget képvisel és ezzel együtt rendkívül népszerű, ami azt is jelenti, hogy óriási pénzt lehet vele csinálni.

Szerinted mi az oka annak, hogy ma egyre gyakrabban lesz akár tudományos vizsgálat tárgya is a popzene – mint az említett podcast, vagy a Dalszerelőműhely példája is mutatja? Felértékelődött, magasabb színvonalú lett a populáris kultúra, vagy a tudomány ereszkedett le az elefántcsonttoronyból, mert mára láthatóan a dalok váltak a kultúra elsődleges hordozójává.

Mindkettő. A tudás fogalmának megváltozásával együtt változott – illetve változik – a magasművészet és a populáris művészet megítélése. Én még úgy szocializálódtam, hogy Bach értékes, a Guns N’ Roses nem értékes, és ezt hosszú ideig így is gondoltam, együtt élve persze azzal a kognitív disszonanciával, ami egy Bachért és a Guns N’ Rosesért egyaránt rajongó fiatalnak az osztályrésze ebben a közegben. Ma már úgy gondolom, hogy Bach és a Guns N’ Roses egyaránt értékesek, de a legfontosabb az, hogy miként közelítem meg őket. Ha valakit gondolkodásra késztet a rockzene, az szerintem több értéket teremt, mintha valaki felületesen hallgat klasszikus zenét. Vagyis nem magában a zenében rejlik az érték, hanem a zenében és a befogadásban együtt. Ettől az egésztől talán nem független, hogy maga a populáris zene is sokat komolyodott az utóbbi évtizedekben. Egészen az 1960-as évekig elképzelhetetlen lett volna a nyugati világban, hogy a társadalom felső rétegének ne a klasszikus zene határozza meg a zeneesztétikai világképét. Ma azt látjuk, hogy a politikusok, a cégvezetők és az értelmiség jó része is elsősorban popzenét fogyaszt, ha egyáltalán zenét hallgat. Csakhogy a popzene már egyáltalán nemcsak arról szól, amiről egykor, a puszta szórakoztatásról. A folyamat elindult valamikor a hatvanas években, a Beatles utolsó albumaival, a Pink Floyddal és hosszan lehetne sorolni a neveket. De ugyanez figyelhető meg a hip-hopban is. Kezdetben az MC-k csak rigmusokat kiabáltak a mikrofonba, hogy felpezsdítsék a bulit: „Party, party, party…!”. A korai mainstream rap borzasztó tartalmatlan, viszont szuperül lehet rá bulizni. Kendrick Lamar egészen más súlyú és mondanivalójú szövegeket ír. Krúbi fogalmazta meg nagyon frappánsan a Sisivel közös „Baszok rátok” című dal egyik sorában: „Lehet, mégsem halott a rap, csak megtanult olvasni.”

Akkor nézzük a magyar hip-hopot és a MagyarRapNapot! Tulajdonképpen ez három korábbi előadásból áll, igaz?

Így van. Mindhárom előadóról tartottam már előadást külön-külön a Dalszerelőműhelyben, de az, hogy a Magyar Dalszerzés Évéhez kapcsolódva egymás mellét tettük őket, nagyon érdekes összefüggéseket teremt. Pogány Induló Mámor című dalát, Beton.Hofitól a Tesit és Krúbitól a Szív című számot elemzem május 31-én.

Mit gondolsz miért olyan sikeresek ezek az előadók ma?

Nyilvánvaló, hogy három kivételes tehetségről van szó, de valójában nem tudok válaszolni a kérdésre, mert a siker összetevői messze túlmutatnak magukon a dalokon, engem pedig elsősorban a dalok érdekelnek. Hármuk közül Beton.Hofi a legnagyobb költő, a Tesi című szám szerintem a legerősebb társadalomkritikus dalok egyike a magyar poptörténetben. Pogány Indulónál a flow a legizgalmasabb, ahogy Szirmai Marcell rappel; nem is elsősorban az, amit mond, hanem az, ahogy a szavakat kimondja. Olyan ereje van, hogy ott kő kövön nem marad, ráadásul csodálatos zeneisége van a szövegmondásának. Krúbiban az okosság és a zeneiség nyűgöz le: a szövegeiben jelenlévő sokrétegű irónia és a dalok zenei felépítése.

És ha már itt tartunk, a Dalszerelőműhely sikerének mi a titka?

Nem hiszem, hogy erre én tudom a legvilágosabb választ adni. A visszajelzésekből úgy tűnik, hogy nagyon szeretik az emberek, hogy komolyan veszem ezeket a dalokat. Hogy kicsit sem leereszkedően közelítek hozzájuk, hanem ugyanúgy kezelem őket, mint a klasszikus zenét: meg akarom érteni a működésük minden részletét. És amit te is kiemeltél, a váratlan irodalmi, zenetörténeti vagy poptörténeti kapcsolódásokat is nagyon szeretik. Ahogy én is.

A kamaszkorosztályt hogyan lehet bevonni ebbe az elmélyült foglalkozásba?

A kortárs popzenénél hálásabb terep nincs, ha az ember kamaszokkal akar kapcsolatot létesíteni. De nem hiszem, hogy lehet rájuk másként hatást gyakorolni, mint azzal, hogy példát mutatunk. Én azt a példát próbálom mutatni, hogy miként lehet figyelmesen zenét hallgatni. Komolyan venni a dolgokat. A Dalszerelőműhely legfontosabb üzenete végül is az, hogy érdemes a dolgokat komolyan venni. Odafigyelni rájuk. És ez nemcsak a dalokra vonatkozik, hanem bármire és bárkire. Érdemes odafigyelni a tanulásra, a munkánkra, a barátainkra, a szeretteinkre. Ha a dalok meghálálják, akkor ők is meg fogják hálálni.

Fotó: Labancz Viktória