Nagyobbnak látom a különbségeket

Elsőként nyilván vizsgálni kell magát a párhuzamot: mi volt az első beatkorszak? Amennyire látom, a Dalszerző kérdésfelvetése három tényezőre irányul, egyrészt a politikára, másrészt a korszakproblémára, harmadrészt a nosztalgiára, vagy másként szólva, a retro-jelenségekre. Vagy legalábbis, nekem ezek tűnnek a legfontosabbaknak. Az első beatkorszak talán legfőbb vívmánya a nyugati ifjúsági zene meghonosítása volt egy államszocialista társadalomban. Ennek politikája gyanakvással fogadott minden Nyugatról érkező kulturális hatást, továbbá a fiatalok életét illetően is más elképzelései voltak, mint amit a Beatles, a Rolling Stones, vagy az amerikai rock and roll zenéje megtestesített és sugallt. A beat nyugati értékeket hordozó globalizációja ütközött a szovjet jellegű globalizációval. A beat rövid idő alatt létrehozott nálunk egy igen sikeres zenei-kulturális tömegmozgalmat,  mely egyúttal ifjúsági mozgalom is volt, a fiatalok maguktól aktivizálták magukat, zenekarokat alapítottak, megszállták a klubmozgalmat, minden jobb gimnáziumnak vagy egyetemi klubnak lett saját „beatzenekara”, saját, jellemzően nagyon elkötelezett rajongókkal. A beat térhódítása szédületes sikertörténetté vált, akár tetszett ez a hatóságoknak, az ifjúságpolitikának, a médiának, akár nem. Ez lett a rekrutációs alapja a későbbi „profi” előadóknak (akik a nyolcvanas évek végéig aktívak maradtak), és nem utolsósorban ez lett az alapja a későbbi nosztalgiahullám(ok)nak. Azt is fontos látni, hogy ennek a zenének és kultúrának, ha hatni akart, meg kellett maradnia „nyugatinak” és „vadnak” – vagy legalábbis ezt kellett szimulálnia. Történeti szempontból azt is fontos látnunk, hogy mit kellett ennek az akkori új mozgásnak maga mögött hagynia, vagy ignorálnia: a „hagyományos” tánczenét, a magyar zenei hagyományokhoz történő hozzáigazítási kísérleteket, valamint azokat a törekvéseket, melyek próbálták megszelídíteni a beatzenét, igaz, ilyesféle, programszerű és állami szinten erőltetett, a nyugati rock and rollt valamiféle szocialista rock and roll-lal helyettesíteni kívánó kísérletek főleg az NDK-ban és a Szovjetunióban voltak.

A mai, úgymond „második” beatkorszak a fentiektől tulajdonképpen mindenben eltér, noha ettől még hívhatjuk második beatkorszaknak. (Amúgy, történeti vagy tipológiai szempontból a nyolcvanas évek első felének „újhullámos” zenéjét nevezhetjük valamivel nagyobb joggal afféle „második” beatkorszaknak.) Voltaképpen nem tudjuk pontosan, hogy a mai tinédzserek és huszonévesek politikai aktivizálódása, és kedvelt előadóik ellenzéki politikai aktivizálódása között van-e összefüggés, és ha van, akkor miféle. Sejtésem szerint egyébként létezik ilyen összefüggés, csak nehezen megragadható. Azok a szembeszökő, nem ritkán vérlázító problémák és jelenségek, melyek az ifjú zenefogyasztók figyelmét megragadták, illetve kiváltották elégedetlenségüket (korrupció, demagógia, idegengyűlölet szítása és általában a visszaélés a hatalommal) nyilván azonosak azzal, melyekkel az előadók is találkoztak és amelyekkel szövegeikben foglalkoznak. Kérdés, hogy ezek a dalok hozzájárulnak-e a szóban forgó generáció kollektív önképének formálódásához. Ennek pontos megítéléséhez most még a történeti távlat hiányzik, illetve az erre irányuló kutatások megléte.

Mégis: kérdéses, hogy a valóban koncepciózus és elgondolkodtató playlisten szereplő felvételek valóban rendelkeznek-e olyan elsöprő erejű nemzedék-, illetve identitásformáló erővel, mint emilyen a Nagy Hármas (Metró, Omega, Illés), később a P. Mobil, a Piramis, még később a punk Beatrice, majd még később a magyar újhullám (URH, Balaton, Európa Kiadó stb.) esetében ez létezett.

Nem azért, mert jobbak vagy rosszabbak (tetszés szerint), hanem mert más a világ, mások a körülmények, a fogyasztási szokások, az életfeltételek. Mi a kapitalizmusban élünk, ők a szocializmusban éltek. És bár a NER módszerei mindinkább idézték az államszocializmusban szokásos módszereket, a NER nem volt (és nem is lehetett) a nagyvilágtól hermetikusan elzárt rendszer. A mai poprajongó a globális popkultúra érvényes és magától értetődő része; ha tehetősebb, bármit megvehet vagy bármilyen koncerten részt vehet, az Oasistől a Metallicáig. Ha kevésbé tehetős, akkor is (majdnem) mindenhez hozzáférhet az interneten. Az első beatgeneráció tagjaitól a vámosok elszedték a nyugaton vett lemezeket az országhatáron; leshették a Tánczenei koktélt és társait, hogy felcsendül-e ott valami értelmesebb zene; a rendőrök megverhették őket a koncerteken; feketén vehettek nyugati albumokat a múzeumkörúti antikváriumok melletti kapualjakban. Önálló magyar popsajtó nem létezett; az újságosok értelemszerűen nem árultak nyugati popmagazinokat, a rajongók olvashatták az Ifjúsági Magazinban Tardos Péter válogatott locsogásait, vagy jobb esetben Sebők János megfejtéseit a Magyar Ifjúságban.

Ha a fentieket figyelembe veszük, a két generáció helyzete, ahogy a tudományfilozófusok mondják, inkommenzurábilis, magyarán: összemérhetetlen. Ennek ellenére, ami a politikai üzeneteket és állásfoglalásokat illeti, a megszólalásmódok és a preferált eszközök jellegükben gyakran hasonlóak az „első” és a „második” (értsd: a mai) beat generáció zenészeit illetően. De ezzel kapcsolatban azt is fontos látni, hogy a tétek eltérőek. Ha az elmúlt években egy zenész túlságosan kinyitotta a száját, egyrészt csak azt kockáztatta, hogy bizonyos rendezvényekre többé nem hívták meg, lemondták a már megszervezett fellépéseit, másrészt elveszíthette közönségének valamelyik részét egy ideológiai szempontból erősen polarizált (és áthiszterizált) zenei piactéren. A semmitmondás választása, vagy az olyan általánosságok puffogtatása, miszerint „szar a világ”, „nem jó irányba mennek a dolgok”, „sok a tolvaj”, így, általánosságban fogalmazva, nem csak azért kerültek előtérbe, hogy az előadó ne kerüljön bajba, hanem azért (is), hogy a közönség valamelyik fele ne szökjék már meg. Ezzel együtt én is úgy látom, hogy a NER-t, vagy annak hírhedtebb figuráit nyíltan, akár név szerint, akár egészen durván kritizáló dalok mind nagyobb egyetértéssel találkoztak a közönség körében (és ezért a másfajta egyetértésért, a maga módján, hogy úgy mondjam, a rendszer is megtett mindent), ám ismét csak hangsúlyozni kell, hogy az első beatnemzedékhez képest nagyon más környezetben.

A különbséget az is érzékeltetheti, hogy a kádárizmusban ismereteim szerint mindössze három dal támadott meg (név szerint és durván) morálisan megkérdőjelezhető közszereplőket, a Spions a füllentéseiről és felületességeiről elhíresült Ungvári Tamást, az URH a hírhedt belügyi újságírót, Szabó Lászlót, a CPg pedig az akkori popzenei lemezkiadás legfőbb irányítóját, Erdős Pétert. Ezek nyílt, jól célzott, egyértelmű, referenciális támadások voltak; a mostani playlist dalait viszont, még ha egyértelműek is, relativizálja és az általános jófejkedés köntösébe burkolja a posztmodern (politikai) irónia, a posztmodern (politikai) médiacirkusz, vagy az olyan szofisztikált esztétikai elgondolások, mint mondjuk a hungarofuturizmus Dé:Nash esetében. Jellemzőnek tartom, hogy az olyan „túltolt” módon alpári, mondhatni proli, ám fontos felvételek nem kerültek rá erre a listára, mint amilyeneket Barcs Miklós, a Hétköznapi Csalódások, vagy éppen Bobafet tett le az asztalra. Igaz, ezek az előadók már nem oly fiatalkák, generációs szempontból nincsenek összhangban a mai fiatalokkal. Egyébként arra is érdemes figyelnünk, hogy míg a Spions-, URH-, CPg-féle kritikák egy puritán, mondhatni low fi hangzáson keresztül szólaltak meg, addig a popzenébe szőtt mai politikai rendszerkritika jellemzően (lásd a playlistet is) a tükörfényesre polírozott mainstream formájában lép hallgatósága elé. A normál fogyasztás része.

A fentieken túlmenően fontos a nosztalgia, és általában véve a retroaktivitás kérdése. Azért tűnik izgalmasnak a mai („második”) beatkorszak, mert nosztalgiával nézünk vissza az elsőre, majd amikor ez a nosztalgia céljához, a hatvanas évekhez érkezvén, visszacsap vagy visszarúg (ha az idiotizmusig akarunk elmenni, azt is mondhatjuk, hogy visszanyal), akkor már az ironikus ismerősség aurájával vonja be a mai fejleményeket. Ezt értem retroaktivitáson. A mai zenei hullámban (különösen az egyébként szerintem is kitűnő Ivan & the Parazol zenéjében) ott lüktet az eredeti beatkorszak zenéje, és ez nem csak náluk, hanem többüknél nyilvánvalóan teljesen tudatos esztétikai döntés eredménye. De ezen túlmenően (is) valamiféle, évtizedeket, idestova több emberöltőt áthidaló horizontösszeolvadás zajlik: az akkori zenékben felismerjük a most-ot, a mostaniakban az akkor-t, és mindezek a felismerések kölcsönösen támogatják egymást.

○○○

A diskurzus előző írása, amelyben Bajani Zsolt válaszolt kérdésunkre, itt található: