„A zene és a közönség szent” ‒ Interjú Vörös Istvánnal

Zenei tettvágyát jellemzi, hogy az egyik mexikói szóló koncertjén még a harangszót is belekomponálta az előadásba. Az 1981-től 1987-ig működő Prognózis frontembereként pedig „bozótvágóval” törte az utat a siker felé. Nem eredménytelenül, hiszen az Előjelek és a Tele van a város szerelemmel című albumaikkal népes rajongótábort szereztek, majd szóló pályája során további 11 sikeres stúdióalbumot rögzített. Legutóbbi, Kavargó című dupla albumán keresztül azt is megtudhatjuk, most mit gondol a világról. Vörös István gitáros‒énekes dalszerzővel Balázs Marietta beszélgetett.

Elképesztően gazdag az egyéni alkotói és a Prognózissal felvett életműved is. Fontosnak tartod, hogy még mindig fejleszd magad, vagy a meglévő zenei eszköztárad elég ahhoz, hogy kifejezd, amit szeretnél?

Fontosnak érzem a fejlődést a mai napig. Az újpesti zenetárból időnként, 10-15 CD-t hozok el, akár komolyzeneit is. Ismerkedek a stílusokkal, fejlesztem a zenei látókörömet. Ennek is köszönhető, hogy ha például stúdiózáskor vagy próbán elakadunk, mindig van 4-5 zenei ötletem. Fel vagyok töltve zenei energiákkal, ami számomra elengedhetetlen.

Megvan még az első gitárod?

Igen, apámtól kaptam egy akusztikus gitárt, kicsit romos állapotban van már. Amikor megkaptam, még be sem volt hangolva. Első dolgom volt, hogy bevittem a fürdőszobába, és máris elkezdtem pötyögni rajta. Saját dalokat, szövegeket próbáltam írni.

Rögtön saját dalokat?

Igen. Aztán persze megvettem Csepei Tibortól a Gitárakkordok a tánczenében című örökbecsű művet, amiből megtanultam a különböző akkordokat. Gitártanárhoz is jártam, és lejegyeztem a dalaimat. Körülbelül 200 dal gurult ki ekkoriban. Ezeken még főleg Illés- és Omega-hatásokat érzek. Aztán jött a Genesis-, King Crimson-korszakom. A virtuóz hangszertudásuk és a fortélyos zenei megoldásaik teljesen magukkal ragadtak. Ekkor tudatosult bennem, hogy nekem a zene és a szövegírás nem más, mint hangulatok rögzítése. A dalszöveg is nagyon számít. A mai napig visszhangzik a fülembe, ahogy Bob Dylan megemlítette John Lennonnak, hogy írjon mélyebb szövegeket: „Imádom, amit csinálsz, nagyon jó a Beatles, de nem kéne már egy kicsit komolyabb szövegeket is írni?” (Nevet.)

Ez alapján úgy érzem, hogy a kezdetektől külön figyelmet fordítottál erre. Könnyen jöttek a dalszövegek?

Lehet, hogy vannak olyan géniuszok, akik leülnek, és rögtön megírják a jobbnál jobb szövegeket, nekem majdnem tíz évembe került, mire az ifjúkori zsengékből eljutottam a Prognózis-korszak dalaihoz. Ha egy produkcióban nincs olyan szöveg, ami magával húzza a közönséget, akkor nincs semmi.

A zene az, ami beférkőzik a lelkünkbe, a szöveg meg a memóriánkba.

Volt meghatározó zenei élményed ekkoriban, ami megerősített az utadon?

A katonaévek nagy hatással voltak rám. De az is, hogy a Közgáz Egyetem aulájában a Beatmatiné rendezvénysorozaton láttam az Omegát és az akkori nagyokat. Pár évtized múlva az Omegában vendéggitárosként játszottam, és az ő stúdiójukban rögzítettük az első kislemezünket is.

A katonaság miért volt meghatározó?

Mert már akkor sem az aktuális slágereket játszottuk, hanem amit én írtam. Elejétől fogva önazonos lehettem. Baján szolgáltunk, megalakítottuk a Hadirock zenekart és építőtáborokban játszottunk, hatalmas sikerrel. Amikor leszereltünk, akkor alapítottuk meg a Prognózist.

Ha a Prognózisra gondolsz, melyik koncerten látod magatokat?

A Pusztavacsi Rockfesztiválon. A koncertünk előtt a közönség összeakaszkodott a rendőrökkel. Mikor helyre állt a rend, és végre színpadra léptünk belekiáltottam a mikrofonba, hogy „van itt valakiben egy kis feszültség”? Erre 200.000 torok üvöltött, mi pedig elkezdtük az Add ki magadból a feszültséget című dalunkat. Fantasztikus volt.

Emlékszel az első próbátokra?

Az énektanáromnak, a legendás Szendrő Máriának volt egy faháza Budaörsön. 1981. február 15-én lehetett, valahol biztos le van írva, mert mindent archiválok. Tehát a faházba levittük a hangszereket, elkezdtünk játszani, és rögtön láttuk, hogy egymásra találtunk. Amint mutattam valamit, billentyűsünk, Jankai Béla olyat játszott hozzá, ami tetszett. Az ötleteink rendkívül gyorsan egymáshoz simultak.

A művészi szabadság és a kísérletezés hogyan fér össze a szisztematikus rendszerező éneddel?

A legelejétől fogva rendszerezek. Írom össze a dalaimat, rögzítek kazettán, digitalizálok is, ez ösztönös. A karrierem elején elterveztem, hogy nekem minden évtizedben három lemezzel kell kijönnöm.

Miért három?

Valahogy ez így jött ki már a legelején a Prognózisnál is. Haladni kell, nem lehet ülni a babérokon! Tartottam is ezt a vállalásom a szólókarrieremben is.

Elképesztő a tettvágyad! Hogyan lehet tartani a tempót ennyi év után voltaképpen saját magaddal?

A kezdetektől rengeteg dolgot csináltam. Megírtam a zenét, a szöveget, meghangszereltem, elénekeltem, ha klipet forgattunk, azt is kitaláltam. A nyolcvanas években menedzser is voltam, szerveztem a koncertjeinket is. Most már van egy csapat mellettem, akik a koncertezés technikai részének szervezését leveszik vállamról. Nekem és a zenekaromnak csak annyi a dolgunk, hogy felmenjünk a színpadra, és csillogó szemmel játsszuk a dalokat. Legközelebb a Prognózissal májusban és júniusban.

Nemzetközi színpadokra is el tudtad juttatni a dalaidat, Mexikótól Dél-Koreáig számos országban felléptél. Mexikó, ha jól tudom különösen emlékezetes volt. Miért?

Egyik rajongónk mexikói lányt vett feleségül, és elvitte magával Mexikóba a CD-met. Olyan jó helyre pottyant, hogy meghívtak, hogy adjak szólókoncertet. Erre is alaposan felkészültem. Itthon megírtam és lefordíttattam a konferálást spanyolra, majd felragasztottam a gitár hátuljára. Egyébként a refréneket is spanyolul énekeltem, a versszakot meg magyarul. Az egyik szabadtéri koncert valóban különösen emlékezetesre sikerült, ugyanis a dalok közben egyszer csak megszólalt egy jó erős templomi harang. Gyorsan lefüleltem, hogy milyen hangnemben szól, majd ő hozta nekem a kíséretet. Teljesen magával ragadta a közönséget. Le is ugrottam a színpadról, és vezényelni kezdtem az éneklő tömeget. A mexikói szervező hölgy nem hitt a szemének, hogy kíséret nélkül milyen jó hangulatot csináltam.

Meg tudod fogalmazni, hogy mit adtak neked ezek az utak?

Erőt adtak. Sok megpróbáltatáson mentem át, mint ahogy mindenki, aki el akar érni valamit a zenéjével. A zene és a közönség szent. Egy zenekarvezetőnek kettős harcot kell vívnia.

Egyrészt foglalkoznia kell az esetleges zenekaron belüli problémákkal, másrészt törni kell az utat egy hatalmas „bozótvágóval” a siker felé.

Én ezt tettem. Amikor Acapulcóban csodáltam a Csendes-óceánt, mondtam is magamnak, hogy lám-lám, azért ez a sok küzdés, csak megérte.

Zeneileg is fejlődtél?

Igen, a megpróbáltatások megerősítettek abban, hogy le kell jegyezzem a hangulataimat, az életem történéseit és fonákságait a dalokba. Tulajdonképpen zenei képeket alkotok, és közben még jól is érzem magam. Ahogy az egyik dalom soraiban írom: az életben a legfőbb, hogy érezd, mit akarsz, mert akkor, mint a mágnes, odatapadsz. Nekem ez annyira sikerült, hogy sokszor álmodok zenével. (Nevet.)

Mit például?

A legutóbbi álmomban egy sráccal ültem szemben, aki gitározott és énekelt. Mondtam neki, hogy szuper jó a dala. Scott Mckenzitől a San Francisco című dalhoz hasonlított a hangulata. Abban a pillanatban felriadtam, és rájöttem, hogy a dalt nem ő, hanem én írtam. (Nevet.) Felkeltem az éjszaka közepén, felvettem a dallamot és megírtam hozzá a kíséretet is. Fontos, hogy ilyenkor rögtön kell cselekedni, mert az nem lehet, hogy bejelentkezik nálam az ihlet, és én rosszul bánok vele!

Van szerinted olyan kortárs zenekar, előadó, akik a Te zenédből vagy a Prognózisból merítettek ihletet? Folytatják, amit Ti elkezdtetek?

Igen, talán a Hooligans. Saját bevallásuk szerint a Prognózison nőttek fel. Dallamos, lendületes, soft punkos a zenéjük, nem öncélú a művészetük.

Mi hozta össze újra a Prognózis-tagokat?

A zenekarban a zenei jobbkezem, Jankai Béla, aki több lemezemen is játszott, felhívott, hogy jó lenne újra együtt színpadra állni. Majd csatlakozott Cirmos-Kormos Gábor basszusgitáros is. Nem is csoda, hogy újra felvettük a kapcsolatot, hiszen felejthetetlen időszakot töltöttünk együtt. Megvadult csikóként vetettük rá magunkat a zenére fiatalkorunkban. Nem volt megállás. Azóta sincs. A Kultrock legyen veletek!

Szerző: Balázs Marietta