Fazekas Gergely kedvenc zenéi

2026. július 14.

Rónai András

Alaphang rovatunkban magyar zenészek, szerzők ajánlanak ötöt-ötöt a kedvenc dalaikból, köztük egy-egy sajátot. A legutóbbi válogatónk: Fazekas Gergely. A folyamatosan bővülő playlist meghallgatható a Spotify-on és a YouTube-on.

Fazekas Gergely zenetörténész, a Zeneakadémia docense. Tudományos munkássága mellett szélesebb kör számára is érthető módon ír és beszél a klasszikus zenéről és a popzenéről egyaránt.

Írásai nemcsak szakmai folyóiratokban jelennek meg, hanem a nagyközönségnek szóló nyomtatott, online lapokban is: a Népszabadságban, az Élet és Irodalomban, a Literán, a Magyar Narancsban stb. Rádiós műsorokat is vezetett, egyéb kiterjedt szervezői, szakmai tevékenysége mellett. A 444-en 2018-tól publikált írásai 2025-ben Négynegyed címmel könyvben összegyűjtve is megjelentek. Ebben „otthonosan megfér egymás mellett Johann Sebastian Bach és a Carson Coma, Peppa Malac és Ligeti György, Schubert és a legónindzsák” – olvasható a fülszövegben. 2021 óta tart előadásokat popdalokról Dalszerelőműhely címmel; ezeken nemzetközi sztárok (Billie Eilishtől Kendrick Lamaron át Taylor Swiftig) és magyar dalok (pl. Pogány Induló, Beton.Hofi és Krúbi) zenéit elemzi, kitérve egyebek között meglepő párhuzamokra a klasszikus zenei hagyománnyal.

Doktori disszertációját J.S. Bach és a zenei forma két kultúrája címmel írta, de fontos kutatási területe még Debussy és Kurtág György is. A 2025-ös Perspectives on the Music of György Kurtág – Performance, Language and Memory társszerkesztője, angol nyelvű tanulmányok szerzője.

A Dalszerelőműhely az Instagramon

A legjobb zene (mármint a valaha írt legjobb zene, szerintem) – Johann Sebastian Bach: h-moll mise (BWV 232), Kyrie eleison

Nyilvánvaló hülyeség „a legjobb zene” címkéjét bármilyen dalra vagy zeneműre rábiggyeszteni, hiszen nincs egyetlen legjobb zene. Sok – hál’ istennek nagyon sok – elképesztően jó zene létezik, s persze mindenkinek lehetnek privát listái a számára „legjobb” zenékkel. Én mégis szeretnék néhány sorban amellett érvelni, amennyire egy insta-posztban lehetséges, hogy Johann Sebastian Bach h-moll miséje általában, a mű közel tízperces nyitótétele pedig különösen, „a” legjobb zene, amit valaha írtak.

Egyrészt van a zenetörténeti háttér: hogy az emberiség történelmének legjelentősebb intellektusai közé tartozó Bach összefoglaló műként komponálja meg a darabot, vagyis még annál is több szellemi energiát tesz a zenébe, mint általában szokott. Aztán ott van a szakmai része – vagyis a zenei, zeneelméleti tartalom –, hogy egészen megdöbbentő konstrukciót hoz létre a nyitótételben Bach. A „Kyrie eleison” (Uram irgalmazz) szavak rendkívül drámai deklamálása után elindul a tulajdonképpeni tétel, amelyben keveredik a fúga (a többszólamú szerkesztés legmagasabb rendű technikája) és a barokk versenyművekre jellemző, úgynevezett ritornello-forma, hihetetlenül gazdag szövésű zenekari anyag ágyaz meg a sűrű ellenpontban mozgó vokális szólamoknak, a tétel monumentális struktúrája pedig már-már matematikai pontossággal van megalkotva. És persze ott van – a halandó zenehallgató számára talán legfontosabb elemként – az érzelmi töltet: ahogy a könyörgő ember jajkiáltásának hangot ad Bach a tételben.

Ha lakatlan szigetre vetne a sors, és egyetlen zenét vihetnék magammal, a h-moll mise nyitótételét vinném magammal. Személyesen is nagyon fontos nekem: először 17 évesen hallottam nagyszüleim lemezjátszóján, istenbizonyítékként csapódott le bennem azonnal, aztán évekig foglalkoztam vele, próbáltam megérteni, hosszú órákat, napokat, heteket töltöttem az elemzésével, és végül valami apróságot fel is fedeztem benne, ami zenetörténészi működésemnek talán a legfontosabb mozzanata volt. De a legfontosabb, hogy ahányszor meghallom, megszűnik körülöttem a valóság. A világmindenség foglalata ez a zene.

A legjobb lemeznyitó dal – Guns N’ Roses: Welcome to the Jungle

Ha lett volna „Legjobb rocklemez kategória”, biztosan az Appetite for Destructiont választottam volna. Közel negyven évvel a megjelenése után is hihetetlen friss és erős lemez, ahogy a nyitódal is az. És nemcsak az ereje lenyűgöző, hanem a felépítése is. Nem is igazán értem, ezek a szünet nélkül drogozó, csajozó, hosszúhajú, huszonéves Los Angeles-i macsók, hogyan voltak képesek ilyen tökéletesen összerakott számokat írni, mint a Welcome to the Jungle. Mindjárt az intro lenyűgöző, ahogy lépnek be a szólamok, sűrűsödik, vastagodik a hangzás, gyűlik az energia, aztán a verzében a két gitár finom ellenpontja, a refrén vokáljai, a bridge vége, ahol Axl nyávogó magas tenorja összeolvad Slash gitárjának nyúzott hangjaival – akárhányszor meg tudom hallgatni ezt is. Ráadásul még szól is valamiről a dal, ami azért nem mondható el minden GNR-számról.

A legjobb öt percnél hosszabb dal – Keith Jarrett: Nagoya, November 12, 1976, Part II

Ez valójában nem dal, viszont jóval hosszabb öt percnél, közel háromnegyed óra megállás nélküli spontán zongoraimprovizáció. Keith Jarrett az 1975-ben rögzített Kölni koncert révén lett igazán híres (messze a jazz határain túl), de ez az egy évvel későbbi japán turné keretében rögzített koncert szerintem még annál is jobb. Mindennél jobb. Számos részletére valamiféle popzenei dalszerűség jellemző: mindjárt az elején csodálatosan énekel a zongora jobbkéz szólama, hogy aztán a legkülönfélébb hangzásokon, érzéseken és kifejezésmódokon menjen keresztül a zene és ennek nyomán a hallgató. Ott van benne Bartók, ott van benne Bach, no meg a teljes jazz-hagyomány. Teljességélmény ez a harminckilenc perc ötvenöt másodperc. A Spotify statisztikaja szerint 34-szer hallgattam meg 2025-ben, de akárhányszor boldogan újrahallgatom.

A legjobb szakítós dal – Wolfgang Amadeus Mozart: „Vorrei spiegarvi, oh Dio!” (K. 418)

A Billboard magazin 2026 februárjában állította össze a Minden idők 100 legjobb szakítós dala” című listát, amelyen Dolly Partontól Gloria Glaynoron át Olivia Rodrigóig megtalálható a popzene elmúlt fél évszázadának szinte minden fontos figurája. Csakhogy a legjobb szakítós dalokat valójában a popzene határain túl találjuk, a műfaj legnagyobb mestere pedig nem más, mint Wolfgang Amadeus Mozart. A Don Giovanni, amit E.T.A. Hoffmann „az operák operájának” nevezett, tele van szakítós dallal (na jó, áriával), a kedvencem azonban egy olyan tétel, amelyet Mozart betétáriaként írt egy másik zeneszerző operája számára 1783-ban.

Az ária érzelmi alaphelyzete meglehetősen komplex: a főhősnő Clorinda hűségét tesztelni kívánja vőlegénye, ezért ráküld egy fiút, hogy próbálja meg őt elcsábítani. Clorinda először ellágyul (az ária csodálatos lassú bevezetésében), aztán összekaparja magát, és elküldi a srácot a francba (az ária gyors részében). De nemcsak a főhősnő helyzete komplex, hanem Mozarté is, az áriát ugyanis sógornőjének, a szopránénekes Aloysia Webernek írta, akivel szeretett volna összeházasodni, ám végül Aloysia húga, Constanze lett a felesége. Az ária bevezetésében az operatörténet legmagasabb hangjainak egyike is megszólal (egy magas E – nagyterccel magasabb, mint a rettegett magas C), mégpedig rendkívül halkan, pianissimo. Hogyan másképp lehetne egy ilyen határhelyzetet kifejezni, ha nem egy felfoghatatlan magasságú, minden határon túli hang megszólaltatása révén?

A legjobb olyan dal, ami nem követi a verze-refrén struktúrát – Taylor Swift: Manuscript

Taylor Swiftet egyszerre övezi minden mértéket felülmúló rajongás a sokszázmilliós globális swiftie-közösség részéről, és irigységgel vegyes lefitymálás számos kritikus és szakmabeli részéről. Ez utóbbi, kevésbé népes tábor gyakran a dalok sablonos jellegét veti Taylor Swift szemére, ami a mainstream pop csúcsán nem biztos, hogy jogos kritika, amennyiben éppen a sablonos jelleg a záloga a rendkívüli népszerűségnek. Nekem semmi bajom a popzenei sablonokkal, de annak is nagyon tudok örülni, amikor Taylor túllép a megszokott sémákon. Például a verze-refrén struktúrán.

Ez történik például a The Tortured Poets Department duplaalbum zárószámában. A The Manuscript című dalból éppen az a formarész hiányzik, amely a popszámok népszerűségéért kezeskedik: a refrén. Két verze után egy gyönyörű hangszeres átvezetés és a vokális bridge, végül az outro következik, ráadásul a dal hangzása is egészen különös a visszafogott, furán felrakott zongoraakkordokkal. A szöveg pedig csodálatos, ahogy kirajzolódnak az idősebb professzor és a fiatal tanítvány között kialakuló románc körvonalai, és teljes életszakaszok sűrűsödnek egy-egy sorba: „He said that if the sex was half as good as the conversation was / Soon, they’d be pushin’ strollers”. De a dal nemcsak egy szerelmi történet érzékeny elbeszélése, hanem a posztmodern irodalomelmélet egyik fontos problémáját is felveti: a szerző és a mű viszonyát. „Now and then, I reread the manuscript – énekli az utolsó pillanatokban Taylor. – But the story isn’t mine anymore.”