„A fák meg mintha már csak valamilyen zöld mozgalom részeiként tüntetnének”

Szerző: Szabó Kata

Vannak dalszerzők, akikről keveset tudunk, mégis alapvetően határozzák meg a magyar popzene történetét. Dévényi Ádám a Bikini legismertebb dalainak a szerzője, de Müller Péter Sziámi verseit is megzenésítette, és Krulik Zoltán A Don-kanyar felől című dalát is énekelte. Sokan hitték, hogy az ő szerzeménye. Az Artisjus-díjas zeneszerző gitáros-énekes a hetvenes évek eleji folkszíntérről indult, majd dalai a kilencvenes években a Rolls Frakció és a Bikini átdolgozásaiban, átirataiban lettek országos slágerek. Szóló-, színházi és filmes munkássága mellett számos lemezen és formációban alkotott kimagaslót.

Országosan ismertté az Adj helyet és a Közeli helyeken c. dalokkal váltál, amelyeket a Bikini együttes tett slágerekké. Mit szóltál az újragondolásukhoz?

1981-ben bemondták a rádióban, hogy Jaruzelsky átvette a hatalmat Lengyelországban, és hadiállapotot hirdetett. Erre megírtam a Szolidaritás két dal között-et. Ez két dal, az első része az Adj helyet, a második a Ne legyek áruló. Az Adj helyet-nek az átírásáért kezdetben kicsit dühös voltam, mivel azt a sort, hogy „mint Kínában a forradalom”, átírták arra, hogy: „mint félelemben a színpadon”. A folytatás már egyezik: „fejem a lábam közt, ülök a nyakamon, homokkal teli a szám, szép vagyok, mosolygok rám”. De ez a szöveg eredetileg Mao Ce-tung feleségének, Jian Quingnak a politikájára utalt. Trunkos Andrásék viszont úgy gondolták, hogy ez ’82-ben nem menne át a rostán. Ráadásul az eredeti dalban van egy olyan trükk, hogy a Ne legyek áruló utolsó versszaka visszafelé van felvéve, így olyan, mintha valamiféle kódolt üzenet lenne.

Ha nem is voltam teljesen boldog ezektől a feldolgozásoktól, arra rájöttem, hogy azok a dalok, amiket maximum száz embernek énekelek el egy akusztikus koncerten, valóban nem hangoznak jól egy rockzenei koncerten, így végül kibékültem a dologgal. A Közeli helyeken is megvolt már ’82-ben, de annak eredetileg egész más volt a szövege. Az első része úgy szólt, hogy: „Közeli helyeken, dombokon, hegyeken, magánkirándulás keretében. Közeli helyeken, dombokon, hegyeken, kibelezett kőbányák üregében. A 12 844, a 12 845, a 12 846-os számú atombunker alatt visszhangzik a léptem. Ez itten éppen az ígéret földje, az elnök, s a főtitkár szűk értelmébe préselem hitem. Bezárom az agyam, a kulcsot eldobom, elfelejtem magam. Eltűnök, nyomtalan. Közeli helyeken, dombokon, hegyeken.”

Mi ihlette ezt a dalt?

Akkoriban Farkasréten laktam. Séta közben tulajdonképpen csak leírtam a környéket, amit láttam. Benne van a dalban a hidegháborús légkör, az a fajta keveredés, amikor a természetbe belecsúszik a történelem, merthogy voltak ott még atombunkerek is. A fák meg mintha már csak valamiféle zöld mozgalom részeiként tüntetnének.

1986-ban, a Postásy Júliával készült Nincs kegyelem című lemezen két világháború közötti sanzonokat énekeltek. Ez az időszak miért érdekelt? 

A nyolcvanas évek elején volt egy elég rossz korszakom, ráadásul fellépés is kevés akadt, és emiatt is el voltam kenődve. Eszembe jutott, hogy mi lenne, ha hátat fordítanék az addigi próbálkozásaimnak, és csinálnék egy olyan műsort, ami bárokban szólna jól, az lenne a közege. Inkább magamnak akartam bebizonyítani, hogy például a sanzonoknak a giccs jellege nem is, hogy megbocsájtható, hanem érthető, sőt, érzelmet megváltóak ezek a számok. Elmondtam a tervemet Trunkos Andrásnak, mire ő azt felelte, hogy bárokban zenélni hülyeség lenne, csináljak inkább egy lemezt.

Átnéztem több száz régi kottát a Széchényi könyvtárban. Olyan dalokat akartam énekelni, amik valahogy a szívről szólnak. Van, ami kicsit túlírt ebből a stílusból, olyan, hogy szinte már csöpög, de szerintem a dalok többségének ez jól áll. Tehát az album ötlete személyes dolgokból jött, de biztos, hogy benne volt a levegőben ez a keserédes érzés.

Megdöbbentő élmény volt számomra, hogy a lemez megjelenése után a Szívemben bomba van szerzőjének, Walter Lászlónak az özvegye eljött hozzám, és elmondta, hogy mennyire boldog, hogy előkerült ez a dal. Elmesélte, hogy a férje milyen sikeres operettszerző volt, aztán elvitték munkatáborba, és miután visszajött, már nem írt semmit, csak valamelyik bárban zenélt.

Eredetileg népzenei hangzásvilággal és a versmegzenésítés vonalán indultál el Geltz Péter osztálytársaddal, gitár és ének felállásban. Kik hatottak rátok?

Elsősorban a Kolinda a bolgár népzenével. Kamondy Ági és Zsigmondi Ági remekül játszották a bolgár asszonykórust, és a zenekar instrumentális számai is nagyon jól szóltak. Miattuk tanultam meg kavalon játszani, amit később remekül tudtam használni a színpadi zenéimben és a lemezeken is. Geltz Péterrel már tizennégy-tizenöt évesen együtt zenéltünk. Akkoriban rengeteg fesztivált rendeztek, felléptünk több vidéki városban, és havonta háromszor-négyszer SZOT-üdülőkben is. Ott mi voltunk az esti program. Az étterem végéből énekeltük a népies ihletésű dalainkat. A Kolindán kívül még Vas János „Panyiga” oltott be a népzenére, ő nagyon jól énekelt török és zsidó dalokat is.

Később jöttek a versmegzenésítések? 

Megismerkedtem Császár Tamás grafikussal, aki mindig nagyon kritikus volt, és lökögetett afelé, hogy jobban játsszak. Vele József Attila-műsorokat raktunk össze. Tamás szerintem mindig nagyon didaktikusan szavalt, de ez, főleg abban a korban, kifejezetten jól passzolt bizonyos versekhez. Ekkor kezdett rám hatni az a lelkiség, ahogy a József Attila-szövegekhez hozzá lehet állni. Mivel úgy gondolom, hogy ő a magát talán legjobban sajnáló költő, de ezt olyan magas szinten fogalmazza meg, például Karóval jöttél-ben, hogy azt úgy minden ember magára veszi.

De azt követően, hogy Latinovits meghalt, ráadásul hasonlóképpen, mint József Attila, úgy döntöttem, hogy inkább nem éneklem többet a szövegeit, annyira pózzá merevedett az emléke. Mintha mindenki vele akart volna azonosulni.

A népzene iránti érdeklődésedet fejezi ki, hogy a ’70-es évek közepén a Vízöntő együttessel is játszottál, ahonnan igen hamar távoztál.

Óriási megtiszteltetés volt, mivel hihetetlen jó zenészekkel játszhattam, többek között Róbert Györggyel és Lengyelfi Miklóssal. Vonzott az együttes szellemisége is, mivel a Vízöntőben szerintem érezni lehetett azt az alulról jövő, népies gyökerű spontaneitást, ami egyáltalán nem a szélesebb közönségnek szólt, ellenben kisebb körben nagyon hatott. A hetvenes években egyébként is volt egy felfutása az eredeti parasztzenének. Akkoriban többen rájöttek, hogy azon a népzenén kívül, amit unásig tanultunk az iskolákban, van egy olyan réteg, amit nem ismerünk, pedig sokkal izgalmasabb.

A Vízöntőben még az is kihívás volt, hogy megkértek, ne csak gitározzak, hanem széki brácsázzak is. Végül is, ugyanúgy akkordozós hangszer. Valahogy ez is sikerült, és elég sok fellépésre jártunk.

De aztán hárman kiléptünk az együttesből, főleg azért, mivel addigra a Vízöntő a Novák Ferenc vezette Bihari Néptáncegyüttes kísérőzenekarává avanzsált. Vagyis koreografált darabokhoz kellett hozzárakni a népzenét, és táncházakat csinálni. Engem ez már kevésbé érdekelt. Inkább játszottam volna még a Kolindához hasonló betyárdalokat és versmegzenésítéseket.

Utána beszálltam egy másik folkzenekarba, a Vasmalomba. Velük az én szövegeimet, Nagy László-versmegzenésítéseket és balkáni népzenét játszottunk. Nehéz volt dalszöveget írni erre a hardfolk stílusú zenére.

A hangzásvilág vagy a ritmus miatt?

Igen, ez a műfaj nem feltétlenül passzolt jól a szövegeimhez, és a páratlan ritmus sem volt egyszerű, de azért megszülettek olyan számok, mint a Hentes vagy a Lyuk a zászlónk közepén, amik nagyon jól szóltak népzenei háttérrel is. Mindemellett külön öröm volt, hogy a zenekari szünetekben kamarahangzással is előadtuk a dalokat Soós Balázs nagybőgőssel. Mindig gondoltam, hogy kéne mellém egy Paul McCartney, és szerintem ő az.

A családodban zenéltek mások is?

Édesanyám karvezetést végzett, de aztán bábszínész, később pedig pszichológus lett. Kacskaringós életút. Apám operarendezőnek tanult, majd dramaturg lett és rendező. Ma alternatív színháznak neveznék, amit csinált, akkoriban amatőr színjátszásnak mondták. Tehát a művészetekkel, főleg az előadóművészettel elég hamar kapcsolatba kerültem. Otthon apám állandóan a Bartók Rádió kísérleti adásait hallgatta, ami szerintem nem volt annyira frankó, mivel nyolcvan-kilencven százalékban romantikus komolyzene ment rajta. Nekem ez egyáltalán nem tetszett, mivel ez a fajta zene a családi légkörben valahogy sehogy sem smakkolt a hangulathoz, és megkeseredett bennem.

De arra emlékszem, hogy a Beethoven-szimfóniákat ekkor szerettem meg. Anyám főzés közben főleg a Tánczenei koktél -t hallgatta. Pár éve rájöttem, hogy ma is vagy húsz számot tudok kívülről ebből az adásból, olyanokat, amiket akkor is nagyon utáltam. Például Ambrus Kyri, Aradszky László és Németh Lehel tánczenéit. ’65-ben viszont elindult Komjáthy műsora, azt már inkább én hallgattam.

A kilencvenes években színházi zeneszerzőként is dolgoztál, és zenés estjeid is helyet kaptak a Katona Színház Kamrájában és a Stúdió K-ban egyaránt.

Ekkoriban teljesen lefoglalt a színház. Először is lekerültem a Csiky Gergely Színházhoz Kaposvárra. Ott rögtön olyan szerzők darabjaihoz írhattam zenét, mint Brecht vagy Shakespeare és olyan elsőrangú rendezőkkel dolgoztam, mint Ascher Tamás, Babarczy László vagy Zsámbéki Gábor. Ráadásul kiderült, hogy abban a színházi világban egész jól ismerik, sőt, szeretik azt a Nincs kegyelem c. lemezemet, aminek én néhány dalát elég kínosnak éreztem, illetve nem gondoltam volna, hogy megtalálták a közönségüket. Kaposváron ismerkedtem meg Börcsök Enikővel is, aki később a feleségem lett. Vele, Tóth Éva színésznővel és Soós Balázzsal együtt zenélünk az Adj helyet című kazettán [1990, E Records], ami szerintem a mai napig a legjobb albumom. A Katona Színház Kamrájában már együtt adtuk elő a dalaimat, amiket azután a Stúdió K-ba is átvittünk. Itt már Jordán Adéllal, Szabó Annie–vel és Pereszlényi Erikával is együttműködtünk. Szerintem ez volt a színházi zenélés legjobb korszaka. Kaposváron ismerkedtem meg Karsai Edinával is, aki három dallal is szerepel a ’94-es Mindennapi Éjek cd-n. Közben folyamatosan dolgoztam színházi zeneszerzőként mesejátékokban és színdarabokban egyaránt. Megcsináltuk többek között a Vízkeresztet, a Május 35-öt, az Ózt, amit aztán Nyíregyházára is elvittünk.

Az Átmeneti Kabát zenekart már a nyolcvanas években kitaláltátok Trunkos Andrással, mondván, hogy minden, amit együtt csináltok, az „átmeneti kabát”. Korábban Rolls- és Beatrice-tagok is játszottak az együttesben, majd jazz-zenészek is jöttek – Mohai testvérek, Muck Ferenc –, az utolsó felállás pedig szintén eklektikus, blues és british pop zenészekkel is kiegészültetek. Az Olyan jó c., 2008-as lemezetek mennyiben folytatója a korábbi megszólalásmódodnak?

A régi közönségemnek egy része az akusztikus gitáros, szövegközpontú előadásaim után nem szerette ezt a nagyzenekari megszólalást. Viszont szerintem olyan jó zenészek kerültek az együttesbe, hogy nekem ők mindig újabb lökést adtak.

Azért is volt izgalmas velük játszani, mivel észrevettem, hogy a saját stílusukra formálják a számokat, és valami egészen újat hoznak ki belőlük. Játszottuk olyan régebbi dalaimat is, mint például a Bírom, a Jelen, a Kínai forradalom és az Ugyanúgy, de készültek olyan új számok, amiket direkt erre az elektronikus-akusztikus felállásra írtam. Például a Nem ért meg, az Újjászületés és a Neked se könnyű talán el sem készült volna, ha ők nincsenek. Havonta legalább egyszer felléptünk a Gödörben. Mindemellett pedig a Nyitott Műhelyben továbbra is játszottunk Soós Balázzsal a megszokott, bensőségesebb kamarahangzással. Ott kialakult egy törzsközönségünk, ami több mint tizenöt éven át kísért minket.

○○○

Dévényi Ádám saját szerzeményei 1990-ben jelentek meg először. Az ‘Adj helyet’ c. kazetta dalait Soós Balázs nagybőgőssel és Börcsök Enikő színésznővel vették fel. Az 1994-es Mindennapi éjek CD-n is megjelent, majd később még két „saját kiadású” albumot készített Szabadság miatt zárva (1996) és Abszint (1999) címekkel. A kaposvári Csiky Gergely Színházban zeneszerzőként és színészként is dolgozott. A 10 éve elhunyt előadóról egy a halála előtt nem sokkal készített „életútinterjú” rövidített változatával emlékezünk meg. 

Az életútinterjú, amelynek átdolgozását olvashatták, tíz évvel ezelőtt készült, eredeti változata az MTA Zenetudományi Intézet 20-21. századi Magyar Zenei Archívumban található.

A cikkhez felhasznált fotók, amiért külön köszönet illeti Birtalan Zsoltot, a Nyitott Műhelyben megtekinthetőek.