Rondo és ritornello között ‒ Focus: Hocus Pocus

Nagy áttörés volt a rockzene történetében, amikor a Beatles számait a nemzetközi sajtó a klasszikus zene eszközeivel közelítette meg, ezáltal ugyanis a populáris zene értéke erősebb lett. Azóta egyértelművé vált, hogy a komolyzene számtalan kreatív zenei megoldást ad, ami a könnyűzenében is értelmezhető. A dalok értékeit felfedező utunk során a rockzenét a most induló Könnyűről komolyan sorozatunkban új aspektusból közelítjük meg. Az első évadban Balogh Máté kétszeres Artisjus-díjas zeneszerző, a Zeneakadémia és a Szegedi Tudományegyetem adjunktusa személyes impulzusok alapján választott ki nyolc zenetörténeti pillanatot. A rövid videókban, amelyeket szöveges változat is kísér, egy-egy dal központi elemére, megoldására, fókuszál. Az elemzések a dalszerzőknek hasznosnak, a rajongóknak pedig kiváltképp izgalmasnak bizonyulhatnak.

A barokk versenyművekre jellemző ritornello-forma az évszázadokon át meghatározó módon jelenlévő és a különböző műfajokban máig közkedvelt rondo cizelláltabb variánsa. A rondók lényegi mozzanata, hogy egy karakteres, emlékezhető téma folyton visszatér, a közbeeső szakaszokban pedig a témával  kontrasztáló, hangnemileg is eltérő, jól behatárolt zenei anyagok, ún. epizódok fogalmazódnak meg. Egyszerűbben fogalmazva tehát a rondók tartalmi váza: A-B-A-C-A-D-A-E stb. Francois Couperin Le Dodo-rondója, vagy Beethoven Patetique-szonátájának lírai 2. tétele a fentiekben vázolt formai struktúra vegytiszta példáinak tekinthetők.

A barokk concertók ritornello-formai receptje megtartja ezt a tagozódást, ám három fontos változtatatást eszközöl: 1.) A témák és epizódok váltakozása a tutti és szólista (közösség és individuum) megszólalásaival asszociálódik. 2.) A téma több részből áll (fej-tor-potroh), mely későbbi megszólalásaikor csak részleteiben hangzik el (pl. fej-potroh, tor-potroh, csak fej. stb.) 3.) A téma nem mindig ugyanabban a hangnemben fogalmazódik meg, sokkal inkább az őt megelőző epizód hangneméhez igazodik. A barokk ritornellók legnagyobb mestere alighanem Antonio Vivaldi, a maga több, mint 500 (sic!) concertójával. RV 443-as jegyzékszámú C-dúr furulyaversenye formatipikusnak tekinthető.

A progresszív rock-hagyomány egyik legkísérletezőbb együttese, a holland Opus együttes rondo és ritornello közötti “átmeneti” struktúrát hozott létre Hocus Pocus című számában. A mű témája a rondóra jellemző módon mindig teljes alakjában és ugyanabban a hangnemben tér vissza, ugyanakkor a téma-epizód viszony a barokk concerto-hagyomány tutti-szóló váltakozását idézi. Az egyes epizódokat az – egyébként klasszikus zenei stúdiumokat végzett – Thijs van Leer szólaltatja meg. Az epizódok a következő jellegeket öltik:

1. Jódlizás
2. Weöres Sándor-féle dadaista halandsza-mondókázás
3. Jódlizás-reminiszcencia, a magas falzett és mély basszus kreatív bevonásával
4. Fuvola és ének-beatbox dialógusa
5. Fütyülés, bécsi virslizene modorban

A Hocus Pocus című progresszív ritornello-szám formai tisztasága a zenei hangkép őrült jellegének perspektivikus józanságát sugallja.