Exkluzív szerződés, előadói jogdíj és a rockzene bukása ‒ 2. rész

A dorogi gyár megnyitása a lemezeladások tekintetében egyértelműen fejlődésnek tekinthető. Azonban nem a hazai populáris zenei élet fejlődését tükrözte vissza az a hozzáállás, amellyel a pop- és rockzenei újságírók a magyar rockzenét értékelték. A hetvenes évek második felében ugyanis a sajtóban igen kritikus diskurzus bontakozott ki a szórakoztatóipar problémájáról és a rockzene elértéktelenedéséről: a beatünnep végéről. Ez a kritika ráadásul ellentétben állt azokkal a statisztikákkal és megszólalásokkal, amelyekkel a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat a saját imázsát építette a szocialista médiában.

A Dalszerző új sorozatának első részéből kiderült, hogy a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat a hetvenes évek második felétől a kapitalizmusra jellemző profitorientált intézményként működött. Ennek alapvető jele volt, hogy átalakult és nyilvánossá vált a szervezeti struktúrája, amely elősegítette az üzleti döntéseket és a bevételi célok megvalósítását. A vállalatnak volt művészi, kereskedelmi és kiadói vezetője, továbbá a propagandáért és menedzselésért felelős sajtóosztálya is, akik közösen döntöttek a lemezkiadásokról ‒ mondta el Erdős Péter 1978-ban a Magyar Ifjúságnak.

Ennek a változásának része az 1981-es tatai rocktalálkozó is. Az, hogy nyilvános vitát rendeztek a zenészek és a zenei intézmények képviselőinek részvételével, amelyről még film is készült Sok húron pendülnek címmel, rámutat arra, hogy a kultúrpolitika számára egyre fontosabbá vált a populáris zene és a rockzenészek helyzete. A populáris zene problémáinak kezelésében úgy tűnik, hogy a legnagyobb szerep a Magyar Hanglemezgyártó Vállalatnak jutott, hiszen egyrészt jelentősen függött tőlük a hazai zenészek sorsa és bevétele, másrészt rendszeresen adtak interjút az ifjúsági sajtónak, többször, mint az Interkoncert vagy az ORI.

Az előadói jogdíj és az exkluzív szerződés bevezetése

1979-ben a Mozgó Világban Kőbányai János 25 zenésznek tett fel kérdéseket a korszak zenei életére vonatkozóan. A válaszokban vissza-visszatért a popkritika és a popzenei fórum hiánya, ahogy a magas- és alacsony kultúra közti éles határ kártékonysága is. A válaszokban állandó elem volt a támogatás és a „menedzselés” hiánya. A zenészek hangot adtak annak, hogy nehezményezik, hogy nincs érdekvédelmi szervezetük, nem kapnak elég támogatást és nem áll mögöttük jogi biztonság. Az MHV az előadói jogdíj és az exkluzív szerződés bevezetésével igyekezett megoldani a helyzetet. Az exkluzív szerződés azt jelentette, hogy a szerződő félnek öt év alatt öt nagylemeze jelent meg a vállalatnál. Erdős erről így nyilatkozott a Magyar Ifjúságnak 1978-ban: „egyes előadókkal ‒ komoly és könnyűzeneiekkel egyaránt ‒ kizárólagossági megállapodásokat kötünk. Ebben a megállapodásban ‒ főként a vállalat exportérdekei miatt ‒ jogokat szerzünk és kötelezettségeket vállalunk.”

A hetvenes évek közepéig a rockzenészeknek nem járt előadói jogdíj, de arra a kérdésre, hogy pontosan mikor vezették be, nehéz választ találni. A nyolcvanas évek elején jelentek meg azok a dokumentumok, amelyek már kitértek erre a kérdésre. Az előadói jogdíj bevezetésének egyik első nyoma a Könnyűműfaj ’81 című 1982-es kiadványban található, amely a tatai rocktalálkozón elhangzó viták egy részének kivonatát tartalmazza. „Ti tudjátok legjobban, hogy Magyarországon nem volt, a szocialista országokban ma sincs előadói jogdíj. Az MHV igazgatója exportérdekeink védelmében nagy nehezen elintézte, hogy a szakma legjobbjai előadói jogdíjban részesüljenek. Ez adott esetben több százezer forint” ‒ közölték Erdős Péter véleményét a tatai találkozót követően Öngyilkos nyüzsgés címmel.

Az előadói jogdíjhoz tehát szorosan kapcsolódik az aranylemez és a már említett, öt évre szóló exkluzív szerződés bevezetése. Az aranylemez „[m]indenekfelett és elsősorban a sikert méri, és a népszerűséget jelenti. Pénzt is azok az előadók kapnak, akiknek az aranylemeztől függetlenül exkluzív szerződésük van a vállalattal, és előadói jogdíjat kapnak tőlünk. Ők is csak akkor, ha a lemezük már 30 ezer példányban elkelt” ‒  közvetítette a vállalat állítását a Magyar Hírlap 1983-ban. Ahogy azt Csatári Bence írja tanulmányában, a nyolcvanas évek közepére több mint 50%-kal emelkedett a „könnyűzenészeknek” járó jogdíj ‒ honoráriumuk növekedése nagyobb volt, „mint komolyzenész kollégáiké.”

A populáris zene hierarchiája

A vállalat számára a populáris zene formálódó értékelése, és az értékelés nyilvánossággal való megosztása is fontossá vált. A lemezkiadások politikájáról sokat elárul, hogy Erdős Péter megkülönböztette az ifjúsági zenét a szórakoztató zenétől ‒ az előbbi élvezte a kiadói prioritást, pontosabban a hanglemezkiadás támogatásával mainstreammé váló előadók és zenekarok, így például a Fonográf, az LGT, Koncz Zsuzsa és az Omega. Erdős három irányzatot nevezett meg a hetvenes évek végén: a rockot, a discot és a hagyományos tánczenét. A popzene felosztását másutt a nagylemezek számával határozta meg: az első csoportba az exkluzív szerződésű zenekarok és zenészek tartoztak. A második csoport tagjai azok voltak, akiknek „eddigi munkássága bizonyította népszerűségüket”, a harmadiké pedig az egy nagylemezes vagy olyan formációk tartoztak, akik „megérettek az első nagylemezre” ‒ derül ki egy 1979-es interjúból.

A rock halott

Ugyanebben az időszakban a vezető rockzenei újságíró, Kőbányai János vált hangadójává az aktuális pop- és rockzene ‒ és a zenei intézmények ‒ kritizálásának. Meglepő lehet a Kádár-korszakról alkotott szigorú kép tekintetében, hogy módjával, de lehetett kritikát megfogalmazni. Kőbányai meglátása szerint a korszak zenéje attól volt értékes a lemezkiadó vagy az Interkoncert számára, ha esélyt láttak arra, hogy külföldön is eladható áru lesz. Ez a cél már a Dorog50 előző részéből is kiderült ‒ nem volt titok, hogy a külföldi export kulcsfontosságúvá vált a klasszikus zene mellett a rockzene esetében is. Kőbányai szerint a hazai popzeneipar változásának hatására „kifakult sztárok” maradtak, a magyar zenének „autonóm” jellege elveszett.

Kőbányai a hetvenes-nyolcvansa évek fordulóját a beat első korszakával állította szembe, ahol még nem volt dorogi üzem, nem volt lehetőség a lemezek tömeges előállítására. Az aranykort Kőbányai Boris Jánossal és Sebők Jánossal egyetemben a tisztaság és a spontaneitás értékével mérte. A hetvenes évek végén már azt állították, hogy „a rock halott”. A Rockévkönyv 1981 című kiadványban, amelyet a Zeneműkiadó Vállalat 1982-ben adott ki, az olvasható, hogy „az fáj mindenkinek, hogy a rocknak ma már csak fogyasztói vannak, a hallgatóság nem részese többé semmiféle varázslatnak” és „a rock a manipuláció által megnyomorított művészetté degradálódott”. (A Rockévkönyv 1981 izgalmas dokumentuma a magyar popzene történetének, akit érdekel a korabeli zenei élet, érdemes elolvasnia.) A kapitalizmusra jellemző tömeggyártás releváns kritikájáról volt tehát szó.

1973 volt az az év, amikor megtört az aranykorszak. Addig volt tiszta, spontán és hiteles a hazai rockélet. 1973 volt az az év, amikor feloszlott a legendás Syrius, de nem csak a zenét sújtotta a zárás és a pár évig érezhető nyitottság vége ‒ ekkor volt a Filozófus-per, és ekkor számolták fel a balatonboglári neoavantgárd mozgalmat. 1973 volt az az év, amikor betiltották Koncz Zsuzsa Jelbeszéd című lemezét. „A legfőbb kifogás Bródy Ha én rózsa volnék kezdősorú dalával volt, de más számok szövegébe is belekötött a pártközpontban kijelölt alkalmi cenzor. A »Hé, mama, levele jött, a fia írta, ki megszökött« sor állítólag disszidálásra bíztatta a fiatalokat” ‒ emlékezett vissza Nádori Péter. Az már más lapra tartozik, hogy ettől függetlenül Koncz Zsuzsa lett az egyik legkedveltebb énekesnője a hanglemezgyárnak…

Folytatjuk…

Iratkozz fel alább hírlevelünkre, hogy a dalszerző.hu legújabb tartalmait elküldhessük!