Megbabonázottak és hadonászók – Scampolo Klub

Pinceklubokban, kultúrházakban, kollégiumi termekben és szabadtéri színpadokon formálódott az a hangzás és közeg, amely generációk számára jelentett menedéket, lázadást vagy épp közösséget. Nem pusztán koncerteknek adtak otthont: zenekarok születtek, korszakok indultak el a falaik között, és olyan esték maradtak meg az emlékezetben, amelyekről évtizedekkel később is legendák keringenek. Sorozatunkban a hatvanas évek emblematikus fővárosi koncerthelyszíneit idézzük fel.

A fővárosi egyik első beatklubja 1962-ben, a Földmunkát Gépesítő Vállalat Vigyázó Ferenc utcai KISZ-helyiségében nyitotta meg kapuit. A Tükör újságírója a zsúfoltságot, a sötétséget és a levegőtlenséget emelte ki egy 1964-es cikkben a hely legfontosabb jellemzőiként, ám a mai olvasónak ezeknél tán beszédesebb, hogy széksorokat raktak a rendezők a színpad elé, hiszen a többség ülve hallgatta akkoriban a koncerteket, és csak ezek mögött alakítottak ki a táncolni vágyók számára helyet.

Az említett cikk szerzője, Halasi Mária a következőket tapasztalta ottlétekor: „A közönség egynegyede – 15-22 évesek – táncol, a többi a zenét hallgatja. Megbabonázva. Az ülő és álló hallgatóság is átveszi a ritmust, mozognak, hadonásznak. Ha nagyon teszik, füttykoncertbe kezdenek, ha még jobban, üvöltenek. Nem sokáig, mert a KISZ-titkár rendet teremt.”

Hiába, rendnek kellett lennie. És rendjén való volt az is, hogy a rezidens Scampolo tagjai (leszámítva a billentyűs Varga Tibort) a Földgépnél dolgoztak papíron. Komár László, valamint a banda virtuóz gitárosa, Faragó Judy is.

Komárék Tacskó néven adták az első koncertjeiket a Veres Pálné Gimnáziumban, valamint Pocsajon, de az énekesnek annyira bejött a Romy Schneider főszereplésével készült, a magyar mozikban a hatvanas évek elején adott nyugatnémet vígjáték, a Scampolo, hogy egy idő után erre a kétségkívül rock and rollosabb névre tért át a zenekar.

A Scampolo mások mellett Carl Perkins, Cliff Richard, Neil Sedaka, Paul Anka és a Shadows számait tartotta műsoron. Persze játszottak Elvis-dalokat is, amiket Komár olyan hitelesen adott elő, hogy a publikum tagjai közül néhányan arra gyanakodtak: magnóról adják be a felvételeket.

Vasárnaponként hattól tízig tartott a Vigyázó Ferenc utcában a buli, azaz ha átlag háromperces dalokkal számolunk, legalább 80 számot kellett az együttesnek repertoáron tartania. A Scampolo Klubban tényleg zsúfoltság lehetett, hiszen alig 150-en fértek itt el kényelmesen, így aztán kinyitották az udvart is rendszerint, hogy egyrészt egy kis levegőhöz jussanak a bentiek, másfelől, hogy Komárék profi játéka többekhez jusson el.

„Hol van már a club, ahova lejártan én szombat este? / Hol van már a zene? Nem hallottam azóta se!” – énekelte Komár az 1980-ban, immár szólóban megjelent kislemezén. Addigra a Faragó Judy katonai behívója után átrendező Scampolo rég nem létezett, ahogy a nevét viselő klub sem, amely 1966-ban zárt be.

Szöveg: Vass Norbert
Fotó: Faragó Judy István és Komár László, a Scampolo tagjai a Budai Ifjúsági Park színpadán – Fortepan / Szalay Zoltán

Olvasd el a teljes cikket a Dalszerző Bookazinban!