Sz*rszagtól a halhatatlanságig

Pontosan hatvan évvel ezelőtt Szörényi Levente és Bródy János rákapcsolta Magyarországot az első tömeges, globális és gyors kulturális kommunikációs hálózatra: megteremtették a magyar popzenét. Ez a teljesítmény önmagában is említést érdemelne, ám az azt követő tizennyolc év teljesítménye és minősége, amely az István, a királyban csúcsosodott ki, hosszabb elemzést is érdemel. Ennek elvégzésére Stumpf Andrást kértük fel, aki Szörényi önéletrajzi könyvét (Rohan az idő) társszerzőként jegyzi, valamint a nemrég elkészült Szörényi: 80 év – 80 kép kötet szerkesztőjeként az elmúlt hónapokban is volt alkalma faggatni a zeneszerzőt. Az alább olvasható értékelő íráshoz azonban Bródy Jánossal külön is beszélgetett, hogy végre a helyére kerüljön: a konkrét művekben, az alkotás folyamatában mit is jelentett Szörényi és mit Bródy hozzájárulása. Annyit elárulhatunk: messze nem írható ez le a zeneszerző-szövegíró szópárral. 

Nem fényes palotában, nem a Zeneakadémián, még csak nem is valamely menő klubban – a magyar popzene egy nyári táborban, átható szarszagban született meg éppen hatvan évvel ezelőtt. Vagy rockzene. Vagy ahogy akkoriban mondták: beatzene. A Szörényi-Bródy szerzőpáros keze alól mindenesetre akkor röppentek ki a magyar nyelven megszólaló beatzene első kis fecskéi. A helyszín – mint azt mindenki tudja, akit érdekel a magyar poptörténet, s azon belül a legizgalmasabb rész, a dalok születésének története – Nógrádverőce. (Már akkor sem Nógrád megyében volt található, nem sokra rá Verőce is lett a neve.) 

A településen ma Wass Albert-emlékháztól kezdve helytörténeti kiállításon át még rádió-, sőt, kerámiamúzeum is található, a magyar beatzene bölcsőjének számító egykori Expressz-tábor területe azonban évtizedek óta rohad, gyakorlatilag felszámolódott, nem is látogatható. Saját zenei múltját valamelyest tisztelő országban legalábbis kiállítás, különleges koncerthelyszín, netán dalszerzőtábor működne a helyszínen – a vasútállomáson például, ahol Mick Jagger és Keith Richards csupán összetalálkoztak, ma emléktábla hirdeti a Rolling Stones-hoz vezető történelmi véletlent. 

Persze ha nem vagyunk ennyire szőrösszívűek, megemlíthetjük: itthon is akad Illés-emléktábla az egykori Bosch-klub falán, Budapesten, s van emléktáblája egy nagy találkozásnak is. Ugyan nem Szörényi Leventéének és Bródy Jánosénak, azért van köze annak is az ő életművük szárba szökkenéséhez. 

1963 nyarán az addigra a Ki mit tud?-ból már országosan ismert Koncz Zsuzsa jelent meg a balatongyöröki mólón, s mivel kíséret nélkül nem volt hajlandó énekelni, a strandoló fiatalok közül valaki előkerítette a szintén ott nyaraló Bródyt, akinél volt gitár. Ennek a megismerkedésnek van ott emléktáblája – joggal. Ha ez nem történt volna meg, Koncz nem ajánlhatta volna be az éppen gitárost kereső Illésbe Bródyt 1964-ben. Koncz egyébként Szörényivel is kapcsolatban volt, olyannyira, hogy slágert csinált az egyik dalából (Rohan az idő), amelynek szövegét S. Nagy István írta – tekintve, hogy a Bródyval való közös dalszerzés előtt született jóval.  

De ha Szörényiből jó eséllyel amúgy is slágerszerző lett volna, s ha volt dala Bródy előtt is, amely magyar nyelven sikert aratott, mégis miért tekintjük olyan rendkívülinek, ami Verőcén történt 1965 nyarán? Erre próbálunk most választ adni, aztán pedig értékeljük a szerzőpár István, a királyig tartó életművét. Alkottak persze közösen később is, nem is keveset, de megítélésünk szerint máig is ható jelentősége az első tizennyolc évnek van. 

De vissza Verőcére!

Egy kellemetlenség okozta az egészet. Az Illés ugyanis elvesztette állandó játszóhelyét a Műegyetem Bercsényi klubjában, miután Illés Lajos profi zenekart szervezett maga köré a Szörényi-fivérek 1965 januári bevételével. A banda azon része, amely inkább a hobbizenészséget preferálta, megtartotta a klubot és s cuccot. Lajos, hogy mentse a menthetőt, három hónapos szerződést kötött nyárra Nógrádverőcére: esténként a nemzetközi tábor ifjúságát szórakoztatták a „luxemburgi stílus” (azaz a korabeli nemzetközi beatzene) dalaival. Illés Lajos ekkor még nem sejtette, minek ágyaz meg ezzel. 

Szörényi és Bródy ugyanis rengeteg szabadidővel rendelkezett a fellépések között. Ez tette lehetővé, hogy megvalósítsák cseppet sem szerény céljukat: hogy ők ketten váljanak a magyar Lennon-McCartney-vá. A gyakorlatban persze nem volt ez ennyire magasztos: felmásztak az épület tetejére, amelyben a szállásuk volt, délutánonként ott kezdték írni az első közös dalokat. Ekkor még a szöveget és a zenét is együtt rakták össze. „Ki mondta, hogy rám várj?” – Bródy előállt ezzel. A „Ne várj tovább, jöjj el” viszont már Szörényi sora. Rendesen kiadták magunknak házi feladatként, hogy ötleteket, sorokat hozzanak. Volt ugyanis kimenőjük, amikor hazautazhattak, ők pedig a vonaton is rakosgatták a sorokat, így lett kész az első dal, az Oh, mondd. 

„Kristálytisztán emlékszem arra, ahogy a barakkunk végében ülök a lépcsőn, nézem a naplementét, a hátam mögül folyamatosan ömlik a bűz – ott volt a vécé –, de a szarszag sem zavar, mert kezemben a gitár és teljes átszellemültségben játszom, hogy tá-dadadadadada-tarapp-taptaraptatta. Órákon át. Megállás nélkül. Abból a riffből lett a Légy jó kicsit hozzám. De írtam dalt a bokrok között sétálgatva is, buli után – a Mindig veled született így” –

emlékszik vissza Szörényi. A negyedik verőcei szerzemény, Az utcán zenéje és dallama ekkor már négy éve megvolt a fejében, Bródy megjelenésével viszont végre szöveget is kapott. Viszonylag gyorsan kiderült, hogy Bródy a jobb szövegíró, Szörényi pedig zeneszerzésben erősebb.

Mindenesetre amit ketten a nógrádverőcei háztetőn meg a szarszagban létrehoztak, az kulturális szempontból nagyjából olyan volt, mintha a latin kódexmásolások időszakában, Janus Pannonius latin költészetét is megelőzve Balassi Bálint hirtelen feltűnt volna magyar versekkel. Az akkor már évek óta létező félprofi, öntevékeny bandák, mint az Illés vagy az Omega kopíroztak csupán: jól-rosszul eljátszották a friss nemzetközi slágereket az egyetemi klubok közönségének. Maguk is egyetemisták voltak leginkább, nem tanult zenészek, de ehhez a szinthez elég volt ez is. Szerzőpárosok sem léteztek egészen addig.

(…)

Olvasd el a teljes cikket a Dalszerző bookazinban.

(Nyitókép: Fortepan/Szalay Zoltán)