Podcast

Mélyponttól a kijózanodásig

2025. december 11.

Péczeli Dóri

Lehet művészi „üzemanyag” a mámor? Hogyan küzd meg egy függő ember a démonjaival? És milyen az élet tisztán, józanul?

Ezekre a kérdésekre keresi a választ egymástól függetlenül két nemrég megjelent lemez. Alkotói más irányból jönnek, két külön korszakot és zenei világot képviselnek, mégis ugyanabba a falba ütköztek: a függőségekbe. Mélyponttól a kijózanodásig, erről szól a Dalszerző Podcast hetedik epizódja, amelynek vendégei bongor, azaz Berta Csongor és Bérczesi Robi, a Hiperkarma frontembere. Műsorvezető: Péczeli Dóri

Részletek a műsorból:

Péczeli Dóri: Csongor, az alkotáshoz hozzásegített az alkohol? Ha igen, hogyan?

bongor: Nem tudom. Nehéz megmondani, vajon jobb dalt írtam-e alkoholos befolyásoltság alatt. Most már úgy érzem, inkább rosszabbat írtam. Szerencsére időközben kiderült, hogy józanul is tudok alkotni, és ebből a szempontból vízválasztó volt ez a lemez.

PD: Ezek szerint józanul írtad az EXTÁZIS dalait?

bongor: Amikor elkezdtem írni, próbáltam ugyan abbahagyni az ivást, de akkor még egy csomó visszaesés volt. Pár napig nem ittam, újrakezdtem, aztán ismét nem nyúltam piához, majd megint visszaestem.

Kronológiailag nagyjából a lemez közepétől lettem teljesen tiszta.

PD: Robi, benned volt félsz, hogy tisztán nem tudsz majd dalszöveget írni?

Bérczesi Robi: Hogyne! Ennek ellenére elképzelni sem tudom, milyen zenéket írtam volna, ha nem lettem volna főállású drogos két évtizeden keresztül. Miután leálltam a kábítószerrel, három évnek kellett eltelnie, hogy újra leüljek írni. Ebből született a Hiperkarma 2024-es albuma, ami életem első józanul írt dalait tartalmazza. Több mint harminc éve vagyok dalszerző, ennyi időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy tisztán is írjak egy lemeznyi dalt. De hát sosem késő, mondják.

PD: A nemrég megjelent Írd és mondd! című lemezetek dalai viszont még a mámoros időszakban születtek.

BR: Hát, az túlzás, hogy mámoros volt, inkább volt egy pokoljárás vége. 2019-ben jártunk ekkor, a drogozásom végjátékában. Persze akkoriban még nem sejtettem, hogy ez lesz a végjáték, de örülök neki, hogy így alakult, mert ellenkező esetben valószínűleg már nem lennék az élők sorában. Tehát megírtam ezt az albumot, és mint egy időkapszulát, eltettem magamnak a demókat, a hangszereléseket, a dalszövegeket, az akkordmeneteket, és három évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy meg merjem nyitni azt a mappát. Megnyitottam dobogó szívvel, tartva attól, hogy milyen hatással lesz rám.

PD: És mi történt? Mi játszódott le benned?

BR: Egyrészt tartottam attól, hogy valami katyvaszt találok, ami teljesen használhatatlan, de ez lett volna a kisebbik gond, mert ebben az esetben legfeljebb kidobtam volna a kukába. A nagyobb félelmem az volt, hogy megéget, és ha meghallgatom, visszaesek.

PD: Tartottál attól, hogy előjönnek régi emlékképek?

BR: Három év után az ember hajlamos megszépíteni az emlékeket, mivel a szenvedés pillanatai ekkorra már feledésbe merülnek.

A kísértés a mai napig mindennapos, ezért mindig, mindenhol oda kell figyelnem erre.

PD: Csongor, te még az út elején jársz… hogy állsz a kísértésekkel?

bongor: Résen kell lenni, ahogy Robi mondta. Volt már egy hosszabb józan időszakom, ami majdnem két évig tartott, és egyszer csak elkezdtem romantizálni az emlékeket, aminek visszaesés lett a vége.

PD: Olyankor mi jut eszedbe? Mi volt jó a mámorban?

bongor: El kell gyászolnom azokat a pillanatokat, amikor például összeborulva, sírva táncoltam vadidegenekkel balkáni rézfúvós dallamokra. El kell fogadnom, hogy ilyenben már nem lesz részem. A korábbi visszaeséseimnél az volt bennem, hogy ezek nélkül mit ér az élet, mi értelme az egésznek. Aztán később jött az a gondolat, hogy nincs is akkora baj, talán megpróbálhatnám a szociális ivást, ami amúgy minden függő álma. De nem sikerült.

PD: Számodra tehát az egyetlen kiút a függőségből az absztinencia?

bongor: Nézd, ha most meginnék szociálisan két sört, sanszosan három hét múlva a pszichiátrián lennék. Szóval, igen, ez az egyetlen kiút.