Liszt Ferenc egyházi és vallási műveiről

Hétfőnként jelentkező sorozatunkban zeneszerzőkről, zenészekről szóló írásokból, alkotók szavaiból idézünk. Olyan életrajzokat, monográfiákat, tudományos írásműveket, tanulmányköteteket, történeti és ismeretterjesztő műveket, újságcikkeket ajánlunk, amelyeket érdemes elolvasni. Ezeknek az idézeteknek középpontjában a dalszerzők, a zeneszerzés és a zenetörténet áll.

Hamburger Klára: Vallásos és egyházi művek. In: Liszt Ferenc zenéje

Azokat a tapasztalatait, amelyeket Rómában, a Cappella Sistinában és Fortunato Santini abbé (1878-1861) híres könyvtárában1 gyűjtött, Liszt Ferenc később tovább szélesítette. Az egyházi zene megreformálásának ügye, irodalmának értékes müvekkel való gyarapítása egész életében fontos célkitűzése maradt. Gyűjtötte, tanulmányozta a különféle kiadású és nyelvű egyházi énekeskönyveket, azokba jegyzeteket írt, foglalkozott a gregorián dallamok megharmonizálásának különféle elméleteivel. Ez pontosan nyomon követhető Liszt ránk maradt könyvtárában, amely Eckhardt Mária tudományos közreadásában hozzáférhető.2 Paul Merrick, Magyarországon élő Liszt-kutató, a Mester tulajdonában volt liturgikus énekeskönyvekből beazonosított több, műveiben felhasznált ősi dallamot.

Annak, hogy Liszt 1861-ben Rómába költözött, magánéleti motívumok mellett fő vonzereje volt, hogy azt remélte: ott módjában lesz reformjait megvalósítani. 1860. július 24-én arról értesítette Carolyne Wittgenstein hercegnét: úgy tervezi, hogy egy év múlva bemutathatja őszentségének átfogó reformtervezetét. Nem valószínű, hogy ezt végül csakugyan megfogalmazta volna. De ismerte Gasparo Spontini (1774-1851) 1839-ből való híres, az egyházi zene „abúzusa” ellen írott Rapportóját, támogatta Gioacchino Rossini reformjavaslatait, tanulmányozta más olasz, francia és német egyházzene-megújítók: „ceciliánusok” elképzeléseit, kiadványait, később rokonszenvvel figyelte a solesmes-i bencések nagy jelentőségű reformmozgalmát. De a valóság kiábrándította: 1878. június 5-én, a hercegnének írott levelében egy fél tucat, másoktól származó, kudarcot vallott tervezetet említ. Addigra rá kellett ébrednie, hogy a – bármiféle – reformokért kevéssé lelkesedő Vatikánban az ügy meglehetősen reménytelen, kivált az idegen, a „transzalpin” országból jött művész számára.

Attól azonban nem tudták elvenni a kedvét, hogy egyházi műveket komponáljon: ezt mindig is szent feladatának tekintette. A Magyarországról származó, ilyesfajta megrendeléseket pedig különösképpen szorgalmazta.

Egyházi, vallásos alkotásainak zöme a római évtizedben készült. Magától értetődik, hogy ezek nem hősökről, a felvilágosodást szimbolizáló lázadó titánokról szóltak, hanem Liszt mottója, a „charitas”, a könyörületesség, a nagy isteni megbocsátás megtestesítőiről. Más alkotásaiban bibliai és liturgikus szövegeket zenésített meg.

Itt most csak a nagyobb szabású, ciklikus műveit: oratóriumait, miséit van módunk bemutatni.

A vallásos tárgyú oratórium (éppúgy, mint a világi) drámai műfaj, a 17. században, Itáliában született és virágzott, majd a 18.-ban, Händel, Haydn műhelyében termett remekműveket. A 19. században – Beethoven, majd Mendelssohn, Schumann, Berlioz és Liszt néhány ilyen műve ellenére – az előzőekhez mérhető, maradandóan népszerű, nagy alkotás ebben a műfajban nem született. A mise- (illetve rekviem-) kompozíció viszont a korai többszólamúság korától napjainkig eleven, remekművekben bővelkedő műfaj Európában, sőt a 20. századtól Európán kívül is. A 19. században, Beethoven, Schubert után művelték Liszten kívül olyan kortársai, mint Cherubini, Rossini, Verdi, Berlioz, Gounod, Saint-Saens, César Franck, Gabriel Fauré, Johannes Brahms.

Liszt nagy formátumú egyházi-vallásos művei közül stílusában voltaképpen az a kettő egységes csak, amely még és már nem római születésű: az Esztergomi miseés a Via crucis.Az előbbi még teljességgel a szimfonikus művek nagyromantikus nyelvét beszéli, a másik rendkívüli ökonómiájával kései alkotás. A közöttük született monumentális kompozíciók stílusa vegyes, és éppen ezért hasonlíthatatlanul egyéni hangú. Annak az átmeneti periódusnak a termékei, amelyben megkezdődött a legutolsó alkotó korszakában betetőződő egyszerűsödési folyamat. Hogy ez az átmeneti stílus hogyan mutatható ki konkrétan az egyes kompozíciós faktorokban, arra mindig a mű elemzésekor mutatunk majd rá.

Hamburger Klára: Liszt Ferenc zenéje
Budapest: Balassi kiadó, 2010