A hangnak olyan jelenléte van, hogy nem lehet tőle eltekinteni

Miben különbözik a hangművészet (sound art) és a zene gondolkodásmódja? Hogyan lehet elérni, hogy a fül elfelejtse azt, amit tanult, és így nyitottabb legyen a hangokra? Mitől lesz politikai jelentése egy hanginstallációnak, és mi köze a disztópiához és utópiához? A kortárs hangművészet egyik meghatározó alakjával, Georg Kleinnel beszélgettünk erről.

Georg Klein hangművész, a Berlini Művészeti Egyetem oktatója, kurátor, valamint művészi kezdeményezések, fesztiválok alapítója. Installációit, alkotásait részletesen dokumentálja honlapján. A MOME Open meghívására járt Budapesten, ugyanis az egyetem iskolarendszeren kívüli képzései között szeptembertől egy új Sound Design képzés is indul – a két féléves programról, a jelentkezésről stb. itt lehet tájékozódni.

Sok ember talán nem gondol bele abba, amit a MOME által szervezett beszélgetésen mondott, hogy a hangművésznek egészen másként kell gondolkodnia az időről és a térről is, mint egy zeneszerzőnek. Ez a gondolkodás lezárul, vagy minden darabbal újra kell kezdeni?

Természetesen egy idő után lesz némi tapasztalatod, tehát tudod például azt, hogy ami egy zenedarabnál működik, hogy hogyan fejlődik egy adott időkereten belül, milyen dramaturgiai elemeket használhatsz, milyen elvárásokat kelthetsz és azokkal hogyan játszhatsz el – mindez egy hanginstallációnál nem lehetséges. Mivel nincs eleje, vége, egyfajta statikus atmoszférát kell létrehoznod. Két és fél évtized alatt rengeteget kísérleteztem ezzel, és már sok tapasztalatom van azzal, hogyan lehet egy installációban a közönség számára érdekes hallgatási helyzetet létrehozni, hogyan lehet interaktívvá tenni a szituációt stb. De így is érnek mindig új kihívások.

Ugyanez igaz a térre is. Mindig az adott térhez kell igazítani az alkotást. Például most tavasszal készítettem egy installációt Tbilisziben, ahol nagyon egyedi volt a helyzet: egy kirakatba elhelyezett széken ülve mindig csak egyetlen ember hallgathatta a felfüggesztett hangszórókat. Ezek olyan közel voltak hozzá, hogy az már eleve egyfajta veszélyes légkört sugallt, és persze ott van a grúziai politikai helyzet is, amire reflektáltam. [A George‘s Dream installációt bemutató videó a Goethe Intézet honlapján látható.]

Ez a példa is mutatja, hogy egy installációnak különböző szintjei vannak, tehát nemcsak a hangról szól. A tér, a fény – Tbilisziben például a lila megvilágítás –, az elhelyezett tárgyak, a különböző hangforrások térbeli elhelyezkedése is fontos lehet, és az alkotónak el kell gondolkodnia ezeken.

Mondta, hogy a Berlini Művészeti Egyetemen a hangművészeti képzés elején megpróbálják mindazt „elfelejtetni”, amit a hallás „megtanult”, hogy a diákok a különböző elvárásaiktól függetlenül tudjanak figyelni a hangokra. Mondana néhány gyakorlatot, amivel ezt elérik?

Nagyon sokat el lehet érni már azzal is, hogy belépsz egy szituációba és megpróbálod leírni, hogy mit hallasz. Elmész egy nyilvános térbe, egy ipari területre stb., és elkezded megfigyelni, mi minden jut el a füledbe, és elgondolkodni azon, hogy mit tudnál ezzel kezdeni. Egy másik gyakorlat, hogy fogsz egy pálcát vagy dobütőt és azzal kísérletezel, hogy különböző anyagokból milyen hangokat tudsz kicsalni. Egészen mást hallok, ha ráütök erre az asztalra vagy erre az üvegpohárra itt előttem.

Mondhatjuk, hogy egy hanginstallációban a közönséggel is valami hasonló történik, tehát hogy elkezdi lebontani azt, ahogy szokásosan figyelni szokott?

Igen, főleg akkor, ha ez egy nyilvános térben történik. Az egyik leghíresebb hangművész, Max Neuhaus csinálta azt meg a Times Square-en, hogy a földalatti hangjait megszólaltatta az utca szintjén, de ezt nem jelezte semmi, nem volt kirakva egy felirat, hogy „most egy hanginstallációba lépsz be”. A járókelők egyszer csak találkoztak egy hanggal, amiről nem tudták, hogy mi az. Van ebben az élményben valami irritáló, ami arra kényszerít, hogy észrevedd, hogy a hang hatására megváltozik az, ahogy a világot észleled.

Ez részben John Cage-re megy vissza, ugye?

Igen, őt nagyon érdekelte a hallás, az észlelés; az, hogy ha csak megállsz egy útkereszteződésben és elkezdesz tudatosan figyelni, akkor annyi mindent hallasz, hogy azt akár egy koncertnek is tekintheted. Vagy ott volt Akio Suzuki, aki csak megjelölt egy pontot a földön: állj meg itt és figyelj. Ez egyfajta meditációs gyakorlat. De régebbre is visszamehetünk, a futuristákig, Luigi Russolóig; vagy Erik Satie bútorzene koncepciójáig. Szól valami, de ez nem koncert – csinálj, amit akarsz, igyál egy kávét, gyere és menj el, amikor csak jól esik.

Manapság sokan nem vagy alig hallják a környezetük hangjait, mert a saját zenéjüket teszik be a fülhallgatójukba.

Igen, ez valóban problematikus, hogy egy buborékba kerülsz. Ezért csináltam olyan helyspecifikus „hangséta” installációkat, amikkel megpróbáltam behatolni ebbe a buborékba. Például a berlini kormányzati negyedben, ahol a telefon által érzékelt GPS-koordináták alapján szólalnak meg különböző hangok. Ezeket binaurális mikrofont használtam a felvételhez, amivel nagyon jól el lehet helyezi a térben a hangokat. Így egyfajta megkettőzött valóság jött létre: látod magad körül a világot, de különböző oldalakról, vagy akár hátulról másfajta hangok érkeztek hozzád. Megpróbáltam megjeleníteni például a politikai lobbisták hangját, ahogy odahajolnak a politikusokhoz és elmondják, mit kéne tenniük. Nagyon érdekes volt ezzel dolgozni. Ez egyébként még mindig működik. [Itt található meg a neten, részletes instrukciókkal.]

A kortárs művészetből a nyilvános terekben talán leginkább a szobrászat jelenik meg, de egészen más hatással tud lenni egy hanginstalláció – nehezebb kikerülni, eltekinteni tőle.

Igen, és az emberek ráadásul könnyen felbosszantják magukat a hangokon. Az egyik korai installációmat Marl város vasútállomásán csináltam meg, ahol rengeteg graffiti van a falon, köztük egészen szélsőségesek – a szélsőbaltól a szélsőjobbig –, de akár viccek és káromkodások is. Amíg ezek csak feliratok voltak, senki nem törődött velük. De én kihangosítottam ezeket: felolvastattam helyi fiatalokkal és bejátszottam felfüggesztett hangszórókon. A hangnak olyan jelenléte van, hogy így már nem volt lehetséges eltekinteni ezektől a szövegektől – botrány is lett az installációból. Szóval a hangnak ez a természete nagyon izgalmas, de néha nehéz is.

A hangművészeti biennálé, aminek az egyik alapítója, a DYSTOPIE nevet viseli. Ez mit jelent?

Amikor elindítottuk ezt a kezdeményezést kb. egy évtizede, úgy éreztem, hogy a világon sok helyen rossz irányba mennek a dolgok, és hogy muszáj tenni valamit. Azt is ki akartuk fejezni ezzel, hogy a hangművészetnek a politikailag elkötelezett oldalával szeretnénk foglalkozni. Nem mindegyik ilyen: vannak olyan installációk, amikben csak finom környezeti hangok szólnak… Sokszor egyébként nem maga a hang politikus, hanem az a környezet, a kontextus teszi azzá, amibe elhelyezed. Látványos példa erre Yo-Yo Ma, a világhírű csellista. Nyilván koncerttermekben rengetegszer játszott Bachot, ami nem egy politikus tett. De 2019-ben elment az Egyesült Államok és Mexikó határára – amikor ott játszotta ugyanazt a csellószvitet, rögtön politikai üzenete lett.

Az utópiához nem lehet köze a hangművészetnek? Akár a szó „nem-hely” értelmében.

De igen, mihelyt egy hangot elhelyezel egy térben – akár zárt, akár köztéren –, akkor azt rögtön kimozdítod egy kicsit a mindennapok közegéből, ami egyfajta utópikus jelleget ad neki. De nézd csak meg – pont erről írtam a katalógusomban a marli hanginstalláció ismertetőjében…,