Miért hasonlít a népzene működése egy áramkörhöz? Mit jelent a népzene Észak-Amerikában? A problémáról olvashatunk Slobin Népzene: Nagyon rövid bevezetés című kötetének alábbi részletéből.

[•••]

❝A magasan szervezett észak-amerikai területeken, akárcsak más nyugati országokban, a népzene működésmódja egy áramkörhöz hasonlít helyek és események hierarchizált csomópontjaival. Évente csaknem ötszáz fesztivált rendeznek az Egyesült Államokban, százat Kanadában. Ezeken a csoportos ünnepségeken amatőrök és profik egyaránt részt vesznek. Meghatározó szerepet játszik a szervezésben az 1989-ben alapított Folk Alliance (Folkszövetség) a maga háromezer hivatásos tagjával és a következő a küldetésnyilatkozattal: „célunk a népzene és néptánc egyéni és szervezeti kezdeményezéseinek támogatása az oktatás, a szakmai kapcsolathálózat, a pártfogás, valamint a szakmai és területi fejlesztés révén”. A Folk Alliance éves találkozóin ötszáz zsűrizett és nem-hivatalos bemutatóra, díjátadóra, műhelytalálkozóra kerül sor, és millió egyéb dologra, amit csak egy szervezet kitalálhat, ha szeretné rávenni és felkészíteni a tagjait arra, hogy kilépjenek a nagyvilág elé, és énekelve-zenélve kiöntsék szívüket az eseménysorozat célközönségének. A Folk Alliance azonban nem csak a zenészekért van: „Közösségünk odáig fejlődött, hogy egyaránt a tagjai között tud lemezcégeket, kiadókat, műsorvezetőket, ügynököket, menedzsereket, a zenét támogató szervezeteket, továbbá olyan gyártókat és művészeket, akik a népi világban működnek.” Ha a támogatási rendszer nem volna elég vonzó, a Folk Alliance egyéb előnyökkel is szolgál az egészségbiztosítástól a kedvezményes autókölcsönzésig. Mindez persze eléggé eltávolodott az olyan korábbi szellemi „áramköröktől”, mint Woody Guthrie sivatagi odüsszeája, vagy Pete Seeger egyesületi összejövetelei.

A csomópontokra épülő „áramkör” rendszere egyszerre teremti meg és tartja fenn azt, amit Thomas Gruning „népzenei kisiparnak” nevez. Valamennyi szinten válogatási kritériumok biztosítják a „minőségellenőrzést”: „Amikor Barker (egy koncertjegy-árusító ügynökség) meghallgatást tart, az előadókat egy nyomtatott űrlapon osztályozza olyan szempontok szerint, mint a gitárstílus, a szöveg képi világa és rímelése, a hangterjedelem, a hangulat, a közönséggel való kapcsolat, az általános megjelenés, s mindez egy hatfokozatú összesítő minősítéssé áll össze.” Vajon Blind Lemon Jefferson vagy Aunt Molly Jackson kiállta volna a próbát? Tekintettel arra, hogy a fesztiválok kétharmada „kortárs énekeseket/dalszerzőket” szerepeltet, és hogy „az amerikai népzenei tájkép nem igazán bővelkedik fekete szereplőkben”, az országos „áramkör” és a közönsége, úgy tűnik, nem tükrözi egészen hűen az Egyesült Államok lakosságának összetételét. Az egyszínűség ellensúlyozása érdekében egyre gyakrabban látnak vendégül külföldről érkező produkciókat, Afrikától a keltákig és a dizseriduig, hogy „a homogén közönség” számára „megteremtsék a hangzások keveredésének érzetét”.

De mit jelent egyáltalán ebben a kontextusban a „népzene”? Talán azt, amit az 1950-es években lezajlott népzenei revival, vagy a korai hangfelvételek kora óta, és ez valószínűleg sok előadóra és hallgatóra igaz is. Gruning számára azonban az derült ki, hogy a profi zenészek esetében a Beatles hallgatása sokkal meghatározóbb gyerekkori zenei élményt jelentett, mint a népzenei mozgalom emblematikus figuráinak korai megismerése. Tekintettel a többség orientációjára, a népzene felfogása nagyjából a következőképpen foglalható össze: „akusztikus hangszerek, amelyek erősítés nélkül is hallhatóak mindenki számára, bizonyos zenei egyszerűség, valamint megközelíthető, komoly, érthető szöveg – ezek a kortárs népzene iránti érdeklődés leggyakrabban említett okai”.❞

[•••]

Mark Slobin: Népzene. Nagyon rövid bevezetés
Fordította: Bozó Péter
Budapest: Rózsavölgyi kiadó, 2015