Krasznahorkairól, Krasznahorkaitól ‒ Töredékek

Krasznahorkai László nyerte el idén az Artisjus Irodalmi Nagydíjat. Ennek alkalmából olyan korábbi és időben közeli írásokból válogatunk, amelyek munkásságát, eredetiségét méltatják. Szemlénkben irodalomtörténészek, esszéisták „szólalnak meg”: Radnóti Sándor a Sátántangóról, Keresztury Tibor Az ellenállás melankóliájáról és Margócsy István a Seiobo járt odalentről. Két Krasznahorkai Lászlóval készített interjú részletét is közöljük.

• • •

Radnóti Sándor a Sátántangóról

„Konrád György 1969-es Látogatója óta nem jelentkezett író ilyen első könyvvel. S az első kötetekhez járuló atyaságos jóindulat is méltatlan és fölösleges volna itt. Az új magyar próza igen jelentős művel gyarapodott, makulátlan remekművel, melynek jellegzetessége, hogy végre és újra a szó kanonikus, ha tetszik, „régi” értelmében: regény. Azaz a regény tere újra egy világ, nem pedig tudatállapot vagy maga az írói műhely. Ez a világ ‒ alakjai által ‒ dúsan tagolt, rétegezett, hierarchizált, a mindennapi cselekvésköröfctől az álmokig és fantazmagóriákig, az egyetemes emberi világrendtől az élet egyszerű újratermelésén és a társadalmi helyen keresztül az emberi méltóság és méltatlanság etoszáig. A textussal szemben újra életviszony, sors, karakter, történet, vér és veríték kerül előtérbe. Az alakok cselekedetei, vágyai, vélekedései önmaguk perspektívái, és egymást relaitivizálják, nem pedig az író relativizálja őket s módosítja perspektívájukat az ábrázolásmód tudatosításával és önálló életre keltésével. Az idő szimultaneitása illetve fölfüggeszthető volta újra alárendelődik higgadt-folyamatos előrehaladásának, s ezáltal olyan epikus homogeneitás jön létre, mely ellenszegül a forma lirizálásának, mitizálásának, dramatizálásának, színpadiassá tételének, esszéizálásának. Sőt, metafizikai-teológiai fundamentuma vagy horizontja sincsen. Kapcsolódva Lukács György 1914/15-ös regényelméletéhez, ahhoz a klasszikus műhöz, mely közvetlenül a modern regény kibontakozása előtti pillanatban foglalja össze a regény kanonikus formáit, azt mondhatjuk, hogy a regényvilág itt újra magára hagyatott istentől. Továbbmenve a rendkívüli stiláris és tartalmi pontosság itt nem az írói szegénység, a redukcionizanus, a hiány és elhagyás fémjele, hanem a tárgyi, természeti, társadalmi világ gazdagságáé, telítettségéé. A regény ‒ legalábbis egyik meghatározott és meghatározó rétegében ‒ újra racionalizált kozmosz, s így újra létrejön a regényíró mindenhatósága, fölvilágosult abszolutizmusa, melynek paradox alternatívája a stilizált írói önkény.”

Részlet / Radnóti Sándor: Megalázottak és megszomorítottak (Krasznahorkai László Sátántangó című regényéről és irodalmi környezetéről)
Életünk folyóirat, 1985

• • •

Keresztury Tibor Az ellenállás melankóliájáról

„Van valami lehengerlő nagyvonalúság Krasznahorkai mérhetetlen pesszimizmusának következetességében. Valami mélyebb tudás az elsötétedő világ finomszerkezetéről és érvényüket vesztett törvényeiről. Lesújtó véleménye („Erről az egészről” ‒ vetné közbe valamelyik meditativ alkatú hőse) e keserű tudás birtokában lett súlyosan végérvényes és messzemenően megalapozott, hiú reményekkel meg nem sérthető. A szívós pusztulás, a teljes megfeneklés nagy erejű víziójában rögzült létszemlélete mégis rendkívüli módon összetett: az általános hanyatlás öröknek érzett tragikumát mélységes aggodalom, részvét, szeretet, elevenbe vágó irónia hatja át. Írói magatartása ugyanakkor nélkülözi az ítélkezés és a feloldozás mindennemű gesztusát, s a regisztrálásra szorítkozik csendes melankóliával. Ez minden, sugallja, ami még tehető: illúziók nélkül látni az emberi létezés befejezett, végső változását, s más lehetőség híján „mondatokat ácsolni reggeltől estig »-ugyanarra a keserű melódiára«.” Azt tenni tehát, amit a Sátántangó doktora, vagy méginkább az új regény Eszter Györgye — kevésbé öncélúan persze, na meg bízva a dolgoknak az ő sorsukénál kedvezőbb kimenetelében.”

Részlet / Keresztury Tibor: A hiányzó összefüggés. Krasznahorkai László: Az ellenállás melankóliája
Életünk folyóirat 1990

• • •

Krasznahorkai László az időről

„Megnevezhetünk éveket, meg eseményeket, de aztán mindig kiderül, hogy minden belemosódik a megelőző korba, vagy még tart egy darabig, úgyhogy nem azt gondoltam, hogy pont 150 év, hanem hogy… körülbelül. Itt nem anakronizmusról volna szó, hanem egy belső képesség elvesztéséről. Azt hiszem, a személyiségnek a függetlensége szűnhetett meg 150 évvel, vagy nem tudom mennyivel ezelőtt, ezért találunk ma csak egy űrt ennek a személyiségnek a helyén, a magunk helyén. Mindez itt csak annyit jelent, hogy én nem rendelkezem ezzel a képességgel, viszont érzem, hogy nagyon hiányzik. Mert így azzal telik az időm, hogy előkészítek hosszasan, alaposan és kétségbeesetten egy olyan utat, aminek a végén majd tehetek egy kijelentést, holott az kellene, hogy egyszerűen megtegyem ezt a kijelentést, és költői virágokkal díszítsem föl, bekeretezzem, beszéljek róla előtte és utána is. Ez a képesség ezt jelentené.”

Részlet / Beszélgetés 2000-ben Krasznahorkai László íróval
2000 folyóirat, 1994

• • •

Margócsy István a Seiobo járt idelentről 

„Az érdeklődő magyar irodalmi közélet már jó régen tudhatja, hogy Krasznahorkai Lászlót mint írót és mint embert milyen mélyen érintette meg az ún. phaisztoszi korong titka: a krétai, minószi kultúra egyedi, több mint háromezer éves csodálatos műtárgy-lelete, mely labirintikus jegyeiben nyilvánvalóan írást képvisel, tehát kétségtelenül üzenetet hordoz, s mely mindmáig megfejthetetlen rejtélye a kultúrtörténetnek, akár egyetemes allegóriája is lehetne az ő művészi törekvéseinek (akkor is, ha jelen könyvében épp ez a mű nem nyert említést); az ő képzetkörében, az ő újabb műveiben a művészet mint olyan csoda és titok jelenik meg, mely ugyan mind létét, mind kommunikációs funkcióját illetően itt van a mi világunkban (történelmünkben, kultúránkban, ismereteinkben), ám aminek sem funkcióját, sem konkrét üzenetét, sem jelentését megfejteni nemigen vagyunk képesek ‒ legfeljebb néma áhítattal és riadt csodálattal hajthatjuk meg fejünket a nagyszabású és univerzális gesztus lenyűgöző fensége előtt, közelíteni hozzá azonban, mintha úgy látszanék, képtelenek vagyunk.”

Részlet / Margócsy István: Krasznahorkai László / Seiobo járt idelenn
2000 folyóirat, 2009

• • •

Krasznahorkai László a vallásról

„Hosszú út előzi meg azt, mielőtt az ember elveszíti a hitét. A hit az ember teljesítménye, a legmélyebb sajátsága, ami meghatározza a Földön való berendezkedését. Az ember minden civilizációban kétféleképpen rendezkedett be egyrészt a tapasztalatai, másrészt a metafizikai felismerései alapján. Az amerikai‒európai civilizációban e kettő harmóniája felborult: nem most, hanem a tizenötödik század idején. Ezt a fajta megrendülést más civilizációk, mint a dél-amerikai, az afrikai vagy az ázsiai nem élték át. Ami nem menti meg őket attól a krízistől, amelyet a világ uralmi viszonyaiban domináns szerepet játszó amerikai és európai civilizáció kihívása okoz számukra. Ettől függetlenül, az általam kicsit jobban ismert ázsiai civilizációban a metafizikai tudat ma is az élet természetes részét képezi. Sem a buddhizmus, sem a konfucianizmus nem veszítette el a területeit. Kínában ez a jellemzően merkantil társadalom praktikusan különválasztotta az élet e két tartományát. Tökéletesen elfogadták, hogy míg az egyik szituációban a világnak nincsenek metafizikai vonatkozásai, addig a másikban mindenképpen vannak. Kínában nem okozott gondot a különböző vallások megjelenése sem. Mondják, hogy a kínai embernek legalább négy oldala van: buddhista, taoista, konfuciánus, valamint legista. Példaként emlegetik, hogy temetésre buddhista papot hív az ember, az individuum problémáit a taoizmusra bízza, míg a társadalomban betöltött szerepét konfuciánus elvek alapján határozza meg, lázadni pedig legista elvekre hivatkozva lázad A kínai civilizáció alapja az a felismerés, hogy a különböző filozófiai megoldások az ember különböző oldalaira vonatkoznak. Ily módon mi is mondhatnánk, hogy a nyugati embernek vannak hegeliánus, kantiánus és marxista oldalai. Csak hát ez az attitűd Nyugaton feledésbe ment, mert elvált egymástól tudás és tapasztalat.”

Részlet / Bihari László: A szerelem globális hiánya
Irodalmi Szemle, 1999