Szerintem a harmadik

Mindannyian tapasztaljuk, hogy gyors ütemben erősödik a dalok szerepe a közéletben. A popzene jelentőségének erősödésére volt már példa a magyar társadalom történetében, ami akkor paradigmatikus kulturális változással is járt. Ám egyáltalán tudjuk-e pontosan, mi az a beatkorszak? Tévérzet, vagy tényleg képesek a dalok valódi társadalmi hatást kifejteni, tudják forradalmasítani a közéletet és a kultúrát, hatással lenni az életvitelre? Ebben zene- és társadalomkutatók, művészek, írók és zenészek segítségével keressük a kapcsolatot: a Van-e második magyar beatkorszak? címet viselő sorozatban ők írnak a hatvanas-hetvenes évek „kulturális forradalmáról”, a mai magyar popzene társadalmi-politikai szerepéről és a lehetséges analógiákról és következményekről.

Szemere Anna szociológus írását követően Bajnai Zsolt, a Hanfoglaló Program elindítója, a Beatkorszak Projekt vezetője válaszol, aki szerint már több beatkorszak is volt Magyarországon.

○○○

Mindaz, ami a magyar könnyűzenében az elmúlt öt évben – nagyjából a Covid óta – történt, számomra nagyon hasonlít az 1956 utáni és az 1989 körüli időszakokhoz. Ezért is osztom azt a véleményt, miszerint egy újabb beatkorszakot élünk – még akkor is, ha a „szavak furcsa teremtmények”, így a beatkorszak kifejezés használatát értelmezni kell –, ugyanakkor a fenti mondatom talán jelzi: szerintem ez a mostani nem a második, hanem a harmadik. Beatkorszak.

Beatkorszak, amennyiben ezt a fogalmat nem szigorúan egy zenei műfaj megjelölésére használjuk, hanem a kortárs „fiatalok zenéjére”, és a vele összefüggő társadalmi kölcsönhatásokra. Azaz nem tiltakozunk az ellen, hogy a hatvanas évek után is létezhet beatkorszak, amely nemzetközi és hazai társadalmi változásokra reagál, ráadásul szorosan összefügg technikai, a zene közvetítésének és birtoklásának technológiájában bekövetkező változásokkal.

Szerintem az első magyar beatkorszak a hatvanas években nem történt volna meg kizárólag a korábbi zenei műfajokra (rock and roll, rhythm and blues, stb.) épülő új zenei stílus felbukkanása miatt. Ahhoz, hogy a „fiatalok zenéjére” épülő, nemcsak zene-, de társadalomtörténetileg is értelmezhető korszak lett, több dolog együttállása szükségeltetett. Nemzetközileg a hirdegháború új időszaka, amely a szuezi- és a kubai válság után előrevetítette, hogy a két világrend párharca nem fegyveres konfliktusokban, hanem technológiai és gazdasági téren fog eldőlni, amit „ezen az oldalon” a „békés egymás mellett élés” frázisával próbáltak elhazudni. Magyarországon 1956 után a maradók számára világossá vált, hogy „jó, akkor itt fogunk élni”, a szocializmus lightosabb verziójában. Ami teret nyitott olyan technikai újdonságoknak, mint a televízió – a hatvanas évek végére közel egymillió magyar háztartásban volt már készülék –, a magnetofon és a lemezjátszó, amelyek pedig lehetővé tették, hogy akkor és ott hallgassanak zenét az emberek, ahol, és amikor nekik tetszik. És nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy ez az az időszak, amikor tinédzser és fiatal felnőtt lett a háború után született nemzedék – jó, legyen „nagygeneráció” –, amelyik nem akart úgy élni, öltözködni, viselkedni, szórakozni, mint a huszadik század első felében alaposan megtépázott szüleik, nagyszüleik generációja.

Ezzel a változó világgal találkozott össze a „fiatalok új zenéje”, amely néhány év alatt nemcsak továbbfejlődött, de sok tekintetben komfortizálódott, azaz belesimult az aktuális társadalmi normákba. A lázadó ifjúság zenéje a televíziónak, a rádiónak, a mozinak, az állampárt igényeket felismerő és megfelelően irányító illetékeseinek „köszönhetően” ügyből iparággá, szórakozási formává, és még szocialista keretek között is üzletté vált. Mindezeket hosszan lehetne alátámasztani akár a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat fejlődéstörténetével, akár az OSZK tevékenységével, vagy éppen a „nagygeneráció” sikereinek aprópénzre váltásával – legyen szó külföldi vendéglátózásról, stúdiózenélésről, ilyen-olyan zenei háttértevékenységről –, és a fennálló renddel való kiegyezésről. Mindezt azért tartom fontosnak, mert szerintem ez a fajta „belesimulás” zárja le a későbbi „beatkorszakokat” is.

A fentiek analógiája alapján szerintem a második magyar beatkorszak a nyolcvanas évek közepén indult és ugyancsak szűk évtizedig tartott. A nyolcvanas évek második felére egyértelművé vált, hogy a „szocializmus kísérlete” megbukott, idő kérdése a Szovjetunió és a „baráti országok” összeomlása. Magyarország ezen a téren élen járt, amit szempontunkból épp úgy előkészített például az 1985-től érvényes útlevél törvény, és a következő évben elfogadott sajtóörvény, amelyek – többek között – lényegében szakítottak a nyugati kultúra elzárásával, a kultúraközvetítés állami monopolizálásával. Ráadásul mire mindezek elkezdték valóban éreztetni a hatásukat, két olyan fontos technológiai is meghódította Magyarországot, mint a videómagnó és az égi csatornák, amelyeket a kábelhálózatok pillanatok alatt sok millió emberhez juttattak el. Azaz a nyolcvanas évek végétől már nemcsak bárki számára elérhetővé és akár mintává vált a világ szinte bármilyen zenéje, de az állami monopóliumok lassú leépülése mellett bárki, bárhol, bármit előadhatott és megjelentethetett. (Ez utóbbit támasztanám alá például a nyolcvanas évek végén megjelenő, mintegy másfél tucat magán lemezkiadóval, vagy a koncertszervezés azon új körülményeivel, amelyek sok mai hatvanas menedzser karrierjét alapozták meg.) Ugyanakkor fontos, hogy a „fiatalok zenéje” ebben az időszakban már nem egy zenei műfaj köré szerveződött, hanem épp oly színessé vált, mint a hazai pártpolitikai paletta. És ez volt a korszak lényege, a többféle, szabadon terjeszthető és hallgatható zene, a korlátlan választás lehetősége. Mindez pedig egy olyan generációt – jó, legyen ez a „kisgeneráció” – talált meg, amelyik nemcsak lázadt a langymeleg szocializmus kijelölt útját járó szülők ellen, de felfogta, hogy létezik, közeleg, és ha kicsit vadkeleti módon is, de megvalósul egy vállalkozáson és üzleten alapuló új világ.

Ez volt az a korszak, amikor Budapesten és vidéken sorra nyíltak a rendszertől független klubok. Az állam és az állampárt által ellenőrzött platformok kihagyásával alakulhattak és futhattak be zenekarok – hosszasan sorolhatnánk példákat a Quimbytől, a Kispáltól, a PUF-tól kezdve, a Nyersen, a Tankcsapdán a Moby Dicken át, a mára elfeledett kisebb, de helyben fontos formációkig, mint a Lady Machbet vagy WU-2 –, jelentek meg nemzetközi kiadók, zenészeket szponzoráló világcégek, és beindult a hazai fesztiválkultúra. Haladva természetesen a komfortizálódásig, az aktuális társadalmi normákba való belesimulásig, amit nagyban „elősegített” az 1996-os Médiatörvény, és a nyomában megszülető, a szórakoztatást is leuraló kereskedelmi és bulvár média. Szerintem korszakalkotó változást a világháló, a közösségi média és az okostelefonok megjelenése, és a televízióhoz hasonló elterjedése, nem hozott a kétezres és a kétezertízes években.

Az új korszakhoz – a harmadik „beatkorszakhoz” – ismét csak világ és Magyarország jelentős változása kellett. A covid, az orosz-ukrán konfliktus és az USA belpolitikájában beállt fordulat, de akár a klímaválság hétköznapi érzékelése egy a fiatalok számára is felfogható új világrendet vetít előre. Elsősorban annak a technológiai változásnak köszönhetően, amely a mindenki kezébe eljutó – már-már kötelező – okostelefonok mögötti szoftverekkel és az ezekhez kapcsolódó szolgáltatásokkal (ide értem a pár éves AI szisztémákat is) szinte naponta valami újat kínálnak, tukmálnak. Szempontunkból a legfontosabb változás, hogy az aktuális „fiatalok zenéje” már nem avatott szakemberek zárt rendszereiben kimérve keletkezik, hanem szinte „gyerekszobákban” és kézben fogható képernyőkön, hogy aztán vírusként, akár pillanatok alatt elérje az egyre jobban célozható és szelektálható befogadókat. Míg a 2010-es évek végéig nagyjából követhető volt, hogy hol és hogyan születnek az új produkciók, átlátható volt, miként lesznek a kiválasztottakból slágerek vagy éppen buknak el értékes zenék, addig mindez az elmúlt pár évben megváltozott. Miközben a kétezer után születők nemzedéke, amelyik Magyarországon a NER-ben ébredt öntudatára, lett nagykorú, és sokáig úgy tűnt, a Kádár köpönyegéből előbújó szüleik örökre Orbán nadrágját fogják viselni, az elmúlt két évben egyre inkább rádöbbent, hogy nem szeretne az apák-anyák által kijelölt, elrontott és megváltoztathatatlannak tűnő úton menetelni. Még túl közeli az élmény, de talán nem tévedek, ha néhány évtized távlatából a történészek, vagy legalább az akkori rocktörténészek majd azt is vizsgálni fogják, hogy a 2026-os magyar belpolitikai földcsuszamlásban milyen és mekkora szerepet játszott a „fiatalok zenéje”, illetve az ezzel összefüggő, lényegében politikai megnyilvánulások. (És most és ma még tényleg ne egy-egy dalra, előadóra vagy koncertre gondoljunk pro és kontra!)

A nagy kérdés persze az, hogy ez a harmadik „beatkorszak” majd hogyan és miért fog belesimulni az aktuális társadalmi rendbe. Mert, ahogy az előző két korszak lecsengése mutatja, a történelem ismételi önmagát. De hát ez is kell ahhoz, hogy jöhessen majd egy újabb, szerintem negyedik beatkorszak, amit minden bizonnyal már nagyon távolról fogok/fogunk szemlélni.

A vitasorozat első része itt olvasható: