Rockenbauer Zoltán beszéde az Éljen a diktatúra! kiállítás megnyitóján

2026. január 30. és április 30. között tekinthető meg az a jubileumi tárlat, amely drMáriás képzőművész „korszakokon átívelő, önéletrajzi elemekkel átszőtt alkotói pályáját mutatja be” a Godot Kortárs Művészeti Intézetben. Rockenbauer Zoltán művészettörténész nyitotta meg az Éljen a diktatúra! című kiállítást. A megnyitón elhangzó beszédét közöljük.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Itt az ideje, hogy kimondjuk azt a sokak által talán nem sejtett tényt, hogy drMáriás minden idők legjobban dokumentált magyar kortárs művésze. (Etéren talán csak Váli Dezső és Fehér László vetekedhetik vele.) Elegendő lenne, ha csak az öt vaskos monografikus albumra utalnánk, amelyek olyan súlyosak, hogy ölni lehetne velük, de a Wikipedia drMáriás szócikke összesen 30 önálló kötetet számlál, és akkor még nem beszéltünk a Tudósok zenekar tucatnyi hanghordozójáról: cdkről, bakelitekről, kazettákról.

Nem kétséges, hogy dr. Máriás előrelátóan gondol
• a jelenkori és jövőbeli művészettörténészekre, akiknek a kutatómunkáját feleslegessé teszi,
• és ugyanígy gondol a tanárokra is, akik az Ő portréi segítségével bízvást oktathatják majd a legújabbkori magyar történelmet, valamint a művészeti stílusokat is.

De drMáriás a legfőbb jószolgálatot mégiscsak a közélet aktorainak teszi: a politikusoknak és a celebeknek, akiket elvisz magával a halhatatlanságba. A politikus efemer szereplő – leszámítva az olyan nagyságokat, mint Sztálin vagy Hitler, akik nehezen törlődnek ki a kollektív memóriából. Az átlag politikus olyan, mint egy ikebana… virágzik, elfonnyad, elfelejtik.

A celeb is pont ilyen, vagy ha lehet, még ilyenebb. De drMáriás termékenyen hozzájárul példának okáért Geronazzo Mária nimbuszának továbbéléséhez, akit félő, hogy örökre elveszítenénk, ha nem csónakázna együtt a néhai II. Erzsébet angol királynővel drMáriás vásznán.

Az idén 60 esztendős festőnket ma már legtöbben úgy ismerik, mint korunk fáradhatatlan vizuális krónikását. Pedig már 40 éves is elmúlt, amikor rátalált arra a védjegyét jelentő kifejezésmódra, amellyel áttörte az underground gettó falát.

Tehát már komoly festői-muzsikusi és irodalmi munkássággal rendelkezett, és csak az utóbbi két évtizedben örökít meg közéleti alakokat úgy, hogy valamely groteszk-szürreális térbe, illetve neves festők alkotásaiba – „műtermébe” – helyezi őket. E narratív téma indulásáról így vall legutóbbi albumának „Önéletrajz helyett” című fejezetében (idézem): „Amikor 2007-ben megfestettem első sorozatomat az aktuális politikai vezetőkről, az annyira új és szokatlan volt, annyira fájó, aktuális és szókimondó, hogy senki sem merte kiállítani. Mert miközben mindenki örült, hogy az ő ellensége jól megkapta a magáét, ugyanakkor haragudott, hogy az ő hőse álszentként van ábrázolva.” (idézet vége)

Dr. Máriás tehát rátalált valami nagyon csiklandósra, ami a széles publikum érdeklőséaére is igényt tarthatott. Így aztán mégiscsak el kezdték kiállítani. Én 2012-ben a Műcsarnok nagy botrányt kavart „Mi a magyar?” című kiállításán láttam először ezt a sorozatot, ahol éppúgy szerepelt Fekete György és Demszky Gábor, mint Semjén Zsolt vagy Kiszel Tünde.

II.
De ne szaladjunk ennyire előre, mert a mostani tárlatnak az igazi értéke éppenséggel nem a legújabb munkák bemutatásában rejlik – ebben is, természetesen –, hanem abban, hogy most kapunk először a teljes festői életműről reprezentatív keresztmetszetet. A Godot Galéria a stíluskorszakok bemutatásának megfelelően rendezte el a kiállítást, és ha nem is követ szigorú kronológiát, azért nagyon pontosan kirajzolódik előttünk, hogy miként lett mára az 1984-es Gyökérlényből miniszterelnök és annak aktuális kihívója.

Az első terem, amelyben ez a legkorábbi munka szerepel, „A teremtő vívódása” címet viseli, ahol a teremtő maga az alig 18 éves fiatalember. Ezek a korai művek még sosem voltak kiállítva Magyarországon, és igazi felfedezés most nekem is, ez a ragyogó színekkel megfestett, tobzódó világ, amelynek főbb inspirációit a punk zene robbanásában kell keresnünk.

Meglepő kontrasztot hoz ezekhez a vadul burjánzó festményekhez képest a második terem letisztult, fekete hátterű képei, kis, áttört, szomorú csipkefiguráikkal. A 80-as évek vége, „a polgárháború előérzete” Jugoszláviában Máriásnál nem a saját csöcsét facsaró rémalak formájában jelenik meg, mint Salvador Dali esetében 1936-ban, hanem az önmagával sakkozó, kiüresedett egyén teljes magára maradottságában. Ha úgy tetszik, a „no future” szellemiségének jegyében fogantak ezek a művek, de nem a Sex Pistols dühös odamondogatása, hanem a nyolcvanas évek post-punk „dark wave” zenekarainak (Cure, Siouxsie and the Banshees, Sisters of Mercy) melankolikus világfájdalmával rokon módon.

drMárás 1991-ben átmenekült Magyarországra, és tevékenységével a hazai undergroundhoz kapcsolódott. A Fekete Lyuk volt kezdeti koncerthelyszíne a Bada Dadával együtt alapított Tudósok zenekar előadásainak, festészete pedig leginkább a neodadaizmus és az art brut jegyeit hordozták. Az 1991 és 2007 közötti, utóbb „átmenetinek” tekintett korszak alkotásai azonban nem itt a földszinten folytatólagosan, hanem a második emeleten láthatóak: így a „megszemélyesített ruhadarabokról” készült művek a 90-es évekből – köztük olyan főmű, mint a Kalapfűrészelő – , vagy a Tesco-sorozat és az Adóellenőr-képek a 2000-es évek elejéről. Ott láthatók továbbá a legkorábbi celeb portrék is.

A földszinti termekben – az említett, még Szerbiában készült alkotásokon túl – azonban már a jól ismert stílus, az „érett Máriás” alkotások következnek a 2010-es évektől napjainkig olyan tematikus bontásban, mint
• az író portrék
• nemzetközi politika, különös tekintettel a marxizmus-leninizmusra
• a hazai közélet mai és tegnapi hősei
• illetve a celeb tematikájú képek

A legfelsőbb szintek pedig a sztratoszférába, azaz az idei országgyűlési választás szépségeibe vezetnek el bennünket: egy-egy önálló helyiség Magyar Péternek illetve Orbán Viktornak szentelve.

Nos, ezekben a közéleti termekben bőven lesz oka a kipécézetteknek és követő-rajongóiknak megsértődni, kárörvendeni, felháborodni, sőt dühöngeni – a kiállított boxzsákokon mindenki levezetheti felhorgadó indulatait… és inkább ezeken tegyék, mint a festményeken.
Persze bizonyára akadnak olyanok is, akik hiába keresik saját portréjukat itt vagy az albumokban, és Bástya elvtársat parafrazeálva szomorkodhatnak imígyen: „engem már DrMáriás sem akar megkaraktergyilkolni? Én már szart érek?!”

III.
Na de miként lett Máriás Bélából, az újvidéki kamaszgyerekből mára dr.Máriás képzőművész-fenegyerek. Ismét a pszeudo-Önéletrajzából idézünk: „Úgy éreztem, nem tehetek semmi mást, mint hogy letörtségemet, amely […] az állandó nyomásból származott, előbb haraggá alakítsam, majd ellentámadássá acélosítsam, s a punkból merített szabadságérzetemmel felvértezve addig kalapáljam, üssem fejbe és még ahol csak érem, amennyire csak tudom. S lett belőlem szemtelenül lázadó, pimaszul beszélő, szabadon gondolkodó, pofátlanul alkotó zsenge tinédzser lélek, művész író, festő, zenész, aki elkezdett ütni minden cenzort és cenzúrát, s ez úgy tűnik, máig így is maradt.” (idézet vége)

A továbbiakban a punkság (sic!) esztétikájából fogjuk vizsgálni drMáriás képzőművészeti életművét. Mert drMáriás egy punk (magyarosan punk), mégha ez nem is mindig látszik rajta.
A legkorábbi művek vad vibrálásában könnyedén felfedezhetjük azt az attitűdöt, amit a Sex Pistols-jelenség jelentett a 70-es évek második felében, nemcsak a zenében, de külső megjelenésében is, ám pusztán esztétikai alapon talán nem gondolnánk, hogy a kései művek is hivalkodó mértékben punkok lennének. Viszont tévedés azt gondolni, hogy a punkizmus pusztán agresszív zene és viselkedés, mindennel és mindenkivel szembeni arcátlanság, cinikus világutálat, bakancs, szakadt bőrdzseki és mohikánfrizura. Persze ez is. De hogy a punkvalóság jóval több ennél, arra élő bizonyíték a punkok felkent apostola: Johnny Rotten – születési és általa ma használatos nevén: John Lydon.
Amikor ugyanis Johnny Rottennek elege lett a Sex Pistolsból, Malcolm McLaren menedzserből, a többi zenésztársából, Sid Vicious halálba tartó heroinos önpusztításából, a saját közönségükből, és a rohamosan uniformissá vált lázadó outlookból, akkor hátat fordított az egésznek, és mindezzel szemben életre hívta a semmire sem hasonlító Public Image Ltd-t. Azaz saját miliőt teremtett.
(az idén nosztalgia bulival és új énekessel fellép hazánkba a Sex Pistols is, és tőlük függetlenül a John Lydon vezette Public Image Ltd is.)

Azóta, hogy Johnny Rotten kiszállt a Pistolsból John Lydonként is gyakran kerül címlapra olyan váratlan, és a „konformista” punkokhoz nem illő megnyilvánulásokkal, minthogy beperli zenésztársait, kidobatja a csöveseket a kertjéből, nyilatkozatban támogatja Donald Trumpot, elítéli a woke-mozgalmat, vagy épp őszinte tisztelettel emlékezik meg a királynőről annak halálakor. Azaz pimaszul szembe megy a mindenkori mainstreammel, illetve azzal, amit a mainstream vár el egy punk gurutól.

A valódi punkság éppen arról ismerszik meg, hogy a punk a punkkal szemben is punk.

Nem gondolom, hogy drMáriás tudatosan bármiben hasonlítani szeretett volna Johnny Rottenhez valaha is, mégis drMáriás művészi attitűdjében és viselkedésében johnyrottenes őspunk gesztusok és rafinált johnlydonos húzások egyaránt megfigyelhetők. drMáriás úgy képes időről-időre szembe fordulni saját életművével, hogy közben előre lendíti azt. drMáriás-ban együtt van a rottenizmus és annak megfricskázása: a lydonizmus.

drMáriás képeinek nyers dühét 2010-re váltotta fel a provokatív, nyíltan közéleti attitűd. Ezek a művek a punkság legfontosabb tartalmi jellemzőit éppúgy magukon hordozták, mint annak idején a Sex Pistols szerzeményei: lázadó nonkonformizmus, végtelenül tiszteletlen kritika a társadalom és a hagyományosnak tekintett értékek iránt, megvetés a politikai hatalom, a politikusok képmutatása és általában a celebritásokkal szemben, valamint kiábrándultságból fakadó jövőtagadás, ám mindez nála formálisan konvencionális köntösben, vagy ha úgy tetszik álruhában előadva.

Bátran kijelenthetjük, hogy a God Save the Queen semmivel sem pimaszabb és rendszerkritikusabb, mint drMáriás festményei a magyar államfőről, miniszterelnökről vagy az ellenzék mindenkori vezéréről, illetve általában véve az aktuális magyar társadalom viszonyairól. Sőt, drMáriás nem állt meg itt, hanem ecsetje hegyére tűzte – ha lehet ilyen képzavarral élni – a történelem pozitív és negatív hőseit, ideológusokat, diktárokat és szenteket, a nemzetközi politikai élet szereplőit, a szocialista korszak és a magyar rendszerváltás alakjait, a hatalmon lévőket, az oda törtetőket és a már megbukottakat, a bűnözőket, pénzembereket, elismert művészeket és semmirekellő percembereket. Mindennemű híres vagy hírhedt figurát, legyen szó tartós ismertségről, vagy csup a warholi 15 perc hírnévről.
De nem kíméli azokat a festőket sem, akiknek a bőrébe („műtermébe”) bújik, hiszen minden egyes festmény egy-egy stílusparódia is a verbalizálható tartalom mellett. A merítés hihetetlenül széles, drMáriás a reneszánsztól a kortársakig választja avatárjait, és bár vannak kedvencei, ötvennél több alkotó esett eddig áldozatul művészettörténeti szörfölésének.

Társadalomkritikájának aktuális jellege azonban semmilyen ideológiához nem kapcsolódik, túl azon, hogy megrögzött anti-establishment érzületet takar. Johnny Rottennél sem volt ez másképpen (őt idézem):

„Nem vagyok se forradalmár, se szocialista, semmi ilyesmi – írja Lydon. – Éppen erről szól az egész életem. Az én politikám az abszolút individualizmus. Az általam ismert politikai csoportosulások mindegyike igyekszik elnyomni az individualitást. Szavazatokat gyűjtenek. Egységekre, blokkokra van szükségük. Nem számít, hogy a jobb vagy a baloldalról van szó, mert időnként mindkettő ugyanazokhoz a taktikákhoz folyamodik. Ezek az emberek a tömegek uniformizálását szeretnék elérni.” (idézet vége)

És drMáriás? Ő így jellemzi magát a „Kim Dzsongun ünnepi beszéde drMáriás albumbemutatóján” c. szösszenetében. Hogy értsük a fiktív szituációt: a koreai diktátor méltatja piktorunkat: (idézet):
„A művész [t.i. drMáriás] sohasem köteleződött el művészetében egyetlen politikai ideológia, vallás, párt, személy mellett vagy ellenében, hanem mindig és következetesen, őszinte kritikai hangján a megélt valóságot és ebből fakadóan a történelmi, politikai és erkölcsi igazságot mutatta fel! És bizony az igazság sokszor fáj! Sőt, a mai világban általában tilos, nem létező, szürrealizmusként kezelt fogalom! […] Az igazságot a legkevésbé a hatalmasságok szeretik, hiszen ők isteneknek tartják és láttatják magukat, így nem tűrnek semmilyen viccet, kritikát, fricskát, álarclevételt. Nos, ezért haragszanak sokan drMáriásra! Mások pedig éppen ezért szeretik!” (eddig az idézet)

Túlságosan őszinték e szavak, túlságosan pőre és védtelen a gondolat ahhoz, hogy drMáriás egy ironikus csavarral ne tegye inkább zárójelbe, és harmadik személyű megfogalmazással ne adja korunk legbrutálisabb kommunista diktátorának Kim Dzsongunnak a szájába. Így lesz a rottenizmusból lydonizmus.

Miként lydonizmus az is, ahogy a saját festményeihez párosított szövegek egy része már nem cinikus odamondogatásokkal spékelt gonoszkodó pamflet, hanem lírai hangú szabadvers. És ha elolvassuk Önéletrajzát a mostani albumban, meggyőződésünkké válik: hogy drMáriás zord külseje, retinagyilkos inge és tenyérszéles nyakkendője mögött érző szív dobog. Az örökké malíciózus Johnny Rotten sem szégyellt John Lydonként évtizedekkel később könnyes szemmel és önváddal emlékezni Sid Vicious értelmetlen halálára, vagy legutóbbi lemezén érzelgős hawaii gitár glissandókkal elsiratni 2023-ban elhunyt hitvesét, Nórát. A bohóc is leteszi néha a csörgősipkát.

De csak azért, hogy aztán nyomban újra felvegye. Miként drMáriás is híres-neves, bemutatós ars poéticájában, a „Mutass egy faszt” című halhatatlan Tudósok-opuszban: (idézem, hátha valaki nem ismeri):

„igyál jó sok naftát, ugrálj fáról fára
legyél őrült és szabad és szarjál mindenre a világon
s mutass faszt, mutass faszt, egy nagy büdös faszt

ne higgy soha senkinek, gyanakodj és gondolkodj mindenen
légy szabad, szállj fel az égre, és repülj szabadon az égen
s mutass faszt, mutass faszt, egy nagy büdös faszt.”

A beszéd forrása a drMáriás Facebook-oldal.