Szinger’s songs – Egy élet soundtrackje

Mit gondolnak a zene világának gyors változásairól a dalszerzők? Erről szól az Artisjus új, Szinger-Songwriter című podcastsorozata. Amíg az Artisjus főigazgatója, dr. Szinger András a szerzők meglátásaira kíváncsi, mi őt kértük arra, hogy tartson rövid tárlatvezetést saját univerzumában – a dalok segítségével. Az alábbi, szigorúan időrendbe rendezett válogatás személyes térkép és kulturális metszet is egyben, amelyben a zene nem háttér, hanem lényegi tapasztalat. És bár ez az ő „ügye”, ahogy haladunk előre a listán, talán egy kicsit mindannyiunké is lesz. (🎧 A playlist Spotify-on ITT, YouTube-on pedig ITT hallgatható meg.)

The Court Of The Crimson King (King Crimson, 1969)

„A progrock alfája, a máig aktív, az elmúlt évtizedekben számtalan zseniális felállásban, de mindig Robert Fripp gitáros köré szerveződő zenekar első, a legendás rémült bíbor arccal borított lemezének címadó dala. Pete Sinfield látomásos, fantáziadús szövegére egy zeneileg igen összetett, mégis egységes hangulatú remekművet építettek, és mellotron, mellotron, mellotron! Szándékosan ritkán, odafigyelve szoktam hallgatni. Vagy nem is hallgatni, átélni.”

 Shine On You Crazy Diamond (Pink Floyd, 1975)

„A klasszikus floydos soundscape-szerű, megunhatatlan intróban David Gilmour kezében egy naprendszerrel arrébb is felismerhetően szólal meg a – napokban több mint tízmillió fontért elárverezett – Fender Stratocaster (ez a pár perc a fő oka annak, hogy gitárt vettem a kezembe). A dal maga pedig fájdalmasan őszintén állít emléket egy valaha volt barátságnak, és az őrült zseni Syd Barretnek. A hangzás és a tartalom páratlan egysége: időtlen remekmű.”

Budapest (Cseh Tamás, Másik János, 1977)

„A szocializmusnak nevezett kísérlet utolsó tizenhárom évét sikerült személyesen átélnem, de gyerekként és eszmélő kamaszként nyilván más a képem róla, mint azoknak, akik ebben nőttek fel. Ezt a képet korrigálja például a Levél nővéremnek című lemez, amely ezeknek a színtelen évtizedeknek a közepéből üzen, Bereményi Géza szövege a szürke sok-sok árnyalatával fest maradandó tablót az akkori mindennapokról. Sírvavígadásra is fokozottan alkalmas, alapvető fővárosiértelmiségikorzene.” 

One Step Beyond (Madness, 1979)

„A kortárscsoport mint szocializációs ágens (=gimnáziumi haveri kör) szállította be a brit munkásosztály és a jamaikai ska találkozását fémjelző dilit a zenei horizontomra. A One Step Beyondot sok hasonlóan jó szám közül választottam ki, talán a műfajteremtő jelentőségű nyitó tenorszaxofon ska-hook miatt, amely jónéhány házibulin jelezte be az Őrület kezdetét, amire ezek szerint a kilencvenes évek magyar fiatalságának ugyanúgy elemi szüksége volt, mint a hetvenes-nyolcvanas évek angol huligánjainak. (A ska egyébiránt több, mint kedves fiatalkori emlék, azért is fontos nekem és lett helye a listán, mert aztán később egy ska-zenekarban sikerült kikötnöm néhány évre.)”

Vadászat (Hobo Blues Band, 1984)

„Bár ez egy album címe, számomra a Vadászat egy egyben meghallgatandó, összetett mű. A bakelitszocializmus konceptalbumainak csúcsa: a HBB szerintem legjobb felállása (benne a csúcsra járatott Tátrai-Póka duó) által összerakott, nyomokban Major Tamás színművész által is megtámogatott minőségi blues-rockra Földes úr Ginsbergtől Pilinszkyig értőn összeválogatott költészetet morog. A megidézett sokféle kitaszított figura nyomorából azért egy-egy pillanatra a remény is kihallik, mint zsiguliduda a madárfüttyös erdőben. Dögös kordokumentum, kíváncsi lennék, vajon egy mai fiatal tud-e hozzá kapcsolódni… nekem tizenéves koromtól ott van a legfontosabb magyar lemezek között.”

Romolj meg! (Európa Kiadó, 1986)

„Bár cirka egy generációval lekéstem a Bizottság/Trabant/Balaton/URH/Kontroll/Kiadó-hullámot, de az (pl. a Sziámi révén) bőven rezonált még az én ’90-es évekre eső fiatalkoromban is, ezért sokat nyűglődtem azon, hogy egy ilyen elviselhetetlenül rövid listára melyikük kerüljön fel. Két okból választottam a Kiadót végül: egyrészt, mert nekem minden egyformán popzene, másrészt mert volt szerencsém a szétesés és hosszas hallgatás után 1997-ben a Szigeten újra fellépő zenekart élőben hallani – a Romolj meg! pedig a koncert egyik csúcspontja volt. A Popzene című kiváló album egyik legjobb, súlyos, mesteri dinamikával felépülő száma ez: a nyitó rajzfilmes-altatós szintihangokra Menyhárt »Nófjúcsör« Jenő által sokszoros idézőjelben, blazírtan odavetett »korbácsolj fel«-től a záró sátáni kacajig (fokozhatatlan már a pillanat) tartó ív töretlen, minden másra ott a zsilettpenge.”

The Host of Seraphim (Dead Can Dance, 1988)

„Kietlen táj valahol a harmadik világban, két csacsi vonszol felfelé egy nagyon nehéznek tűnő kordét egy meredek úton. Minden lépésük fáj – nekünk is, akik csak nézői vagyunk Ron Fricke Baraka című filmjének. Ez a néhány kocka és a beúszó hangszőnyeg egy kitörölhetetlen hétperces képsort nyit, amely az emberi nyomor, kiszolgáltatottság és szenvedés legmélyebb bugyrait mutatja be: a végtelen kalkuttai szeméthegyeken a napi betevőt összekaparó érinthetetlenektől az ázsiai prostituáltakon és egy dél-amerikai metropolisz hajléktalan koldusain át a második világháború borzalmait fehérre maszkírozva és némán üvöltve megjelenítő japán bhutó táncosokig. A kontraszt lehetne óriási: a képek alatt ugyanis Lisa Gerrard, a Dead Can Dance énekesnője az angyalok legfelsőbb kara, az isteni szeretetet, tisztaságot és fényt jelképező szeráfok hangján énekel. És mégsincs ellentét: a zene és Gerrard tényleg földöntúli hangja felerősíti és egyenesen a lelkünk közepébe szúrja a képsorok üzenetét, majd a látvány és a hang egységes műalkotássá válik, és bármikor is hallom ezt a zenét, máris peregnek előttem a képek. Érdemes egy kiválasztott helyen – legyen az egy nyüzsgő város közepe vagy a természet – hét percre letelepedve mozdulatlanul, a külvilág hangjait kizáró fülhallgatóval meghallgatni a számot: ennek a zenének a kozmikus ereje súlyosan elmélyíti, átszínezi a világot. Stabil kiinduló lelkiállapot ajánlott!”

Húsrágó Hídverő (Kispál és a Borz, 1991)

„(Ahogy fogynak a hátralévő helyek a listán, úgy nő a feszültség, mert például nem fér ide mégsem a Sweet Child of Mine, mivel a Kispált meg ugye nem lehet lehagyni.) Mint áramkörbe a bagolytoll, egészen pontosan úgy került bele a gimnáziumi eszmélésbe az akkor éppen fénykorát élő Kispál és a Borz, és nem kevés sorstársammal lettünk hirtelen egyetlen forradalmárok, meg mosogattuk zsákmányállatok máját például a Duna nevű patak közepén egy szigeten, miközben a háttérben meg egy szőkített nő kifogott egy ebihalat. A sok legjobb Kispál-riff legjobbjával nyitó Húsrágó ennek a korszaknak az energikus emblémája. (És a kurvanagyóriás várhat még, mert pont csináltam egy új trükköt: podcastot a Lovasival, ezt se gondoltam volna anno.)” – A Szinger-Songwriter harmadik epizódja, főszerepben Lovasi Andrással, ezen a linken elérhető (a szerk.)

Travelling Light (Tindersticks feat. Carla Torgerson, 1995)

„Azt hiszem, másnak sem teljesen evidens, hogy a világ legszebb duettjét egy, a Nick Cave vagy Tom Waits nevével fémjelzett szürkületi zenék talán kevésbé ismert, de az említett uraknál általam sokkal inkább kedvelt képviselője, egy nottinghami formáció állította elő. Pedig ez a helyzet: a Tindersticks légnemű, bizonytalan körvonalú underground kamarapopja finom, visszafogott hátteret ad a mássalhangzók kiejtését nyilvánvalóan felesleges urizálásnak tartó Stuart Staples és a vendégművésznő, Carla Torgerson megkapó és időtálló kettősének. Félhomály és egy pohárka figyelem mellé tudom ajánlani.”

De Profundis (After Crying, 1996)

„Az After Crying alapító zeneszerző-billentyűse, Vedres Csaba egy egész könyvet szentelt a »könnyűzene« és »komolyzene« kifejezések értelmetlenségének. És bár az erre a felismerésre épülő zenekar, a hazai progresszió legkiválóbb képviselőjének ez a többtételes szimfonikus rockopusza már Vedres távozása után született, hatása mégis érződik ezen alkotáson. Az aprólékosan kidolgozott vonós, fúvós részletek harmonikusan simulnak bele a billentyű, gitár és a később belépő dob által képviselt rockvonalba, a ritkán sikerülő crossover darabok erőltetettségének nyoma sincs. A szinte minden hangszerre jellemző virtuozitás sem öncélú, az egyes tételek kreatívak, kimunkáltak, magukkal ragadók. A fő énekszólamot – indokolatlanul – ritkán bevállaló Pejtsik Péter által előadott biblikus ihletettségű szöveggel szerves egészet alkotva ez a darab a műfaj hazai csúcsát jelenti számomra.”

A holdfény aratása (Karabély, 1997)

„Az 1990 és 2007 között működő, Gyáni Levente dalszerző-gitáros-énekes és Maurics András basszusgitáros duójára (és lemezenként változó dobosokra) épülő zenekar a hazai underground sanzonpunk alzsánerének (egyetlen) képviselője. Az első egy-két év kivételével nagyjából a teljes pályafutását sikerült végigkísérnem, miután kézhez vettem az első, Talpramagyar című kazettájukat. A nagyjából harmincfős törzsközönség körében kultikus státuszt élvező zenekar ebben a majd’ három évtizedben bejárta a hazai underground klubokat, a veszprémi Enyhe Fintortól az Erdős Caféig, és sikerült velük együtt két kulthelyet is bezárnom: a Tilos az Á és a Fiatal Művészek Klubja záróestjein is felléptek. A személyes kötődésen túl azért némi objektív elismerés is elérte a bandát: Levente szövegei, amelyek tényleg messze kiemelkednek a hazai alternatívából, Népszerű ajánlatok az óvóhelyről címmel kötetbe rendezve is megjelentek, a litera.hu kritikusa pedig gond nélkül ráaggatta az »underground Bródy János« címkét. Az életmű és a koncertek csúcsát jelentő A holdfény aratása lenyugodott, melankolikus akkordokkal operáló póztalan földalatti líra, szürreális óda egy talán ma már nem is létező Budapesthez:

Ez a holdfény aratása,
szemedben finom álompor,
a sarki zebra harapása
halálos hajnali háromkor.”

+1: Blackest Eyes (Porcupine Tree, 2002.)

„Végül két »extra« tétel, hogy legyen ebből az évezredből is egy hazai és egy külföldi darab. Majdnem leírtam, hogy a modern progrock egyik alapvetése a Porcupine Tree In Absentia című albuma, aztán realizáltam, hogy már ez is 24 éve jelent meg. A Steven Wilson dalszerző sokfelé kivetülő alkotói zsenijének tarajos sülről elnevezett inkarnációja ezen a lemezen tényleg alapvet: a pszichedelikus gyökereket rockosabb, keményebb hangzással és kidolgozott – nem viccelek: bevallottan a Beach Boys által inspirált! – vokálokkal ötvözve találja meg igazi hangját, és marad is végig flowban: számos progresszív »sláger« található az albumon. A lemeznyitó Blackest Eyes dögös, indító riffje, dallamos refrénje és sötét szövegvilága rögvest betalált, amikor egy jóbarátom kezembe nyomta huszonéve. (Wilson mellett a dobos Gavin Harrison nevét tessék megjegyezni, a stílus és technika is lenyűgöző.)”

+2: Hazafelé (Dresch Mihály-Lukács Miklós, 2013.)

„A lista végére érve észleltem, hogy bár gyakran hallgatok ilyesmit is, a jazz és a népzene sajnos alulreprezentált lett. Ezt sietek is pótolni egy frissebb inspirációval: bár a Hazafelé című etnojazz darab először az azonos című Dresch Quartet-lemezen jelent meg 1987-ben és azóta több albumon is szerepelt, nekem a Lukács Miklós cimbalmos közreműködésével a 2013-as Labirintus lemezre készített felvétel a kedvencem (a Hangvető kiváló Tranquilo Night playlistjén találkoztam vele először tavaly nyáron). Nagyon kevés vagyok ahhoz, hogy Dresch Mihály elmúlt évtizedekben folyamatosan csiszolódó, érő játékát (legutóbb élőben a Fonó 30. születésnapján hallottam, lenyűgözött…) akárcsak befogadói oldalról is elemezzem, úgyhogy csak annyit merek mondani, hogy ez a mű nekem egy pontosan kilencvenhét százalékos zenei élmény. A fennmaradó három százalékot hozzáteszi egy nyári este, egy pohár Nyári Ödön olaszrizling a Szent György-hegyről és a Balaton látótávolságban.”