Van-e második magyar beatkorszak?

Mindannyian tapasztaljuk, hogy gyors ütemben erősödik a dalok szerepe a közéletben. A popzene jelentőségének erősödésére volt már példa a magyar társadalom történetében, ami akkor paradigmatikus kulturális változással is járt. Ám egyáltalán tudjuk-e pontosan, mi az a beatkorszak? Tévérzet, vagy tényleg képesek a dalok valódi társadalmi hatást kifejteni, tudják forradalmasítani a közéletet és a kultúrát, hatással lenni az életvitelre? Ebben zene- és társadalomkutatók, művészek, írók és zenészek segítségével keressük a kapcsolatot: a Van-e második magyar beatkorszak? címet viselő sorozatban ők írnak a hatvanas-hetvenes évek „kulturális forradalmáról”, a mai magyar popzene társadalmi-politikai szerepéről és a lehetséges analógiákról és következményekről.

Van olyan erős esztétikai-technológiai újszerűség a zenében, mint a hatvanas-hetvenes évek fordulóján? Zenei sokszínűség jellemzi a mostani zenei életet? El vagyunk zárva a nyugattól annyira, hogy a fiataloknak a zene közvetítse a szabadságot? Van a zenében politikai erő? Volt politikai erő a zenében a Kádár-korszakban? Van felismert hiány, van mondandó, szabad a lázadás? A rendszerváltásokat beatkorszakok előzik meg vagy kísérik? Vagy más kérdéseket kell feltenni?

A Második magyar beatkorszak-playlisttel induló sorozatunkban alkotóknak, művészeknek és a zenei élet szereplőinek tettük fel kérdést: Van-e második magyar beatkorszak?

Szemere Anna: Benyomások a tengerentúlról

„Milyen értelemben beszélhetünk beatkorszakról több mint 60 évvel az eredeti beat megjelenése után? Minthogy retró jelenségről van szó, főleg arra voltam kíváncsi a Horváth Gergely összeállította 20 számos dallista meghallgatásakor, hogy a beatjelenség mely eleméhez, stílusvilágának, mely összetevőjéhez nyúltak vissza a szóban forgó előadók? Milyen utalásokat fedezhetünk fel zenei előzményekre vagy elődökre? (Nem törekszem teljességre, a listán szereplő és itt nem említett zeneszámokat, előadókat nem minősíti a szelekcióm!) Az első benyomásom az volt, hogy mennyire nem hasonlít a mai beatszcéna az ősbeathez, hiszen az előadók között sok a régi motoros, akik mögött több évtizedes karrier áll. Közöttük üdvözölhetjük az „ősbeat” egyik ikonját, az idén 80 éves Bródy Jánost. A „Semmi sem tökéletes” énekese Leonard Cohen jellegzetes, fátyolos, időskorú hangszínét idézi, és egy sokat megélt ember életbölcseletét fogalmazza meg. A melankolikus dallamot bevezető gitármotívum a 80-as évek Dire Straits-soundjára emlékezteti az ugyancsak régi motoros hallgatókat.”

Bajnai Zsolt: Szerintem a harmadik

„[S]zerintem a második magyar beatkorszak a nyolcvanas évek közepén indult és ugyancsak szűk évtizedig tartott. A nyolcvanas évek második felére egyértelművé vált, hogy a „szocializmus kísérlete” megbukott, idő kérdése a Szovjetunió és a „baráti országok” összeomlása. Magyarország ezen a téren élen járt, amit szempontunkból épp úgy előkészített például az 1985-től érvényes útlevél törvény, és a következő évben elfogadott sajtóörvény, amelyek – többek között – lényegében szakítottak a nyugati kultúra elzárásával, a kultúraközvetítés állami monopolizálásával. Ráadásul mire mindezek elkezdték valóban éreztetni a hatásukat, két olyan fontos technológiai is meghódította Magyarországot, mint a videómagnó és az égi csatornák, amelyeket a kábelhálózatok pillanatok alatt sok millió emberhez juttattak el. Azaz a nyolcvanas évek végétől már nemcsak bárki számára elérhetővé és akár mintává vált a világ szinte bármilyen zenéje, de az állami monopóliumok lassú leépülése mellett bárki, bárhol, bármit előadhatott és megjelentethetett.”

Havasréti József: Nagyobbnak látom a különbséget

„Ha az elmúlt években egy zenész túlságosan kinyitotta a száját, egyrészt csak azt kockáztatta, hogy bizonyos rendezvényekre többé nem hívták meg, lemondták a már megszervezett fellépéseit, másrészt elveszíthette közönségének valamelyik részét egy ideológiai szempontból erősen polarizált (és áthiszterizált) zenei piactéren. A semmitmondás választása, vagy az olyan általánosságok puffogtatása, miszerint „szar a világ”, „nem jó irányba mennek a dolgok”, „sok a tolvaj”, így, általánosságban fogalmazva, nem csak azért kerültek előtérbe, hogy az előadó ne kerüljön bajba, hanem azért (is), hogy a közönség valamelyik fele ne szökjék már meg. Ezzel együtt én is úgy látom, hogy a NER-t, vagy annak hírhedtebb figuráit nyíltan, akár név szerint, akár egészen durván kritizáló dalok mind nagyobb egyetértéssel találkoztak a közönség körében (és ezért a másfajta egyetértésért, a maga módján, hogy úgy mondjam, a rendszer is megtett mindent), ám ismét csak hangsúlyozni kell, hogy az első beatnemzedékhez képest nagyon más környezetben.

A különbséget az is érzékeltetheti, hogy a kádárizmusban ismereteim szerint mindössze három dal támadott meg (név szerint és durván) morálisan megkérdőjelezhető közszereplőket, a Spions a füllentéseiről és felületességeiről elhíresült Ungvári Tamást, az URH a hírhedt belügyi újságírót, Szabó Lászlót, a CPg pedig az akkori popzenei lemezkiadás legfőbb irányítóját, Erdős Pétert. Ezek nyílt, jól célzott, egyértelmű, referenciális támadások voltak; a mostani playlist dalait viszont, még ha egyértelműek is, relativizálja és az általános jófejkedés köntösébe burkolja a posztmodern (politikai) irónia, a posztmodern (politikai) médiacirkusz, vagy az olyan szofisztikált esztétikai elgondolások, mint mondjuk a hungarofuturizmus Dé:Nash esetében.”

Háy János: Beatkór

„Mindig van időjárás, mégha nem is mindig kedvező és mindig van korszak is. Mindig újdonságként éli meg a közönség azokat a zenéket, amelyek érzelmileg épp eléri őket. Ezeket a zenéket viszi magával egy életen át, és azokat az érzéseket és emlékeket, amelyek azokhoz a zenékhez kötődtek. Egy-egy korszakot objektív klasszifikáció esetén az tudná meghatározni, hogy melyik teljesen új zenei szemléletmód uralja le az aktuális popzenei terepet, mint például a hetvenes években volt az instrumentális rock. Persze nem csak az volt, mert simán Abbáztunk közben és Blacksabbatozunk, meghát hamar megjött erre, vagy arra is a punk válasza és akkor lett egy olyan stilisztikailag új és körülhatárolható megszólalás, ami a punk volt, aztán, és aztán, és aztán, folytathatnám. Én most ilyet nem érzek, de ennek ellenére szeretem ezeket a zenéket, amelyek engem nem egy új beatkorszakba visznek bele, sem a másodikba, sem a sokadikba, hanem egy maibb világérzékelésbe, amiben jó benne lenni. Mert mindig jó érezni és gondolkodni azokkal, akik szintén éreznek és gondolkodnak. Szóval akár újnak tekintjük ezt a korszakot, akár a régi dolgok folytatásának, vannak benne autentikus megszólalások, amelyek közül akár az összeset is szerethetjük, de kedvünkre válogathatunk is és szavazhatunk a sok közül az egyre. Egy biztos, a popzene számomra mindig azt fogja jelenteni, hogy bárki fordulhat az életéhez és a világhoz alkotó módon, olyanként, aki képes nem csak a külső kényszereknek eleget tenni, külső elvárásoknak megfelelni, hanem követni szabadon és tevőlegesen a saját belső akaratát.”

Vitáris Iván: Rendszerbontók

„Mi kell egy beatmozgalomhoz szerintem? Ügy ‒ az ügy szó szólója (a zenekar) ‒ a közönség ‒ és a hely. Akárhogyan is nézem, az előbb vizsgált időszakban mind a négy szempont mellé pipát tudtunk tenni. Viszont fontos, hogy ezt nem lehet általános szabályként használni, mozgalmak beindításához sokszor az ügy, vagy már a közönség megléte is elegendő lehet. A másik kérdés, hogy a beteljesedés ‒ a jó szóval élve “rendszerbontás” ‒ része-e ennek a folyamatnak? Az összeállított  listát nézve igen. Az előadók 90%-a, vagy több volt jelen az április 10-i eseményen a Hősök terén. Ezzel szimbolikusan a korszak lezárása is megtörtént. Azért szélesíteném ezt a 4-5 éves periódust 6-8 évre, mert érezhető volt egyértelműen a lezárások és a vírus időszakában, hogy az embereknek hirtelen lett ideje gondolkodni. Az őket körülvevő agyat, energiát és kapcsolatokat elszívó ‘konzum terror’ világ (Menyhárt Jenő után szabadon) egy pár órára-napra-hónapra lelassult, összezavarodott és nem tudott rögtön reagálni a kialakult helyzetre. Ez okozta azt, hogy az emberek elkezdtek beszélgetni, gondolkodni, alkotni.”