„Nem akárki tudja Hendrixet utánozni” • Részletek a magyar populáris zene történetéből

Hétfőnként jelentkező sorozatunkban zenészekről szóló írásokból, zenészek szavaiból idézünk. Olyan életrajzokat, monográfiákat, tanulmányköteteket, történeti és ismeretterjesztő műveket ajánlunk, amelyeket érdemes elolvasni. Ezeknek az idézeteknek középpontjában a dalszerzők, a zeneszerzés és a zenetörténet áll.

Radics Béla „nemcsak gitáros volt, ő volt a magyar Jimi Hendrix” – mondta Deák Bill Gyula Kisfaludy András R. B. kapitány című filmjében, s ezzel a véleményével koránt sincs egyedül Magyarországon. Számunkra itt és most nem az a kérdés, hogy ez igaz vagy sem – bár Radics kivételes hangszeres tudásához nem sok kétség férhet – hanem: a megfeleltetés. A hatvanas évek zenéjének kulturális logikája ugyanis szomjazza az ilyen típusú megfeleltetéseket, melyekről fentebb is szóltunk már. Radics Béla esetében annyiban bonyolódik a helyzet, hogy egy kivételes képességű, a rockzene történetének talán legnagyobb hatású gitárosához szokták hasonlítani, melyben implicit módon az is benne foglaltatik, hogy nem akárki tudja Hendrixet utánozni. E kivételes képességű zenész pályafutását itt még csak címszavakban sincs módunk átfutni; legyen elég arra utalnunk, hogy a korai korszakában követte a korszak zenei logikáját. Radics 1961-ben a Magyar Acélárugyár big bandjében kezdte pályafutását, majd másokhoz hasonlóan ő is angolszász dalokat, elsősorban The Ventures számokat játszott, amelyek Hendrix előtt a progresszív gitárhangzást jelentették számára. Ezt követően a magyar beat korai korszakának tetőpontját jelentő Atlantisban zenélt, melynek repertoárján természetesen angolszász zenék (Kinks, Dave Clark Five, Ray Charles, Rolling Stones, Animals, Beatles stb.) szerepeltek. Azonban az Illés nyomán bekövetkező újítás – nevezetesen az, hogy a zenekarok fokozatosan saját számokból építkező repertoárt állítottak össze – Radics esetében problematikus volt. Nem mintha zeneszerzői képességeiben lett volna hiba (ezt a Taurus-korszakban ékesen bizonyította), inkább az eredeti hangzáshoz való ragaszkodás okán. Radics Béla mindvégig a „brit szellem” mellett tette le a voksát, ami azt is jelentette számára, hogy beat-, majd egyre inkább rockzenét – nyelvtudás ide vagy oda – csak angolul szabad játszani.

K. Horváth Zsolt: Brit szellem és külvárosi dszungaság. A Nyugat-kép felhajtóereje a magyar populáris zene korai történetében (pp. 117–118.)
In Műfajok, stílusok, szubkultúrák: Tanulmányok a magyar populáris zenéről
Szerkesztette: Ignácz Ádám
Budapest: Rózsavölgyi kiadó, 2015.