Mindennapjaink soundtrackje ‒ avagy dalok, amik az életünk részévé váltak

A könnyűzene útjai sokszor kifürkészhetetlenek. Van, hogy egy-egy dal a közönségnek köszönhetően kikerül saját kontextusából, amit az alkotó sokszor csak tátott szájjal néz. A dala túlnő önmagán és tömegek életének kísérőjévé válik, ami sok esetben azzal jár együtt, hogy eltávolodik az eredeti alkotói szándéktól. A dal érték eheti sorozatában Szepesi Mátyás ilyen dalokat választott, amelyek Spotify-playlistünkön is szerepelnek.

A Soho Party Az éjjel soha nem ér véget című számát a futball szurkolók „vették a vállukra” születése után másfél évtizeddel ‒ eleinte spontán énekelték a mérkőzéseken. Ezt látva a Magyar Labdarúgó Szövetség a 2016-os Európa Bajnokságra kijutott magyar csapat indulójává választotta a dalt ‒ azóta már újra reneszánszát éli a lelátókon és azon túl is. A sláger keletkezéstörténete ennek fényében különösen izgalmas, eredetileg ugyanis nem volt más, mint a Soho Party utolsó közösen készített száma. A zenekar tagjai a dal felvételekor már tudták, hogy szétválnak útjaik, a szöveg központi gondolata arra utalt, hogy az „éjszakában”, a partizenei szcénában fognak tevékenykedni ezután is. Egyáltalán nem gondolták akkor, hogy ez lesz a legismertebb daluk. Náksi Attila zenekarvezető szerint azért sikerült ilyen jól, mert előre megbeszélték, hogy ez lesz a lerakott pont a közös munka végén, és így senkiben nem marad rossz szájíz azért, mert el kell búcsúzzanak egymástól.

Sokszor kelnek önálló életre azok a dalok, amelyek szövegei nem komolyan, hanem némi iróniával átitatva íródtak. Tegyük a kezünket a szívünkre: nem felszabadító érzés abszurd vagy humoros dolgokat (és hülyeségeket) énekelni hangosan? Ilyen például a Magna Cum Laude Pálinka dala, ami egy szerenád a címében szereplő röviditalhoz, vagy a KFT zenekar Afrikája, amit fél óra alatt írtak az akkori állami hanglemezgyár ultimátumára válaszként, miszerint szükség van egy slágerre, ha sikeresek akarnak maradni. A szőrösszívű kritikusok az ilyen dalokat hajlamosak öngólnak titulálni, lévén általában nem ezek a formációk legérdekesebb vagy legmélyreszántóbb dalai ‒ dehát a sikerben az a legszebb és legigazságosabb, hogy nem a kritikusok mondják meg, miből lesz sláger.

Külön fiókot képeznek az életünk filmzenéjévé váló dalok katalógusában a ballagásokra választott popdalok. A mai napig őrzöm annak a körmendi osztálynak a ballagási meghívóját, melyre zenekarom, a Konyha akkor aktuális slágerének, a Százszor visszajátszott c. dalának szövegét nyomtatták rá dőlt betűkkel ‒ pedig az bizony egy szerelmes szám. A következő években már meg sem lepődtem a Spotify értesítésein, amikor újabb és újabb ballagásra összeállított playlistbe került be a dal, azon viszont annál inkább, hogy milyen versenytársak közé! Egy időben hatalmas élvezettel böngésztem ezeket a listákat, az illusztris klubban ugyanis olyan szerzemények találkoztak egymással, mint Ákos Ilyenek voltunk, a Halott Pénz Élnünk kellett volna, a Margaret Island Útravaló, a Carson Coma Osztálytalálkozó vagy a Bagossy Brothers Visszajövök című dala. Szóval van itt minden, ami a nagybetűs élethez, a felnőtté váláshoz vagy az elmenés-visszatérés gondolatkörökhöz kapcsolódik. Természetesen abszolút érthető, hogy egy tizenéves könnyebben kötődik egy aktuális popdalhoz, mint a Gaudeamus Igiturhoz, sőt: mi annak idején a Beatrice Azok a boldog szép napokjára ballagtunk el általánosból 1989-ben. Rendszerváltás ide, politikai áthallások oda, semmit nem lehetett akkor találóbban kiabálni a kevésbé szeretett tanároknak vagy iskolatársaknak, hogy „Te nem tudod, milyen jó nélküled”.