Miért van „vége” a felénél? The Beatles: Hey Jude

Nagy áttörés volt a rockzene történetében, amikor a Beatles számait a nemzetközi sajtó a klasszikus zene eszközeivel közelítette meg, ezáltal ugyanis a populáris zene értéke erősebb lett. Azóta egyértelművé vált, hogy a komolyzene számtalan kreatív zenei megoldást ad, ami a könnyűzenében is értelmezhető. A dalok értékeit felfedező utunk során a rockzenét a most induló Könnyűről komolyan sorozatunkban új aspektusból közelítjük meg. Az első évadban Balogh Máté kétszeres Artisjus-díjas zeneszerző, a Zeneakadémia és a Szegedi Tudományegyetem adjunktusa személyes impulzusok alapján választott ki nyolc zenetörténeti pillanatot. A rövid videókban, amelyeket szöveges változat is kísér, egy-egy dal központi elemére, megoldására, fókuszál. Az elemzések a dalszerzőknek hasznosnak, a rajongóknak pedig kiváltképp izgalmasnak bizonyulhatnak.

A Hey Jude 1968-ban jelent meg a Revolution című kislemezen. Ez volt a brit slágerlisták élén álló leghosszabb „single”, az USA-ban pedig az első kislemez, amely már megjelenésének első hetében bekerült a Top 10-be. A Beatles ezzel a dallal szerepelt a leghosszabb ideig, kilenc hétig a Billboard Hot 100 élén.

◉◉◉

Közismert tény, hogy Paul McCartney Hey Jude című dalát John Lennon ötéves fiának, Julian-nek komponálta, vigasztalásul, a fiú szüleinek válásakor.

A dal a Beatlesre sokszor jellemző történetmesélő balladaként hat, ami a végéhez közeledve egy, a közönség által is könnyen énekelhető szólammal jelzi, hogy mindjárt vége lesz. A „Naa-naa-naa / nanana-naaa / nanana-naaa / Hey Jude” négysoros frázis valódi népének, zárótémai jellegéből nem következik, hogy megjelenésekor mindössze a mű felénél tartunk, és még 16-szor kell meghallgatnunk.

Paul McCartney a népénekre ráénekelt vokális improvizációja olyan dinamikusan fejlődik, hogy egy újabb egészséges dramaturgiai ívet épít fel: mintha új mű keletkezne a műben. A  kórusmantra és az individuális vokalizálás együtt ritualisztikus hatást kelt: az észak-amerikai protestáns keresztény egyházak (elsősorban afro-amerikai közösségeire) jellemző prédikátor vs. kórus jelenségét idézve meg.

A nyugati zenetörténet hangszeres repertoárjában már a barokk korban kifejlődik a „zárótéma” ideája: a szerzők a zene jellegének megváltoztatásával szándékosan jelezni kívánják, hogy a darab hamarosan véget fog érni. Domenico Scarlatti billentyűs szonátáiban az „integető” hatást sokszor ismételgetett zárlatokkal éri el. K.7-es jegyzékszámú művének végére nem kevesebb, mint 18 zárlatot komponál.

Később Ludwig van Beethoven gyakran „veri át” a közönségét hosszú kódáival, ahol bár a zene jellege már „végeszerű”, a mű még akár percekig tarthat. Dudley Moore angol parodista-zongorista ezt a „nem bírja abbahagyni”-jelenséget figurázza ki egy elhíresült előadásában:

◉◉◉

◉◉◉

Dalszerző-kisokos

Domenico Scarlatti olasz zeneszerző ugyanabban az évben született, mint Johann Sebastian Bach és Georg Friedrich Händel. 555 billentyűs szólószonátát komponált (a K.1‒555 jegyzékszámú művek). Öt évig a Szent Péter-bazilika Julián-kápolnájának volt zenei igazgatója. Scott Ross csembalóművész volt az első, aki az 555-ös „szériát” lemezre rögzítette.

Dudley Moore humorista az Oxfordi Egyetem zenei ösztöndíjasa is volt, kétszer is Golden Globe-díjat nyert. Ismertebb filmek, amikben szerepelt: Óvakodj a törpétől, Bombanő, Arthur. Jazz-zenészként is fellépett, filmzenét is írt, és egy zenei sorozata is futott a Channel 4 csatornáján Solti Györggyel.