„kezében még egyszer összefutnakaz európai zenetörténet szálai”

Hétfőnként jelentkező sorozatunkban zeneszerzőkről, zenészekről szóló írásokból, alkotók szavaiból idézünk. Olyan életrajzokat, monográfiákat, tudományos írásműveket, tanulmányköteteket, történeti és ismeretterjesztő műveket, újságcikkeket ajánlunk, amelyeket érdemes elolvasni. Ezeknek az idézeteknek középpontjában a dalszerzők, a zeneszerzés és a zenetörténet áll.

Richter forró sikerű estje az Erkel Színházban

Szvjatoszlav Richter, a XX. század egyik legnagyobb előadózsenije lépett az Erkel Színház közönsége elé, és szerdán a Ferencsik János vezényelte Állami Hangversenyzenekar kíséretével Liszt A-dúr zongoraversenyét, valamint Magyar fantáziájátadta elő. Nehéz, végső soron megvalósíthatatlan feladat előtt áll a krónikás, amikor számot kell adnia Richter zongoraművészetéről. A jól bevált szakkifejezések „megméretnek és könnyűnek találtatnak”, „stílus”-ról, „felfogás”-ról beszélni éppúgy hiábavaló, mint ahogyan „törvényről” és „mércéről” sem ejthetünk szót, hiszen a törvényt ő alkotja, és a mércét ő helyezi mind magasabbra saját maga elé. Miről beszélhetünk tehát? Elsősorban benyomásainkról, a közönségre gyakorolt hatásáról, estjének levegőjéről, hangulatáról, és néhány bátortalan szót ejthetünk őróla magáról.

Richter művészetével kapcsolatosan nem merülhet fel az a probléma, hogy amit tőle hallunk az szép-e, avagy sem ‒ mint ahogyan a hófödte hegységek, a tenger vagy az ég sem lehet szép vagy csúnya. Richter nemcsak egyéniség, hanem jelenség, mint a természeti tünemények. Végső soron hallatlanul egyszerű és talán éppen ezért szinte megfoghatatlan, magasztos nagyságában éppoly nehezen megközelíthető, mint az imént említett havasok. Állandósága és állandó változatossága pedig a folyamra emlékeztet, amely évezredek óta ugyanabban a mederben hömpölyög, de „nem léphetsz bele kétszer ugyanabba a folyóba” ‒ mint ahogyan azt a görög dialektikusok mondották.

Zongorázása nem ízléskérdés ‒ mivel nem ismer stílusproblémákat. Egyetlen problémája van csupán: az előadandó mű. Tévedhetetlenül biztos, egyedülálló technikája van ‒ de ez csak akkor tűnik fel, ha kifejezetten ennek megfigyelésére koncentrálunk. De vajon nem kár a drága időért, amikor Lisztet magát hallhatjuk?

Persze Richtert hallgatni nem könnyű feladat. Ám, aki vállalja ezt a fáradságot, és „utána megy”, az az alkotó gyönyörűségét érezheti, és a művet létrehozó, boldog-gyötrelmes napok, hetek és hónapok minden élményanyagában mintegy komprimáltan részesülhet…

És vele kell mennünk! Még azok is, akik „virtuózt nézni” jöttek, lélegzet-visszafojtva követik őt a poétikus szépségekben oly gazdag A-dúr koncertidilli tájaira, amikor például a zongora zöldellő folyondárokkal ékesíti a cselló intonálta lágy, énekszerű melódiát, vagy elektromos feszültségű generálpauzáiban, amikor a több mint kétezer ember lenyűgözve és megigézetten hallgatta a csendet.

Köztudomású, hogy az A-dúr koncert úgynevezett monotematikus szerkesztésű mű, azaz: egyetlen témán és annak variánsain épül. Richter megmutatta nekünk az állandóban a változót: a téma szubjektív-lírikus megjelenésétől az utolsó „variációig”, ahol diadalittasan kitárulkozó győzelmi indulót hallunk, egyetlen, meredeken felfelé törekvő ívben. De megmutatta nekünk a Magyar fantáziában is mindazt, ami számunkra a legfontosabb: a múlt század első felének ma már kissé konvencionálisan ható magyaros műzenéjében felcsillantotta a valóságos jelentést. Beigazolta, hogy a Magyar fantázia nem „avult el” ‒ mint ahogyan azt sokan gondolják ‒, felidézte azt a kort, amelynek ez volt a zenei nyelvezete, amelyben ez a kissé szentimentális melodika hordozta a nemzeti érzést. És ahogyan Richter a Rákóczi-indulót beleszőtte szólamába, az arról tanúskodott, hogy a mi szemünkkel és fülünkkel tudja és látja e dallam nemzeti-történelmi értelmét.

Manapság, amikor mind szélesebb körökben alakul ki az a vélemény, hogy az előadóművészet önállósult, és kinek-kinek jogában áll a művet úgy „felfogni”, ahogyan akarja, amikor egy-egy „érdekes”, szubjektivista előadási modor akkor is sikert arathat, ha semmi lényegi kapcsolata nincs az előadott mű valóságos jelentésével ‒ Richter lényegre törő zongorázása heroikus gesztus. Nagy összefoglaló, akinek kezében még egyszer összefutnakaz európai zenetörténet szálai, és a zeneművészet még egyszer megjelenik a maga totalitásában…

Igazságtalanul kevés hely jut a gyönyörű est további műsorszámainak méltatására. Ferencsik János keze alatt nagyszerű munkát végzett a zenekar. Liszt Tassójaés Lajtha III. szimfóniájaegyaránt hatalmas sikert aratott, nemkülönben Bartók Cantata profana című alkotása. Bartha Alfonz már másodszor énekelte a tenorszólót, és határozottan közelebb jutott a műhöz. Faragó András és a Budapesti Kórus dicséretet érdemel.

1961. szeptember 30.

Mikusi Balázs (szerk.): Pernye András Budapest hangversenytermeiben – Válogatott zenekritikák 1959-1975. Budapest: Gondolat kiadó

.