Benyomások a tengerentúlról
Van-e második magyar beatkorszak?
2026. július 24.
Mindannyian tapasztaljuk, hogy gyors ütemben erősödik a dalok szerepe a közéletben. A popzene jelentőségének erősödésére volt már példa a magyar társadalom történetében, ami akkor paradigmatikus kulturális változással is járt. Ám egyáltalán tudjuk-e pontosan, mi az a beatkorszak? Tévérzet, vagy tényleg képesek a dalok valódi társadalmi hatást kifejteni, tudják forradalmasítani a közéletet és a kultúrát, hatással lenni az életvitelre? Ebben zene- és társadalomkutatók, művészek, írók és zenészek segítségével keressük a kapcsolatot: a Van-e második magyar beatkorszak? címet viselő sorozatban ők írnak a hatvanas-hetvenes évek „kulturális forradalmáról”, a mai magyar popzene társadalmi-politikai szerepéről és a lehetséges analógiákról és következményekről.
Elsőként Szemere Anna zeneszociológus válaszát olvashatják, amelyben társadalmi, kulturális és politikai kontextusból közelíti meg a témát és elemzi a playlisten szereplő dalokat is, megágyazva válaszának.
○○○
Jól lehet a beatzene mindennapos fogalom, nem biztos, hogy mindenki ugyanazt érti alatta. A több évtizede tomboló retró a műfajok, stílusok eredeti jelentését és határait elmosta, és új kontextusba helyezve új színekkel, ritmusokkal és gesztusokkal ruházta fel. Kezdjük tehát a történelemmel.
MI VOLT A BEAT?
A beatzene jól körülhatárolható amatőr zenei mozgalomként indult az Egyesült Királyságban az 1960-as évek elején. Egyesek a „beatzenét” a Liverpool környéki Merseybeat jelenséghez kapcsolják, mivel a legtöbb brit együttes onnan indult. Hamarosan azonban elterjedt Európában, de azon túl is: óriási népszerűségnek örvendett a Shadows, Cliff Richard, a Monkees, de mindenekelőtt a Beatles és a Rolling Stones szerte a világban: Hong Kongtól a Fülöp-szigetekig, Algériától Zimbabwéig, és Mexikótól Brazíliáig. A beatzene könnyen játszható és befogadható, 4/4-es ütemű, ahol az első leütés („beat”) hangsúlyos; a műfaj neve is valószínűleg innen ered –semmiképp sem az USA-beli irodalmi beatmozgalomtól. Annál inkább hatással volt a beatre az 1950-es évek fekete ihletésű amerikai zenéje, a rock’n’roll és a blues. A beatben, akárcsak a korai rhythm-and-blues-ban prominens szerepet kap az elektromos gitár és a dob. A műfaj hangszeres előadói szinte kizárólag férfiak, nők főként énekesként léptek színpadra többnyire férfiak által komponált dalokkal. A tipikus beategyüttes lead, ritmus és basszusgitárból állt, emellé társulhatott a zongora vagy a szintetikus orgona.
Kezdetben a brit számok hangzó felvételeit a világ beatzenészei “egy-az-egyben”, zenestől-szövegestől „leutánozták”. Ám mindössze néhány évbe tellett, hogy a lengyel, a japán vagy a magyar gitáregyüttesek anyanyelvű szöveget írjanak a saját maguk szerezte dallamokhoz. Az Illés, az Omega, a Metró, a Bajtala és számos más együttes már a 60-as évek közepére jól felismerhető, önálló hangzás- és szövegvilággal lépett a közönség elé.
A beatnek mindenütt jellegzetes szellemisége volt: jobbára a tizenévesek köréből kiinduló amatőr mozgalomként kezdődött.
Történelmi értelemben ez volt az első olyan generáció, amely a fiatalkort önálló, elnyújtott életszakaszként és sajátos társadalmi státuszként élte meg.
Mivel az iskoláztatás ideje meghosszabbodott, ezek a fiatalok még mentesek voltak a felnőttkor olyan „nyűgeitől”, mint a családfenntartás vagy a rendszeres, hivatásszerű munkavégzés. Így elegendő költőpénzzel rendelkeztek ahhoz, hogy a hétvégeken szórakozzanak, a nyarakat utazással, vakációzással töltsék, és a felnőttvilággal szemben egyfajta anyagi és szellemi függetlenséget vívjanak ki maguknak.
A beat kezdetben a klubok zenéje volt, ám miután az arénákba költözött, nagyobb legitimitást nyert, és már rocknak nevezték. A zene produkciójában és előadásmódjában is újított: a hazai együttesek – amennyiben a zeneipar nem kényszerítette rájuk hivatásos tánczeneszerzőit az országos nyilvánosság feltételeként – maguk írták a dalaikat. És noha a zeneszerző és a szövegíró szerzői jogi értelemben elkülönült egymástól, a produkció leggyakrabban az együttes kollektív alkotása volt. A hanglemezfelvételek során ez az alkotói kör a producerrel és a hangmérnökökkel is kibővült.
A hidegháború nemritkán politikai színezetet adott a nemzedéki különállásnak. Az államszocialista rezsimek minden spontán alakuló csoportidentitástól tartottak, ráadásul a beat nyugati csomagolásban, nyugati médiákon keresztül érkezett meg. A mindennapi életben a lázadás, az ellenzékiség és a múló divatkövetés elválaszthatatlanul összekeveredett. Számos zenei mozgalomnak, így a beatnek is kulcsfontosságú eleme volt a zenei stílusban és a mindennapi viselkedésben megnyilvánuló sokkhatás vagy polgárpukkasztás, amelyre a szélesebb társadalom (a család, az iskola, a média, a politikusok és a rendőrség) eleinte morális pánikkal, vagyis felháborodással, értetlenséggel és büntetéssel reagált. A fiúk hosszú haja, a lányok miniszoknyája, az uniszex divat, valamint az érzelmek és a testiség szabadabb kifejezése borzolta a szülők, a tanárok vagy éppen az utca emberének idegeit. „Azt mondta az anyukám, hogy nem tetszik a frizurám” – énekelte az Omega, amit a baljóslatú folytatás követett: „Azt mondta az apukám, hogy most majd gondja lesz reám / Rettentő nagy gondban van, hogy miért vagyok gondtalan.” Az Illés dalai alternatív értékeket is kínáltak a felnőtt társadalomnak: „Akármilyen ruhát felvehetsz / De tiszta szívvel piszkos nem lehetsz, igen / Hajad lehet hosszú / És ha kopasz, az se baj / Az ész a fontos […] nem a haj”. A rendszerszintű társadalomkritika, ha megjelent, burkolt maradt, már csak a cenzúra miatt is: „El ne hidd azt, bárki mondja, hogy ez jó így, / El ne hidd, hogy minden rendben, bárki szédít, / El ne hidd, hogy megváltoztunk vezényszóra / El ne hidd, hogy nyílik még a sárga rózsa” – figyelmeztetett Bródy a „hatvannyolcas” tiltakozó mozgalmak leáldozását követően.
MAGYAR BEATZENE A 2020-AS ÉVEKBEN?
Milyen értelemben beszélhetünk beatkorszakról több mint 60 évvel az eredeti beat megjelenése után? Minthogy retró jelenségről van szó, főleg arra voltam kíváncsi a Horváth Gergely összeállította 20 számos dallista meghallgatásakor, hogy a beatjelenség mely eleméhez, stílusvilágának, mely összetevőjéhez nyúltak vissza a szóban forgó előadók? Milyen utalásokat fedezhetünk fel zenei előzményekre vagy elődökre? (Nem törekszem teljességre, a listán szereplő és itt nem említett zeneszámokat, előadókat nem minősíti a szelekcióm!) Az első benyomásom az volt, hogy mennyire nem hasonlít a mai beatszcéna az ősbeathez, hiszen az előadók között sok a régi motoros, akik mögött több évtizedes karrier áll. Közöttük üdvözölhetjük az „ősbeat” egyik ikonját, az idén 80 éves Bródy Jánost. A „Semmi sem tökéletes” énekese Leonard Cohen jellegzetes, fátyolos, időskorú hangszínét idézi, és egy sokat megélt ember életbölcseletét fogalmazza meg. A melankolikus dallamot bevezető gitármotívum a 80-as évek Dire Straits-soundjára emlékezteti az ugyancsak régi motoros hallgatókat.
Lovasi András, az alternatív rock Kossuth-díjas nagyöregje, az “Ából bébe” című dallal került fel a listára, amely a 2021-es Grandhotel Halmahera című nagylemez legnépszerűbb száma a Spotify-on. Lovasi ugyanazon a játékosan komoly és érzelmes hangon szól hozzánk, mint amelyet a Kispál és a Borz-korszakából jól ismerünk. Az orbánista Magyarország Á-jából kedvesét egy elképzelt, utópisztikus Bébe viszi el hősünk, ahol sem a NER, sem a globáltőke „nem zavarja meg az igaz ember boldogságát.” Kínos, hogy éppen a NER első számú közellenségét, Soros Györgyöt említi ez utóbbi képviselőjeként egy képzavaros sorban. Lehet, hogy a dualista világkép nem fogja megmenteni az Ából Bébe igyekvőket?
Az Ivan and the Parazol hat nagylemezzel, nemzetközi sikerekkel és tagcserékkel a háta mögött ugyancsak aligha tekinthető pályakezdőnek. Mintegy tizenhat éve zenélnek itthon és külföldön, angol és magyar nyelvű dalokkal. Az itt szereplő „Mást vártam” a 80-as évekbeli Európa Kiadó energikus funk soundját hozza Menyhárt vokális és színpadi gesztusaival, már-már idézetszerűen. A szöveg viszont a beatzene nyelvén szól nemzedéki szembenállásról, a felnőttvilágban való csalódásról: „Azt mondtátok, hogyha felnőtt leszel / Megérted majd, ami az élethez kell / Tudok pár dolgot, de nem tőletek / És eldöntöttem rég, hogy mivé leszek” – mintha csak az „Amikor én még kissrác voltam” című Illés-számra válaszolna, amellyel a beat betört a magyar könnyűzenébe. Ám a videóklip azt sugallja, hogy ebben a dalban nem kell nagy mélységeket keresnünk: a rock archetipikus pózaival és imázsaival játszik az Ivan and the Parazol.
Az alter rock középgenerációjához tartozó, a DIY esztétikának elkötelezett 30Y önbemutatása így hangzik: “2000-ben alakultunk, első próbatermünkben egy sárga vödör volt a wc: a turnébuszunk üléssora helyén még deszkalap van” (Spotify). Az “Éhezők jóllakottak” című számuk a hozzá kapcsolódó videóklippel a kiáltó társadalmi egyenlőtlenségeket dramatizálja a hard rock nyelvi eszközeivel. Ezúttal nem kívülről, se nem alulnézetből jön a bírálat, hanem a körön belülről, a felelősséget érző jóllakottak meghasonlottságával. Ellentétben az Ivan and the Parazollal, amely a felületekre, a képiségre koncentrál, a 30Y, Beck Zoli karcos énekhangját és ezzel versének szövegét, a dal nyugtalanító üzenetét helyezi előtérbe.
A 20 éve alakult, ugyancsak népszerű alter zenekar, az Esti Kornél sem az újonnan érkezetteket reprezentálja, de erőteljes dallal szerepelnek a listán. A kritikai élű, gúnyosból indulatossá fokozódó „Ti a rosszak, mi a jók” „…nagyon világosan fejezi ki azt a tapasztalatot, ahogy az emberek címkézik egymást, nem az egységet, hanem az elhatárolódást, kirekesztést szolgálva”, olvashatjuk a dalhoz készült videóklip ismertetőjében (Barka Színjátszó-Filmes Csoport, 2025).
Majka (a.k.a. Majoros Péter) és Molnár Tamás dalának narrátora 43 éves, tudjuk meg az „Azt beszélik a városban” című rap szám nyitó sorából; hősünk gettóbeli tapasztalatára és sokat megélt évtizedeire hivatkozva buzdít a mélyen romlottnak ábrázolt Orbánisztán elleni lázadásra. Prédikátori dühvel zúdítja ránk a kisemmizettség, a nyomor, a morális fertő mindennapi képeit, az elit törvény védte kihágásait. A bűnlajstromot biblikus-forradalmi hangú fenyegetés egészíti ki:
„Azt beszélik a városban, egyszer minden megváltozik,
aki ma este ott ül a páholyban, holnap majd sietve távozik,
azt beszélik a városban, hogy nem tűri tovább az Úr,
és igaz lesz, nem csak álmodtad, reggelre sok fej a porba lehull.”
Már a fentiekből is látható, hogy a 2020-as évek magyar beatje nem nemzedéki alapon szerveződött közös zenei platformmá, és nem jellemzi műfaji és stiláris hasonlóság sem.
A Felső Tízezer viszonylag fiatal alter zenekar: mindössze 10 éve működik, de már 5 kritikai elismerésnek örvendő nagylemezt adott ki, és számos tagcsere komplikálta eddigi karrierjét. Nevével is hirdeti politikai attitűdjét. Ellentétben Majkával, az FT könnyed, élénk ritmusú, a régi Hungáriát idéző zenei anyagba csomagolja felforgató üzenetét: A hajó utasai megelégelték a kapitányukat, nem hisznek neki többé, zendülés készül. Ha Majka a Bibliát, az FT Petőfit parafrazeálja: „bárki a kapitány, azért a víz az úr”.
De:Nash (Sallai Dénes Bálint) és Cserihanna (Cseri Hanna Jύlia) „Peace, Love, NER” című dala szatirikus-humoros regiszterben adja elő rendszerkritikáját. Céltáblája a miniszterelnök homofóbiával és rasszizmussal ötvözött „békepolitikája”. A kritikát minimalista, gyerekdalszerű dallammal, szimpla hangszerelésben, monoton énekhangon adják elő. Újabb utalás a 80-as évekre: De:Nash megjelenéséről és előadásmódjáról az új hullám egyik kitűnő humorú különce, Waszlavik „Gazember” László juthat eszünkbe. (Noha csak kíséretként, végre ezúttal egy női hangot is hallunk Cserihanna jóvoltából!)
A De:Nash-sel számos produkcióban együtt szereplő Krúbi (Horváth Krisztián) 2017-es elhíresült száma, az „Orbán, verd ki a Ferinek” minden más dalszövegnél meggyőzőbben példázza, hogyan alakult át a Kádár-éra jólnevelten ellenzéki popzenéjének az esztétikája, és mennyire radikálisan más eszköztárból merít az Orbán-éra ellenkultúrája a sokkhatás elérésére. Krúbi rapje politikai pornó, ami egyszerre fergetegesen komikus és felforgató. Talán az A.E. Bizottság némely megnyilvánulása váltott ki hasonló sokkhatást egykoron. A dalról szólva Krúbi a Partizánnak adott interjújában elmondta, hogy a 2018-as választások előtti évben a két egymással gyűlölködő politikus plakátjai beborították a várost, „míg mindenki másnak tök szar és büdös [volt]”.
A szcéna legfiatalabbjai közé tartozik Mehringer Marci (Balkán VIP, sosehol) és a Carson Coma. Előbbi a legdivatosabb globális pop sounddal frissíti a mezőnyt: Bad Bunny és a Weeknd zenéjének depresszív hangulatú variánsát ismerhetjük fel benne. Alulnézetből, a 20-as évek huszonéveseinek nevében mutat középső ujjat a „kamu papoknak” és „kiskirályoknak”. A „Szar az élet” olyan közérzetdal, melynek keserűségét fokozza a fülbemászó, makacsul ismétlődő, lehajló dallamú refrén: „Szar az élet / Nincsen pénzed / Tönkrebasznak ezek a húszas évek”. A Carson Coma zenészei “szemtelenül fiatalok, tehetségesek, és olyan beatzenét játszanak, amire a nagyszüleik is bulizhattak” ‒ írta az együttesről Sós Tamás 2019-ben. A “beat” a Carson Coma esetében nem egy lazán odabiggyesztett címke volt, hanem zenei stílusjegy (illetve stílusjegyek együttese), amely mögött jól érzékelhető volt a 60-as évek gitársoundjának, ritmusvilágának beható ismerete.
Az eltelt hét év kritikai elismerést hozott számukra: 2020-ban Fonogram-díjat, 2022-ben pedig az MTV Europe Music-tól a legjobb magyar előadó címet nyerte el az együttes. A szelekcióban szereplő “Feldobom a követ” már nem beatzene, inkább a 80-90-es évek alter rockjára emlékeztet: domináns basszus, szögletes, repetitív sehova sem vezető dallamsorok. Politizáló közérzetdal ez is, de többrétegű narratívával: a szakítás vágya és lehetetlensége hol egy szerelmi kapcsolat, hol pedig a lakóhelyhez, kultúrához, országhoz való kötődés-elvágyódás kontextusában fogalmazódik meg. (Ennek a beszédmódnak előzményei azok a Kádár-korszakbeli magyar popszövegek, amelyek a szerelmi konfliktust allegorikusan használták politikai üzenet közvetítésére.)
A 20 előadó között csupán egyetlen reflektorfénybe állított nő szerepel, a férfi hangszeresekből álló Honeybeast “frontasszonya”, Tarján Zsófi. Az ún. hörgő metálból és rapből (Balkán Fanatic) érkezett énekesnő érzékenyen, meggyőzően ad elő fősodrú popzenét is. A “Bezárkózás” című közérzetdala (szövegírója a Honeybeastben gitározó Bencsik-Kovács Zoltán) olyanfajta magányról, depresszióról szól, amely egy kaotikus külvilág, egy jövőtől megfosztott valóság ellenpárja, produktuma, sivár alternatívája. A politika zsigeri szinten pusztít: “a fejem zsiborog, a bőröm láng, remeg a kezem”; így a gyógyulás is csak a négy falon túlról várható: “Mi a fene történt? hol a hiba, miért nincs még elegünk?”
Visszatérve a korábban feltett kérdésekre: a 2020-as évek hazai rock-, pop- és hiphopszcenája – legalábbis a listázott dalok alapján – csak roppant szűk értelemben tekinthető retró beatnek. Előadói több generációt képviselnek, zenéjük nem tuszkolható egyetlen műfajba, a pop-rockzene es hiphop széles palettáján helyezhetők el. Produkcióikat tudvalevően érte támadás, talán morális pánikot is keltett némelyik szám, de mindezt felülírta a kritikai és közönségelismerés. Az egyetlen vonatkozás, amely ezt a szcenát a beatmozgalommal asszociálja, az a lázadás motívuma. Nem generációs lázadás, hanem a korrupt Orbán-rezsimmel való könyörtelen, brutális, szatirikus, néhol fenyegető hangú szembenállás, a társadalomkritika erőteljes, szellemes, zenei és képi (szövegben és videóban) megformálása.
Ha a jövő történésze arra keres majd választ, hogy hogyan sikerült 2026-ban vértelenül megdönteni a rendszert, a Tisza Párt hatékony mozgósító stratégiáján túl, ezeknek a daloknak a hatását (főleg a 40 alatti populációra) semmiképpen sem szabad alábecsülni.
Csalódást okozott azonban a válogatás gender-aszimmetriája: mindössze egyetlen női énekes került fel a listára, míg a női dalszerzők és együttesek száma zéró. Ilyen szempontból a magyar retró beat alulmúlja még a 60 évvel korábbit is, amely legalább produkált egy Zalatnay Sacit, egy Koncz Zsuzsát, egy Kovács Katit és más tehetséges énekesnőket. Mégsincs kétségem afelől, hogy a férfi kollégáikhoz mérhetően eredeti, kreatív és mindenfajta elnyomó hatalommal kritikus női énekesek jelen vannak a magyar alternatív rock, pop és rap szegleteiben. Érdemes figyelnünk rájuk is.
•••
Szemere Anna szociológus pályafutását a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézetében kezdte, majd ezt követően több évtizeden keresztül az Egyesült Államokban tanított, ahol jelenleg is él. Két önálló kötet – a Penn State University által 2001-ben megjelentetett Up from the Underground, The Culture of Socialist Rock Culture, valamint a Rónai Andrással közösen jegyzett Bea Palya: I’ll Be Your Plaything – mellett számos folyóiratcikk és könyvfejezet szerzője.
Nem vagyok a fajelmélet híve. A zenei (mű)fajelméleté sem. Mindig azt vallottam, hogy biológiai fajunkhoz hasonlóan a zenén belül is max. stílusokat tudunk megkülönböztetni a külsőségek alapján, de lényegét és alkotóelemeit tekintve e stílusok is sokkal több dologban hasonlítanak egymásra, mint ahányban különböznek, tehát külön műfajokról beszélni eleve nem szerencsés. A stílusok pedig, ha már valahogyan mégiscsak meg akarjuk különböztetni az irányzatokat, meghatározó jegyeiket pont olyan könnyen levetik vagy másikra cserélik, ahogyan a rajongótáboruk lecseréli ruházatát egy másik divatra, tehát nem kéne túl nagy jelentőséget tulajdonítanunk nekik.
Különösen azokra nem, amik valójában nem zenei stílusokat (pl kánon, fúga, menüett) jelölnek, hanem tágabb gyűjtőfogalmak (már a szonáta, a rapszódia vagy a szimfónia is ilyen) – az abszolút kereskedelmi célú, zeneileg definiálhatatlan „komolyzene”, „jazz”, „könnyűzene”, „world music” stb címkékről nem is beszélve.
Az utóbbi fantázianeveket, címkéket jellemzően nem muzsikusok, hanem újságírók találják ki, csak hogy megkönnyítsék írásuk tárgykörének beazonosítását, és bár e törekvés érthető, nem kéne abba a csapdába esnünk, hogy az újabb és újabb címkék hallatán új műfajokról beszéljünk. Az öltözködésben is napról napra változtatnak apróságokat a divattervezők, és lehet, hogy az újságíró észreveszi, hogy az egyik szezonban nagyobbak a gallérok, mint az előzőben, és rögtön új stílust kiált ki, valami új címkével ellátva, de ettől az a ruha még túlnyomórészt és alapvetően ugyanaz, mint az előző. A változásokra fogékony fogyasztóként a fiatalság is örülhet, hogy egy újabb divathullámot követhet, lesajnálva az elavult kisgallérosokat, de ez felszínes gondolkodás.
A zenész agy számára Little Brother Montgomery “Crescent City Blues”-ától Robert Johnson “Sweet Home Chicago”-ján, Gordon Jenkins “Crescent City Blues”-feldolgozásán és Johnny Cash “Folsom Prison Blues”-án át egészen Michael Jackson “Black And White”-jáig mind ugyanaz a zene. Ugyanaz a 12-ütemes blues, ugyanaz az I–IV–V formula.
A laikus agy ugyanezekre azt mondja, hogy jazz (vagy akár dixie, hisz eleinte mindkettő sokkal tágabb fogalom volt, mint ma), meg blues, meg rhythm&blues, meg country, meg dance pop. A laikusok számára ezek különböző műfajok, szinte külön bolygók.
Megkülönbözethetjük egyes stílusjegyeiket, pl. a különböző hangszereléseket, az eltérő ritmikai hangsúlyozást stb, de ezek csak külsőségek, csak ruházat, és hát tudjuk, hogy nem a ruha teszi…
De a bluest sem az említett séma határozza meg, különösen a XX. század elején nem volt ez így, amikor a blues címkét még sokkal több féle zenére ráaggatták. Ahogyan a jazzt is, ahogyan a dixie-t is – és a zenetörténetben jártasak tudják, hogy a stílusjelző címkék jelentéstartalma rengeteget változott (sőt cserélődött is) az idők során, ezért a zenészek jellemzően nem is foglalkoznak annyit ezekkel, mint a laikus újságírók vagy rajongók.
Nem véletlen, hogy a legnagyobb zenészek többsége mindig is igyekezett ledobni magáról a címkéket, mert egy magas szintű kreativitásra képes művész számára ezek csak korlátokat jelentenek, ráadásul nem csak az alkotás során, de a könyörtelen piaci versenyben is.
Nem véletlen, hogy Miles Davis annyira igyekezett megszabadulni a jazz címkétől. Vagy az, hogy Prince már a legelső lemezszerződése aláírása előtt figyelmeztette a kiadófőnököket, hogy “Don’t make me black!”, mert már 18 évesen jól tudta, hogy a kiadó fekete zenével foglalkozó részlege jóval kevesebb pénzből dolgozik, jóval kisebb piaci eléréssel, mint a pop részleg. Pat Metheny is többször kifejtette már, mennyire nem érti, miért kell akkora hangsúlyt fektetni a különböző elnevezésekre, miközben számára csak Zene van, amiben jó esetben a kreativitás és a történetmesélés a lényeg, függetlenül attól, hogy népdalról vagy egy Ornette Coleman szólóról van szó.
Mindez ma azért jutott eszembe, mert Szemere Anna írását olvasva, már a bekezdő gondolatokkal is sok gondom van. A cikk nagyobb részére nem akarok kitérni, mert az ott tárgyalt magyar előadók többségét nem ismerem annyira – nem az én zenei utcám lakói. (Bár azért az Európa Kiadót hallottam párszor, és most kell megtudnom, hogy ők egy funk zenekar voltak? Lemaradtam volna valamiről? Egyetlen funk-jellegű dalukra emlékszem, de koncerten már azt sem úgy játszották, ahogyan lemezre került.)
No de idézem a cikk bekezdését: „A több évtizede tomboló retró a műfajok, stílusok eredeti jelentését és határait elmosta, és új kontextusba helyezve új színekkel, ritmusokkal és gesztusokkal ruházta fel.” A helyzet az, hogy az ún. retró nem „több évtizede tombol”, hanem minden generációra jellemző, hogy időnként újra felfedezi pl. a nagyszülők kedvenceit, és azokat újrahasznosítja, modernizálja – még ha nem is hívták ezt mindig retrónak. De már a legelső jazzként eladott gramofonlemezek is visszanyúltak a vaudeville zenei világához, Jelly Roll Mortonhoz. Vagy a ’60-as években is visszanyúltak a 2–3 évtizeddel korábbi blues, rhythm&blues zenékhez, csak akkor nem retrónak, hanem blues revivalnek hívták ezt.
A beatzenének nevezett divathullám is egyfajta retró volt, hisz a rock’n’rollt, rhythm’n’bluest, skiffle-t utánozták azok a liverpooli kölykök is, akik később The Beatles néven váltak ismertté. Ez az „amatőr zenei mozgalom”, ahogy a cikk említi (persze, hogy amatőr, hisz a R’n’R, az R’n’B és a skiffle is amatőr mozgalmak voltak), a szerző állításával szemben nem a ’60-as évek elején, hanem fél évtizeddel korábban indult Liverpool és környékéről, de nem igaz, hogy „a legtöbb brit együttes onnan indult”. Ahogyan természetesen az sem igaz, hogy a beat elnevezésnek semmi köze nem volt az amerikai beatmozgalomhoz. Lennon kifejezetten rajongott a beatköltőkért és -írókért, ezért is vették fel a Beatles nevet. Az egész rock’n’roll zenei világ rengeteg szállal kötődik a beatnikek és beat-szerzők szellemiségéhez – ahogyan Dylan is az ő szellemi utóduk.
Zenei értelemben egyébként a beat szó sem ütést jelent elsősorban, amint azt a szerző állítja, hanem taktust. A big beat, a rock’n’roll és hasonló címkék a túlhangsúlyozott taktusra utalnak a zenében, ahogy az ún. beatzene elnevezésében is.
A ’60-as évekbeli Magyarország állampártjának kedvenc szólamait idézi számomra az a véleményem szerint erős túlzás is, hogy „a beatnek kulcsfontosságú eleme volt a polgárpukkasztás”. Szerintem azok a fiatalok nem akartak pukkasztani senkit, egyszerűen csak élvezni akarták a háborúk nélküli szabadságukat úgy, ahogy nekik tetszett. Ha valamilyen divathullámot mindenképp a polgárpukkasztás szándékával akarnék összekapcsolni, akkor max. a punk jut eszembe, biztosan nem a jólfésült Beatles és társai.
Kissé önellentmondásba is keveredik a szerző azzal az állításával, hogy „miután a beat az arénákba költözött, nagyobb legitimitást nyert, és már rocknak nevezték”, hisz ezzel elismeri, hogy lényegét tekintve ugyanaz a kettő, csak megint címkét cserélt rajta a sajtó. Azzal a mondattal pedig végképp nem tudok mit kezdeni, miszerint az immár kollektív alkotásként megszülető hanglemezek készítése során „az alkotói kör a producerrel és a hangmérnökökkel is kibővült”, hisz producer és hangmérnök már a hangrögzítés hajnalán is részt vett a felvételekben, zenei stílusoktól teljesen függetlenül.
A korai Beatles és kortársaik túlnyomórészt a fekete eredetű skiffle-t, rock’n’rollt és rhythm’n’bluest játszották, sokáig saját szerzemények nélkül. Többek közt Little Richard szellemi növendékeiként, Hamburgban pedig már kollegáiként formálták kicsit saját hangszerelésükhöz és szerény hangszeres tudásukhoz ezeket a zenéket, de a lényeg nem változott akkor sem, amikor a sajtó már inkább a beat címkét ragasztotta rájuk.