„A fő kérdés az, hogy a popzene miként funkcionál a kultúra részeként”

Mit is jelent a populáris zene kutatása? Tárgya miatt talán kevésbé ijesztő, mint más tudományok, amelyek nyelvezete a hétköznapi életben nehezen érthetőnek, idegennek tűnhet? A „könnyűzene” történeti és kulturális feltárásának itthon is már több évtizedes hagyománya van, noha még sok erősítésre vár. Havasréti József íróval, irodalomtörténésszel, kultúra- és médiakutatóval a tavaly megalakuló Popzenei újságírás kutatócsoport nyomán beszélgettünk.

Pécsett már hosszú hagyománya van a populáris zene kutatásának. A Zenélő Egyetemről tudnál mesélni? Honnan indultatok, hová tartotok? Pécs a magyar populáris zene történetében is meghatározó, ezzel összefüggésben áll, hogy a populáriszene-kutatásnak is meghatározó helyszínévé vált?

A Zenélő Egyetem (ZEN) 2012 januárjában indult a pécsi egyetemen mint komplex oktatási program, a 30Y-ból ismert Beck Zoltán kezdeményezése nyomán. A bemutatkozó oktatói csapatban szerepelt az egyetemi oktató-zenei frontember Beck Zoli mellett Artner Sisso újságíró, Szénássy Alex dizájner, Takács Zoltán Jappán zenei producer, Pavluska Valéria közgazdász, Barna Emília szociológus, és afféle „elméleti Jolly Jokerként” jómagam. (És még mások is, de ezek ötlenek fel pillanatnyilag.) A ZEN eredeti programjában ilyen „rocksuli” jellegű gyakorlati részek is szerepeltek (stúdiómunka, próbahelyek, marketing), ám különféle okokból a program egyszerűbbé vált, előadások sorozatává, mely úgymond „a populáris zenei kultúra jelenségeit emeli be az egyetemi oktatási térbe”. Volt kezdeményezés a program akkreditált egyetemi szakká szervezésére, de ez félbeszakadt. A ZEN története és a pécsi popzenekutatás története néhol érintkezett egymással, ám a meglévő jó kapcsolatok ellenére úgy látom, hogy a kutatói munka inkább kötődik munkahelyemhez, a pécsi Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszékhez, mint a ZEN-hez. Fontos dokumentuma a Zenélő Egyetemmel való együttműködésnek a velük közösen kiadott A zenei szubkultúrák médiareprezentációja kötet, melyet Guld Ádám kollégámmal szerkesztettünk.

Hogyan látod itthon a populáriszene-kutatás tudományos beágyazottságát?

Biztató fejlemények és törekvések vannak, melyek kissé elszórtak, számos intézményhez és magánkezdeményezéshez kapcsolódnak. Úgy tűnik egyébként, hogy az egyes közreműködők között jó a kapcsolat. Azok a kutatók, kollégák, akik az egyetemi tanszékeken, illetve az akadémiai kutatóintézetekben dolgoznak, ismerik egymást, magától értetődőek a meghívások, a kölcsönös felkérések, együttműködések. De ez inkább intézményi beágyazottságot jelent. A kutatások diszciplináris szempontból több terület összefüggésében is elhelyezhetők, így a zeneszociológia, a cultural studies, az esztétika, a médiatörténet, a sajtótörténet, sőt, a diszkurzív politikatudomány kontextusaiban. Minthogy a popzenekutatás tipikusan interdiszciplináris terület, a legtöbb megközelítésben ezek (vagy ezek közül többen) összefonódnak.

Tavaly ősszel alapítottátok meg Pécsett a „Popzenei újságírás” kutatócsoportot.

Hangsúlyozom, hogy ez nem újságíróképzés, hanem a téma kutatása a célunk. Zajlanak a jövőre vonatkozó tervezgetések, még idén lenne egy könyvbemutató (Radnai Dániel Szabolcs Sosemvolt aranykor című könyvének pécsi bemutatását tervezzük), és szeretnénk egy vitát a Popzenei újságírás tananyag megírásához kapcsolódóan. Készítettem már egy online tananyagot, a vita tanulságait felhasználnám egy komolyabb print tankönyv megírásához. Mindenképpen szeretnénk egy, a magyar popzenei újságírás történetével foglalkozó tanulmánykötetet is szerkeszteni, esetleg szervezni egy ezt előkészítő konferenciát, ám mindez már 2027-re tolódik.

Hogyan határozzátok meg a „popzene” kereteit, egyáltalán, fontos-e, hogy a kutatócsoport tagjai közös nevezőre jussanak abban, hogy mit értenek populáris zene, popzene, könnyűzene alatt?

Ami engem illet, talán furcsán hangzik, de nem tartom feltétlenül szükségesnek a popzene tudományos igényű, szigorú meghatározását, vagy a popzene és a populáris zene közötti határok éles megvonását. Persze el szoktam mondani az óráimon, hogy

a populáris zene nagyobb halmaz, mint a popzene,

hiszen az előbbiben ott vannak az operettek, a sanzonok, a kuplék, a kocsmai dalok, a Hofi Géza által eldalolt zenei paródiák is. A saját érdeklődésem kifejezetten a popzenére és a rockzenére korlátozódik, illetve, és még inkább a popzene és a kortárs művészet közötti kölcsönhatásokra. Ami számomra néha besorolási problémát szokott okozni, az a jazz, mely napjainkra elit (réteg)zenévé vált, ám sokáig ez volt „a” tánczene, illetve, később fúzióra tudott lépni egyes popzenei műfajokkal, mint a rock, a funk, a soul, a diszkó, a hiphop esetében.

Mi a kutatásotok pontos tárgya? Milyen forrásokról, dokumentumokról, „oral historyról” van szó, amelyek a kutatás során használhatóak, elemezhetőek?

Nagyon gazdag területről van szó, melyet azért is lényegesnek tartok, mert a magyar popzenei újságírás meglehetősen zűrzavaros története szinte feldolgozatlan.

Ez a hiány egyébként a csoport létrehozásnak egyik fő indoka. Ehhez hozzátenném még, hogy igyekeztem olyan súlypontot adni a tervezett kutatócsoportnak, mely illik a munkahelyem profiljához, vagyis egy médiatanszékhez, tehát ezért is (részben) sajtótörténet. Amennyire látom, amivel néhányan foglalkoznak kutatói szinten, az a fanzine, bár inkább a művészújságokra koncentrálva, mintsem a zenei rajongói lapokra. Van Bátorfy Attilának egy kitűnő tanulmánya az elektronikus tánczenével foglalkozó Freee magazin történetéről. Valójában sok ilyen kéne. Tehát azt kell, hogy mondjam, bármi jöhet: lapok története, újságírói pályák feldolgozása, egyes sajtódiskurzusok története, a popzenei tematika helye más karakterű lapokban (ezzel én is foglalkoztam az Aktuális Levél című underground lapról írott tanulmányomban).

Fontos lenne a kilencvenes évek magyar popzenei újságírásának feldolgozása, ekkor még ugyanis virágzott a nyomatatott popzenei-rockzenei sajtó, a mából visszanézve szinte már káprázatos volt a kínálat: VOLT, Gépszava, Z Magazin, Rockinform, Wanted, Freee, Metal Hammer, stb. Igaz, egyes lapok hamar megszűntek. Ami a forrásokat illeti, az elsődleges dokumentumokat maguk a lapok alkotják. Fontos lenne interjúk készítése is, és ezek kritikai feldolgozása, kontextualizálása. Az egész (magyar) popzenei újságírás témakör komolyabb feldolgozásához elengedhetetlen a kontextusok felderítése, hiszen a különféle művészettörténeti, politikatörténeti, irodalomtörténeti kutatások anyagában is találkozhatunk jól felhasználható adatokkal, szempontokkal.

Baj-e, hogy a magyar „popzenei” újságírás zenetudományi, zeneelméleti tudás nélkül jött létre?

Jól jöhetnek a zenei vagy zenetudományi ismeretek, de nem elengedhetetlenek. (Én is kívülálló vagyok. A Kodály-módszer nagyobb dicsőségére mindig kettesem volt ének-zenéből, ha ez valakit megnyugtat.) Az államszocializmus korszakának újságírását nem a zenei szakértelem vagy a  zenélni tudás hiánya húzta le. Nagyobb problémának látom a kulturális kontextusok ismeretének hiányát, az ebből eredő blődségeket, a politikai és kulturális elfogultságokat, valamint, hogy egyesek a privilégizált helyzetükben pöffeszkedve vetettek papírra súlyosan elfogult dolgokat. Úgy vélem, hogy a zenetudományi megközelítés inkább akadémiai diskurzus, nem újságírás, bár része lehet a popzenei kritikának. Ez néha olyan, mint amikor a legfrissebb irodalomtudományi irányzatok fogalmaival felszerelkezve elemeznek Kispál és a Borz szövegeket. De legyen ez is, sokszor ebben is nagyon jó írások születnek.

Egészében véve úgy vélem (legalábbis magamra nézve ezt tartom  jellemzőnek), hogy a fő kérdés az, hogy a popzene miként funkcionál a kultúra részeként, hogyan kapcsolódik egyéb kulturális kontextusokhoz, illetve, hogy miként funkcionál a befogadásban, tehát, hogy a befogadóknak (legyen az kritikus vagy rajongó) miért fontos a popzene, milyen szimbolikus jelentéseket tulajdonítanak neki, milyen befogadói gyakorlatokat építenek köré.

Ez nagyjából a cultural studies megközelítésmódja. De a nézeteim elég eklektikusak, nem vagyok híve se a szigorú módszertani elkötelezettségnek, még kevésbé az ezzel kapcsolatos türelmetlenségnek. Egyaránt fontosnak tartom az identitások politikájával, a részvételi kultúrával, a hálózatok kutatásával, az online színterekkel, vagy a hanghordozók történetével foglalkozó megközelítéseket.

Hogyan látod, a popzenéről szóló újságírói diskurzus hogyan alakult az elmúlt évtizedekben? Ha a hetvenes éveket például összevetjük a mai diskurzusokkal, mire lehetünk figyelmesek? Mire mutathat rá a múlt újságírói hagyománya?

Teljesen más világokról beszélünk, más a médiakörnyezet, más a politikai környezet, más a kulturális környezet, mások a fogyasztói szokások, más a zene. Annyira nagy a különbség, hogy nem sok értelmét látom valamiféle tipológiai hasonlóságok keresésének-firtatásának. De mégse teljesen elvetve a fenti kérdéseket: a hetvenes évek meghatározó hazai diskurzusai részben a legitimációról (vajon művészet-e a popzene, melyek a progresszív irányzatok, és melyek nem azok, lásd rock kontra diszkó stb.), részben a normalizációról szóltak (Piramis-brigádok; csövesprobléma, némi morális pánikkal fűszerezve, és hasonlók). Nyilván más is volt, éppen ezek felderítéséhez kellenének a friss kutatások.

A populáris zenéről szóló sajtócikkek milyen szerepet töltenek be a magyar populáris zene történetének értelmezésében?

Egyrészt források. Ehhez hozzá kell tennünk, hogy a recepciótörténet szempontjából a korabeli sajtóhírek, sajtókritikák nem túl beszédesek, gyakran nagyon fontos produkciókat is rövid, a megjelenést épp csak regisztráló kritikákban intéztek el a lapok, éppen a pop/rock műfajnak a kulturális hierarchiában elfoglalt igen alacsony pozíciója miatt. Vagy készült egy interjú az előadóval, aki elmondta mit is tartalmaz az új album. A komolyabb recepcióhoz önálló popzenei sajtó kellett volna, ilyen azonban a nyolcvanas évek második feléig nem volt, és akkor is csak nyomokban. Egyébként érdekes látni, hogy a hetvenes-nyolcvanas években kialakult kritikai sémák (mind a zenei progresszió és a zenei kommersz mibenlétét, mind a rendszerrel szembeni „ellenállás” kérdését illetően) a mai napig igen erősen hatnak, legalábbis a nagyjából ötven felettiek körében.