Hétfőnként jelentkező sorozatunkban zeneszerzőkről, zenészekről szóló írásokból, alkotók szavaiból idézünk. Olyan életrajzokat, monográfiákat, tudományos írásműveket, tanulmányköteteket, történeti és ismeretterjesztő műveket ajánlunk, amelyeket érdemes elolvasni. Ezeknek az idézeteknek középpontjában a dalszerzők, a zeneszerzés és a zenetörténet áll.

Milyen kávét ivott Beethoven? Miért „loccsantotta” a pincérre a felszolgált ételt? És hogyan főzött otthon?

[•••]

❝Beethoven szemlátomást nem ismerte azt a kifejezést, hogy „nem számít”. A komponistának minden számított, a legapróbb hangjegytől egy csésze kávéig. Ami az utóbbit illeti, Beethoven ragaszkodott hozzá, hogy minden csésze kávéja hatvan szem kávébabból készüljön – nem ötvenkilenc, nem hatvanegy, hanem hatvan; ő maga számolta meg őket, mielőtt ledarálták volna neki. Ihatatlanul erős kávék lehettek… Kérj csak meg egy felnőttet, hogy daráljon le hatvan szem kávét, és főzzön belőle egy feketét, aztán nézd meg, milyen arcot vág, amikor belekortyol.

De Beethoven épp ilyen szenvedélyes tudott lenni az ételekkel kapcsolatban is. Egyszer egy étterembe betérve rendelt valamit, de a pincér tévedésből valami mást hozott neki. Amikor panaszt tett, a felszolgáló csak durván ráförmedt, és eltűnt a konyhában. Egy pillanattal később azonban újra megjelent, és egy csomó tányérral egyensúlyozva egy másik asztal felé tartott. A dühös Beethoven ekkor fogta a saját tányérját (amelyben valami leves volt), és egyenesen a pincér képébe loccsantotta. A pincér majd felrobbant a méregtől, de mivel nem akarta leejteni a tányérokat, csak nyalogatta az álláról csurgó levest, és ment tovább. Annyira vicces látványt nyújtott, hogy az összes vendég hangosan hahotázott, sőt egyszer csak maga Beethoven is nevetésben tört ki, és a zeneszerző máris újra jól érezte magát. (Én azért kicsit sajnálom azt a pincért.)

Egy másik alkalommal Beethovennek elege lett az éttermekből, és elhatározta, hogy saját magának fog főzni. Néhány közeli barátját is meghívta vacsorára, ám annyira gusztustalan volt, amit készített, hogy a vendégek egy falatot sem tudtak belőle enni. Beethovennek ellenben nagyon ízlett, befalta az egészet, miközben ügyet sem vetett rá, hogy a barátai nincsenek éppen elragadtatva a vacsorától.

Beethovent ma sokszor indulatos és féktelen embernek gondolják, ennél azonban sokkal több „arca” volt. Nem volt könnyű sorsa. Ő maga egyszer így fogalmazott: „Az élet oly csodás, ám számomra örökre meg van mérgezve.” Egy nála kisebb kaliberű ember valószínűleg összeroppant volna a sorscsapástól, hogy elveszítette legnélkülönözhetetlenebb érzékszervét – Beethovent azonban nem törte meg. Hősiesen állta a sarat. Ami engem llét, én nagyon szívesen találkoztam volna vele!❞

[•••]

Steven Isserlis: Miért csapott Beethoven a lecsóba? Történetek híres zeneszerzőkről
Fordította: Nemes Krisztián
Budapest: Rózsavölgyi és Társa, 2014