Szűcs Krisztián, a Heaven Street Seven frontembere novelláskötetet írt, „a nagy túlélő (írnánk, ha nem akarnánk kerülni a kopott rákendroll-közhelyeket, de) alkotói önarcképet festett szavakVal” ‒ olvasható a Cser kiadó ajánlójában. Az Utazás a kegyetlenbe holnap jelenik meg.

[•••]

Értette?

❝Már vagy két-három hete nem beszéltem apámmal. Nekem gyakran nehezemre esett felhívni, mert a beszélgetéseink során az esetek túlnyomó részében az derült ki, hogy hülye vagyok, mindent elbaszok, és fogalmam sincs semmiről, vagy valamelyik rokon vagy barát hülye és gonosz, teljesen függetlenül attól, hogy eredetileg miről volt szó, így hát már gyerekkoromban kifejlesztettem azt a képességet, hogy úgy tudom apám órákig tartó, párbeszédnek álcázott ráolvasásszerű monológjait hallgatni, hogy egyetlen hangra sem emlékszem belőlük. Ez gonoszságnak hangozhat, de valójában önvédelmi mechanizmus volt, hiszen, ha ezeket a kinyilatkoztatásokat komolyan, és magamra vettem volna teljes egészében, vagy akár csak részben, akkor már rég zárt osztályon lettem volna, vagy valami még rosszabb helyen. Azért az már gyanús volt, hogy ő sem hívott már jó ideje. Amikor felvette, éppen meglepően vidám volt.

– Volt itt egy kis szituáció a kéróban – mondta.
– Na, mi történt? – kérdeztem.
– A kémény – mondta titokzatosan.
– Mi van vele? Valami gáz volt? Jöttek a kéményseprők?
– Hülye vagy? Azokat a barmokat be nem engedem ide!

Ahova nem engedte be „azokat a barmokat”, egy hatalmas sötét előszoba volt, gyermekkorom fizikai origója. A bejárati ajtóval szemben a nagyanyámtól, még Zalából felhozott ’60-as évekbeli, bordó szélű, fáradt rózsaszínre patinásodott előszobabútor tükörrel, fogassal, kalaptartóval. Előtte a cipők mellett egy Skoda hűtője, lengőkarok, néhány tengelykapcsoló, egy-két keréktárcsa, illetve természetesen
az előszobafunkcióhoz elengedhetetlen komplett váltómű. Az 1958-as Skoda Octavia motorja, illetve egy idő után egy másik Octaviáé is, illetve ezek tengelyei már nem itt, hanem pár lépéssel odébb, a konyhában kaptak helyet olyan huszonkét-három éven keresztül, de a konyhaajtó félfáján még látható volt a biztonság kedvéért a legfontosabb magyar lófajták marmagassága, illetve az én marmagasságaim is, valamint a diákleleménnyel golyóstollal és radírral varázsolt házipecsétem jóvoltából, úgy tizenhárom éves koromból, egy súrolóval is leszedhetetlennek bizonyult „ne ugass!” feliratú minigraffiti. Az ajtótáblán meg persze a számok precíz táblázatban egytől tízig szerbhorvátul, románul, németül, angolul, és azt hiszem oroszul. A jelen könyv borítóján megörökített MZ Trophy pedig ekkoriban a fürdőszobában, a kád és az ablak között kapott kitüntetett helyet. Ahol mellesleg egyszer elhangzott apám sok örökzöld mondata közül az egyik legcsillogóbb is, miszerint: „Fiam, ugye azt tudod, hogy ha fiúnak születtél volna, akkor Zsoltnak keresztelünk?”

Na, de térjünk vissza az előszobához. Az előszobabútor interface mögött fejmagasságban a
következő dolgok aludták több évtizedes álmukat. Az összes valaha volt iskolatáskám, tankönyvem, iskolai füzetem, a család összes valaha volt cipője, ruhája kisebb-nagyobb kiszuperált szekrényekben, nyolc-tíz bőrönd ki tudja, milyen további ruhákkal tele, nagyanyáim, dédapáim, üknagynénéim
összes levele mindenkihez és mindenkitől, akit valaha ismertek, és akit nem, az összes használatlan és használhatatlan játékom kiskoromból, még rengeteg kisebb autó és motor alkatrész, szerszámosládák, egy kb. 1x1x2 méteres üres nescafésüvegekből épült, bezsákolt menhír, felmenőim, már a ’80-as években kiszuperált rugós ágymatracai, körülbelül tizenkettő darab, embermagasságú Alfa-, Kockás-újságstócok, Reform magazinok, anyám és apám összes létező munkához kapcsolódó könyve, aktája, naplók, füzetek, új magyar és régi magyar lexikonok, nagyapám díszkardja, egy-két benzintank, és mindennek a tetején a Csehszlovákiából ,85-ben hozott kedvenc rugós kosárlabdajátékom.
Sajnos a rugók fele elszállt olyan tizenöt éve akkor már.

– Na, de mi történt, mondd már el! – mondtam türelmetlenül.
– Ja, semmi, szétpakoltam a dzsumbujt, a cuccaiddal már kezdhetnél valamit.
– Ja, nyilván… És mi volt?
– Hát ezeket a kéményeseket már öt éve nem engedem be, nehogy
tönkretegyenek itt nekem valamit.
– Igen, és?
– Hát, most csinálhattam helyettük a dolgukat, hogy basszák meg. Kinyitottam
a kéményt. Na, rögtön kiömlött az a kurva hamu, de valami rengeteg, minden tiszta hamu, ez a finom pernye meg olyan apró, hogy rosszabb, mint a sivatagi homok. Az egész lakás tiszta szar lett.
– Hát ez csodálatos. Ez mikor volt? És most mi van?
– Tudod mit? – mondta nevetve.
– Az volt az első dolgom, hogy két hétig hozzá se nyúltam.❞

[•••]

Szűcs Krisztián: Utazás a kegyetlenbe
Budapest: Cser kiadó, 2026