„Régen évi tizenöt dalt írtam, most heti tízet – és rosszabbul jövök ki”

Miért nehéz – talán minden korábbinál nehezebb – ma a dalszerzők helyzete? Ryan Tedder sztárszerző és az Amerikai Zeneműkiadók Szövetségének elnöke szerint több oka van annak, hogy főleg a középosztály – vagyis akik nem amatőrök, de nem is a legsikeresebb szerzők – számára egyre nehezebb megélni az alkotó munkából. Az albumok helyett a slágerekre koncentráló zenei világ, az egy-egy dalon dolgozó szerzők számának drasztikus növekedése, az egyre inkább csakis a bejáratott csapatukkal dolgozó sztárok, a sikerhez vezető bejáratott utak megszűnése – ezek mind szóba kerültek a Billboard beszélgetésében, valamint érintették az eddig felmerült megoldási javaslatokat is.

Bejárt dolgozni a dalszerző, és ebből meg tudott élni

Az igen tanulságos beszélgetésre a Billboard On The Record podcastjában került sor. Érdemes hosszabban is bemutatni a vendégeket: a fenti képen látható Ryan Tedder előadóként, a OneRepublic tagjaként világhírű, de emellett számos sláger szerzője, társszerzője, producere (Beyoncé, Taylor Swift, Adele, Leona Lewis, legutóbb Tate McRae stb), valamint a Runner Music zeneműkiadó társalapítója – ahová tavaly le is szerződött, ami ritkaságnak számít a zeneiparban. David Israelite az Amerikai Zeneműkiadók Szövetsége (NMPA) vezetője, aki a nyilvánosságban gyakran és határozottan képviseli a szerzőket. A beszélgetés főleg az amerikai popvilágról és annak is a csúcsairól szólt.

A podcast történelmi visszatekintéssel kezdődött, egészen az ötvenes években meghatározó Brill Building koráig nyúltak vissza. Ahogy Ryan Tedder fogalmazott, akkoriban világszerte sok városban volt ilyen dalszerző központ, ahová az emberek rendesen bejártak dolgozni, mint egy átlagos munkahelyre, csak éppen dalokat írtak – és ebből jól meg tudtak élni. Tedder szerint még a hatvanas-hetvenes években is az előadók nagy része mások által írt dalokat vett fel. Még azok is, akik amúgy írtak maguknak dalokat, akár slágereket is, ha más szerzeményében látták a potenciált, akkor lemezre vették, félretéve az egójukat. Ennek köszönhetően még ebben az időszakban is biztos megélhetést jelenthetett, ha valaki bekerült a szerzők körébe.

Album helyett csak a slágerek

Több oka is van annak, hogy ez a megélhetés ma leginkább csak a csúcson lévők számára elérhető , viszont a középosztály egyre nagyobb nehézségekkel küzd. Ahogy David Israelite fogalmazott, ők azok a dalszerzők, akik nem tartoznak ugyan az elitbe, de professzionálisan dolgoznak és mint láttuk, korábban volt is reményük arra, hogy megéljenek a mesterségükből (szemben a rengeteg, a „hosszú farokba” tartozó alkotóval).

Israelite szerint az egyik fő ok az, hogy az egykor az albumok köré épülő zenei világ ma nagyon erősen a slágerekre koncentrál. Ennek a szerzők megélhetése szempontjából az a jelentősége, hogy amikor az lemezeladások jelentették a fő bevételi forrást, akkor az ezek után járó jogdíjak egyenlően oszlottak meg az albumra felkerült dalok szerzői között. A legkevésbé népszerű dal szerzője ugyanannyi jogdíjat kapott, mint a legnagyobb slágeré (bár persze ezt árnyalni kell azzal, hogy a rádiós jogdíjak nyilván nem így oszlottak meg).

Ryan Tedder elmesélte, hogy egy barátjának a szerzeménye felkerült egy Backstreet Boys-albumra, kilencedik számként, vagyis egyáltalán nem volt kiemelt dal – de a jogdíjakból házat tudott venni Nashville-ben. Ma ez nem így van: hiába ír egy szerző dalt egy nagy sztárnak, ha az albumról nem ez a szám lesz a sikeres, akkor nem fog jelentős jogdíjat keresni vele.

Bejáratott utak helyett maradt a lottóötös mint üzleti terv

Erre persze lehet azt mondani, hogy a népszerűbb dalok szerzői megérdemlik, hogy többet keressenek. Ez ugyan nem hangzott el a beszélgetésben, de Ryan Tedder tulajdonképpen erre válaszolt azzal a megfigyelésével, hogy a közösségi oldalak térnyerésével, illetve másik oldalon a tömegmédia visszaszorulásával megszűntek azok a bejáratot utak, amik a sikerhez vezettek, és úgy tűnik a szavaiból, hogy úgy látja: a véletlennek, illetve egyéb, zenén kívüli tényezőknek nagyobb a szerepük, mint a dal minőségének.

Mint mondta, annak idején egy „exkluzív klubot” alkottak, akik bekerültek egy nagy kiadóhoz – ehhez sokat kellett fellépni, mindenhol ott kellett lenni, kapcsolatot tartani a kiadók munkatársával stb. De ha az ember bekerült, akkor kapott négy-öt évet arra, hogy fejlődjön, aztán kijöhetett az első nagy dobásával, ami mögé rendesen odaállt a kiadó. Bevitték őt a fontos tévéműsorokba (azt is lehetett tudni, hogy melyik az a három, amelyik igazán számít), kapott promóciót, és Tedder szerint ezekkel 80-90% esélye volt arra, hogy befusson, a slágerek révén pedig albumokat adjon el.

A közösségi média alapvetően felborította ezt. Tedder elmesélte, hogy egy – meg nem nevezett – sztárral éppen a stúdióban volt, amikor az elérte egy platformon a 35 millió követőt. Nyilvánvalóan ha valaki úgy érzi, hogy 35 millióan figyelnek a szavaira, akkor nem fogja elfogadni azt, ha valaki más akarja megmondani neki, mit csináljon. Ugyanakkor a hagyományos kiadói rendszer, ahol sok szakember „mondta meg, hogy mit csináljon”, mégiscsak működött.

Tedder úgy látja, hogy ma ehhez képest leginkább a lottóötös megnyeréséhez hasonlít a siker. Jawsh 685 példáját hozza fel: az akkor még tizenéves srác a TikTokra töltötte fel első számát, a Savage Love (Laxed – Siren Beat) felkapott lett, Jason Derulo pedig erre alapozta egy dalát, ami számos országban a slágerlista élére jutott. Azonban Tedder szerint „a lottóötös megnyerése nem egy üzleti terv – még ha egyszer be is jön, nem megismételhető és nem fenntartható.”

Saját szerzői tevékenységéről is beszél. 2005 és kb. 2012 között általában évi 15-16 dalt írt, azokat viszont két-három héig tökéletesítgette, mert tudta, hogy nagy valószínűséggel megkapják az esélyt arra, hogy slágerek legyenek. Mint mondta, ebben az időszakból öt dalból három tényleg elérte a vágyott sikert, és ez elég volt számára a megélhetéshez.

Ehhez képest most hetente (!) ír 7-10 dalt, és ezzel a megsokszorozott teljesítménnyel nem tud elérni olyan eredményeket, mint 15 éve. Nem mondja, de hozzátehetjük, hogy nem azért, mert kiment volna a divatból, hiszen például az egyik legsikeresebb fiatal énekesnő, Tate McRae több slágerének is társszerzője.

Egyre több a sokszerzős dal, egyre gyakoribbak a zárt klikkek

Az egy-egy dalszerzőnek jutó jogdíjakat az is jelentősen csökkenti, hogy megugrott a slágereken dolgozó szerzők száma, így a bevételeken a korábbinál többen osztoznak. Ryan Tedder indulásakor Nashville-ben még jellemzően két-három ember dolgozott egy dalon; aztán a „Max és Luke korszakban” (Max Martin és Dr. Luke) a legtöbb dalnak öt szerzője lett – mint mondta, így tudott Max Martin rekordmennyiségű slágert alkotni. Már ez is komoly különbséget hozott a jogdíjakban, amire Tedder akkor döbbent rá, amikor először írt slágert négy másik emberrel, megkapta a kimutatást és összehasonlította az összeget az egy-két társszerzős sikereivel.

Ez a folyamat a popban kezdődött, majd „a hiphopban robbant fel” Tedder szerint, ahol a dal különböző alkotóelemein különböző emberek dolgoznak (akár olyan szinten, hogy a dobnak külön felelőse van), plusz még ott vannak a hangminták szerzői. További hatalmas ugrást hozott az egy slágerre jutó szerzők számában 2020-21, vagyis a covid időszaka.

Néha nem is lehet tudni, hogy bizonyos, a stúdióban ott lévő embereknek mi a feladata – Tedder ironikusan beszél a „vibe guy”-okról, akik esetleg csak néhány kevésbé fontos akkordot tesznek hozzá a dalhoz, de a session „vibe-ját” biztosítját. Tedder szerint ők lesznek azok, akik a mesterséges intelligencia hatására először elveszítik a munkájukat, mert az a kevés, amit ténylegesen csinálnak, az AI-jal három másodperc alatt megoldható.

Ugyanakkor az utóbbi években egy másik, ezzel ellentétes folyamat is megfigyelhető: egyre több az olyan új sztár, aki fiatalkori barátaival ír dalokat, azokkal befut – és ezután is ugyanazokkal dolgozik együtt, egyfajta zárt kört alkotva. Ryan Tedder szerint Post Malone volt az első, akire ez jellemző: ugyanaz a négy-öt ember van a csapatában kezdetek óta. Úgy látja, hogy négy új sztárból ma nagyjából egy olyan van, aki „kívülről jött” dalokat is énekel. Ez a „pitch songwriterek” dolgát – vagyis akik megírják a dalt, majd pitchelik a kiadóknak, az előadók csapatainak – jelentősen megnehezíti, pedig régen ez volt a dalszerzői munka alapvető működése.

Ma leginkább a K-popban jellemző, hogy külső szerzőkkel dolgoznak, már csak azért is, mert a sztároknak rengeteg más elfoglaltságuk van; ezért aztán Los Angelesben is rengeteg szerző szeretne koreai előadókkal dolgozni.

Előadók, akik szerzők akarnak lenni

Tovább csökkenti a jogdíjakat az a gyakorlat, hogy az előadók gyakran be akarnak kerülni a szerzők közé is – egyrészt hiúsági, másrészt anyagi okokból. Ez nem egy új jelenség (közismert, hogy Elvis Presley nem énekelt el olyan dalt, aminek a szerzői közé nem vették be), de mára általánosan elterjedt egyrészt a gazdasági nyomás (a bevételek visszaesése) miatt, másrészt azért, mert David Israelite szerint a mai előadók azt akarják, hogy azt higgyék róluk: ők írják a dalaikat. A rajongók részéről is van egy ilyen elvárás vagy kimondatlan feltevés.

Ugyan 2021-ben több sztárszerző egy nyílt levélben vállalta, hogy többé nem fog belemenni abba, hogy kreditet kapjon az az előadó, aki nem csinált semmit, a gyakorlat nem változott. Ryan Tedder azt mondja, nem volt még olyan év a pályafutásában, hogy ez ne történt volna meg vele – amihez David Israelite hozzátette, hogy képzeljük el, mi lehet azokkal a szerzőkkel, akik nem olyan híresek, mint ő.

Bár Tedder szerint a szerzői közösségben mindenki tud ezekről az esetekről, nagyon nehéz felszólalni ellenük, mert az adott előadó ezután biztos nem fog a szerzővel dolgozni, és mások is azt fogják gondolni róla, hogy nehéz ember. Mint mondta, voltak időszakok, hogy próbálta ezeket a helyzeteket kerülni, de aztán mindig rájött arra, hogy „valaminek a 80%-a még mindig több, mint a semmi 100%-a”.

Nyerhet az a kiadó, amelyik először lép

A helyzet megoldására több javaslat is létezik. Egyre többen követelik, hogy a hangfelvételi jogokból is járjon egy rész a szerzőknek. A brit majorök és az AIM által összefogott független kiadók 2025 nyarán vállalták, hogy napidíjat fizetnek a szerzőknek, mégpedig úgy, hogy azt nem az előadóknak járó pénzből vonják le, hanem a kiadók állják. Felmerült még az, ami ma csak a legsikeresebb szerzők előjoga: a sessionökön való részvételért járjon fizetés, függetlenül a jogdíjtól – hiszen amikor a szerző dolgozik a dalon, még nem tudhatja, hogy az egyáltalán megjelenik-e, kiválasztják-e single-nek, kap-e megfelelő marketinget stb. Ha nem, akkor is illene megfizetnie a szaktudását és a munkáját.

David Israelite szerint a szerzőknek nincs elég hatalmuk arra, hogy magukban komoly változást érjenek el. Viszont az optimista forgatókönyv szerint a kiadóknak nem jótékonyságból, hanem gazdasági érdekből is megérné javítani a szerzők helyzetén. Israelite szerint az a kiadó, amelyik először vezet be a szerzők számára tényleg vonzóbb rendszert (legyen az a fenti javaslatok közül bármelyik), nyilván vonzani fogja a legjobb szerzőket, akik a legjobb dalaikat akarják majd nekik adni – vagyis a ez a kiadó a versenytársai elé kerülhetne.

Ugyanakkor Israelite úgy látja, hogy ez ugyan fontos kérdés, de ennél is jóval fontosabb az, hogy a stream utáni bevételekből méltányos rész járjon a szerzőknek, mert ez ma nincs így.

Nyitókép: Ryan Tedder / Runner Music