Annak van ereje, ha sokan sokféle módon mondják el, a dal miért érték

Minden korábbinál nagyobb kampánnyal hívja fel a figyelmet az Artisjus a dalok mögötti szerzők fontosságára. Október 8-án, a Dalszerzők napján közös posztolásra kér minden szerzőt, illetve zenehallgatót, aki ezt az üzenetet támogatja. Ezen a napon jelenik meg a magyar nyelvű könnyűzenei dal történetét bemutató bookazine is – árulta el dr. Szinger András, az Artisjus főigazgatója. Beszélgettünk vele arról is, hogyan fenyegeti a zenét, a kulturális szektort a mesterséges intelligencia, és miért más ez a kihívás, mint amiket a korábbi technológiai újítások hoztak. Elmondta, mi az Artisjus által kidolgozott törvényjavaslat lényege, és mik azok a gazdasági tények, amikkel talán az európai döntéshozókra is lehet hatni. Dr. Szinger András mesélt a számára meghatározó magyar dalról, beszélgettünk a szerzők és szerző-producerek szerepének változásáról, illetve arról, milyen utat tett meg a jogkezelés a „kézműves” korszaktól máig. Interjúnk a zene világnapja alkalmából jelenik meg.

Az Artisjus korábban is indított már kampányokat, például 2018 óta minden évben október 8-án van a Dalszerzők napja. De az idei 2025: A magyar dalszerzés éve ezeknél legalább egy nagyságrenddel nagyobb szabású. Miért volt erre szükség?

A kampányaink fő iránya mindig az volt, hogy az általunk képviselt dalszerzőket, alkotókat helyezzük vissza a fókuszba. Azt gondoljuk, hogy nincs elég figyelem azon, sőt, egyre inkább háttérbe szorul, hogy azokat a dalokat, amiket az előadóművészek a nyilvánosság elé visznek, valaki megírta, vannak mögöttük alkotó emberek, akik a könnyűzene jelentős szegmensét leszámítva nem ugyanazok, mint akik ezeket előadják.

Az a küldetésünk, hogy amellett, hogy a jogaikat kezeljük és védjük, ezeknek az alkotóknak az érdekeit is képviseljük.

Ha sikeres ez a kommunikáció, akkor az talán az Artisjus jogdíjbeszedő tevékenységén is meglátszik: kicsit jobban megérti az, akinek fizetnie kell, hogy mi ennek a pénznek a rendeltetése, kikhez jut el; vagyis azt, hogy az Artisjus nem egy arctalan behajtó-felosztó szervezet, hanem szerzők ezreit – illetve az egész világrepertoárt tekintve millióit – képviseli.

Emellett a mindig meglévő fókusz mellett most a legfontosabb az AI térnyerése a zenében, illetve általában a művészetben.  Ez, miután lényegében elfogyasztotta a kultúránkat, most elkezd tartalmakat gyártani, amik versenyeznek az emberek által alkotott művekkel.

Milyen eredményre számítotok a magyar dalszerzés évének különböző kampányaiból?

Szeretnénk azt látni, ha megmozdulnának tömegek akár csak egy kattintás vagy egy poszt erejéig, mert azt látjuk, hogy nincs kellő figyelem azon, hogy a kreatív alkotás a hétköznapjainkban (is) mennyire fontos. Az Artisjus eddigi kampányai is mindig ide vezettek, hogy legyen tudatos, hogy ezeket a dalokat kik alkották és nekik mit tudunk megköszönni, akár mint hétköznapi emberek, vagy mint előadóművészek.

Az egyik kampányunkban neves szerzők vallanak arról, mi volt a legfontosabb magyar dal, ami fiatal korukban inspirálta őket vagy az életük más eseményeihez kötődik. A közönséget is erre ösztönözzük. Annak biztos van ereje, ha sokan, sokféle módon mondják el, hogy a dal számukra miért érték.

Aztán október 8-án a Dalszerzők napján minden szerzőt, aki a közös üzenetet támogatni tudja, arra kérünk, hogy posztolja azt a saját közösségi-média felületein.

Az üzenet közös, mégis személyességében rejlik az ereje.

Különösen az AI korában érdemes hangsúlyozni, hogy amit egy gép rak össze különösebb emberi beavatkozás nélkül, az a mi hitünk szerint sose tud olyan helyet elfoglalni egy ember lelkében, mint egy olyan dal, amit emberek hoztak össze, átszűrve magukon a világot. Ezt hangsúlyozni kell egy olyan korban, amikor óriási mennyiségű olyan tartalom jelenik meg, amit már nem emberek hoztak össze.

Emellett számos más eleme van a magyar dalszerzés évének. Van egy stratégiai együttműködésünk az NKA-val, akikkel nagy örömünkre sikerült abban egyeztetni, hogy az idén kiírt alkotói pályázatok kötődjenek ehhez a témához, és már vannak is sikeres, kreatív pályázatok, amiket az NKA-nak a szerzők által biztosított forrásaiból támogatni lehetett.

Egy egyedi kiadvánnyal is készülünk a Dalszerzés napjára: ez egy bookazine, amiben olyan szövegek, interjúk fognak szerepelni, amik végigtekintenek a magyar könnyűzenei dal immár hat évtizedes történetén – ha ennek a kiindulópontját az első magyar nyelvű beatdal megszületésére tesszük.

Emellett megújítottuk a Dalszerző portált, podcastot is indítottunk, jelen voltunk a Strand Fesztiválon több beszélgetéssel. Ezeknek a témái nemcsak azt az üzenetet képviselik, ami immár az Artisjus logójában is szerepel, hogy a dal érték, hanem egyben azt is képviselik, hogy

nemcsak a szűk értelemben vett könnyűzenei dalról van szó, hanem olyan kulturális alkotásként tekintünk a dalra, ami az irodalomtól a komolyzenéig sok mindent át tud fogni.

Már elindult a videósorozat, amiben zenészek beszélnek a számukra legfontosabb magyar dalról. Ha veled is készülne egy ilyen, melyik dalt mondanád?

Lehet, hogy meglepő lesz… A mindenki számára evidens Halász Judit-koncertek után az első önálló koncertélményem az Első Emelet volt, a szomszéd iskola tornatermében Rákoskeresztúron. Néhány év kihagyással a következő élményem pedig a Vágtázó Halottkémek volt a Fekete Lyukban, és azt mondanám, hogy ha dal, akkor a Halló mindenség. Az ott abban a közegben nagyon megfogott. Nyilván a Fekete Lyukban könnyű volt az összetartozás-élményt megélni, mert fizikailag is össze voltunk zárva egy lyukban, de ettől függetlenül is benne volt abban a dalban, ahogy mi együtt benne vagyunk ebben a világban, és egy eszmélő fiatalembernek nagyon érdekes volt ennek a közös megélése, főleg azokkal a fura alakokkal, akiket oda összefújt a szél.

Az AI-ra visszatérve: látjátok már akár magyar vagy nemzetközi szinten, hogy már elkezdtek visszaesni a bevételek, csökkennek a megrendelések? Vagy ez a közeli jövő?

Külföldön ennek már konkrét példái vannak, és nem is csak az egyedi szerzők szintjén, hanem zeneipari trendekben is megjelenik az, hogy egyre többen használnak AI által generált zenét például háttérzenei célokra. Nagyon rövid úton belátható, hogy ennek milyen katasztrofális következményei lesznek: a szerzők bevételeinek jelentős része származik abból, hogy a műveiket tömegével használják kereskedelmi, vendéglátó stb. környezetekben. Egy ilyen helyettesítő termék megjelenése – hogy közgazdasági terminust használjak – komoly visszaesést tud jelenteni. Vannak erről konkrét adataink is, a CISAC által rendelt tanulmány például azt mondja, hogy néhány éven belül akár 27%-os visszaesés is lehet a bevételekben. Ez európai szinten eurómilliárdokban mérhető tétel.

Van egy alapvető igazságtalanság az egész történetben: valójában az AI semmit nem tud generálni, ha nem viszünk be tartalmat, amit átrág, darabjaira bont és abból összerak valami mást. De a nem ember által alkotott, generált tartalmat nem védi a szerzői jog. A fő problémát tehát az jelenti, hogy miközben az AI kétségtelenül feldolgozza az emberi kultúrát, benne a zeneirodalmat, aközben a kibocsátott termék úgy fog versenyezni az emberek által írt művekkel, hogy nem áll szerzői jogi oltalom alatt, tehát arra nézve jogdíjbeszedés a jelen helyzetben nincs. Ráadásul nem is mutatható ki a fejlettebb AI tartalmakban, hogy az konkrétan melyik szerző melyik művét használta, mert az egész mélytanulásos folyamat nem olyan, hogy ezt be lehetne azonosítani.

Van az az elgondolás, hogy az AI csak egy újabb technológiai innováció a sorban, ami a megjelenésekor ijesztő, de aztán beépül a zenei eszköztárba.

Nemrég futottam bele újra a Bugglestól a Video Killed The Radio Star című számba, ami nagyon szépen öregedett, és pár éve előadták élőben. És persze a cím ellenére a zenei videók megjelenéséből nem lett probléma. Már a rögzített zene feltalálásakor volt, aki azt mondta, hogy itt a vége a zenének, többé nem lesz szükség élő zenekarra, bezárhatnak a koncerttermek, vége a kottakiadásnak stb. – aztán nem ez történt.

A szerzői jog történelme tulajdonképpen párhuzamos a technikai evolúció történetével. Minden új technikai innovációt, ami újabb módot nyitott meg arra, hogy a művekhez hozzáférjenek az emberek, lekövette a szerzői jog.

Amikor megjelent a gramofon, akkor kellett egy olyan törvény, hogy a rögzítés is a szerző engedélyéhez kötött, jogdíj jár érte, ez lett a mechanikai jogdíj. Amikor jött a rádió, a tévé, a műholdas sugárzás, és ezekről sorban megszülettek a vonatkozó nemzetközi egyezmények. A kilencvenes évek vége felé az internet volt az utolsó nagyobb lépés, amikor nagy nemzetközi egyezményeket tudtak módosítani ahhoz, hogy nagyjában-egészében egységes szabályozás legyen világszerte.

De szerintem az AI sokkal több, mint egy olyan technológiai innováció, ami egy új módot ad arra, hogy a művekhez hozzáférjünk. Szétszedi a műveket, kiismeri az alapvető alkotóköveket és a zeneszervezési elveket, majd lényegében új műveket tud generálni. Erre a mai szerzői jognak még nincs válasza. De az közben tagadhatatlan, hogy a megírt zenei tartalmak nélkül az AI nem tudna semmit generálni, tehát van egy mindenki által belátható és elfogadott köze az outputnak, terméknek a megírt zenének. De ha a szerzői jog ezt nem követi le, akkor nagyon komolyan sérülhet nemcsak a zenei piac, hanem más ágazatok is, lásd a könyvillusztrátorokat, vagy a sajtót.

Nem azt mondom, hogy az AI ördögtől való, mert betölthet egy piaci rést. Ha te egy bézs színű, vanília illatú hotelt üzemeltetsz, holnap nyitsz, és nincs embered, aki megírja vagy leválogatja a háttérzenei könyvtárat, ami illik ehhez a hotelhez, akkor erre az AI a válasz. De ez a piac nagyon kis része. Sokkal nagyobb gond lesz, ha sokan azt mondják, hogy az AI háttérzene ingyen van vagy olcsóbb, azt kérem – függetlenül attól, hogy egyébként milyen. Itt torzul a verseny, és ezt ki kell egyenlíteni.

Ezért támadt az a gondolatunk, hogy már létező jogi technikákat kellene felmelegíteni és azt mondani, hogy

ha kereskedelmi szerepbe kerül egy AI által generált tartalom, akkor – tekintettel arra, hogy nem független az ember által alkotott művektől – ugyanolyan díjat kelljen fizetni a nyilvános használata után, mint ha egy ember által alkotott, szerzői jogi oltalommal ellátott művet használna föl az adott étterem, üzlet, vagy streaming szolgáltató, rádió, tévé.

Létezik olyan jogi technika, amivel egy ilyen díjigényt be lehet vezetni: a vizuális művek kereskedelmi forgalma után például a védelmi időn túl is kell egy méltányos jogdíjat fizetni. Ezért az Artisjus a többi hazai közös jogkezelő többségével együtt tett egy javaslatot az AI-generált tartalmak jogdíjigényére az Igazságügyi Minisztériummal közös jogalkotási munkabizottságban. Úgy látjuk, hogy ez a magyar jogba beilleszthető lenne anélkül, hogy itt valami nagyszabású európai keretrendszert módosítani kellene.

Európai szinten ez nem tud működni?

Van egy olyan – szerintem fals – gondolat az európai politikusokban, hogy „ne kövessük el azt a hibát, amit mindig szoktunk, hogy túlszabályozunk egy szektort, és emiatt versenyhátrányba kerülünk az amerikai és ázsiai versenytársakkal szemben.” Nyilván a túlszabályozásba belelátják azt is, hogy legyen transzparens, hogy mit evett meg az AI, meg hogy az említett kannibalisztikus piaci megjelenést próbáljuk meg megakadályozni. A megoldás, amit kitaláltak, az opt out, vagyis hogy a jogtulajdonosok, jogkezelők tiltakozhatnak az általuk képvisel repertoár „szöveg- és adatbányászati” felhasználása ellen, amit az Artisjus meg is tett. De egyrészt mire megkaptuk ezt a lehetőséget, már az összes modell megette az összes katalógust, és nem lehet visszanyomni a tubusba a fogkrémet. Másrészt elvileg odamehetünk és próbálhatunk egyezkedni, de elképzelhető, hogy mi történik, ha jelentkezünk mondjuk az OpenAI-nál vagy a Sunónál, hogy a magyar repertoárt jöttünk jogosítani…

Ez egy olyan harc, amit szerintem nem érdemes folytatni, és szerintem nem is a betanítással, hanem az output oldallal van a fő probléma. Van azért erős érvünk. Megtanultuk a korábbi lobbizási tapasztalatok alapján, hogy szavakban mindenki elismeri, hogy igen, az európai kultúra fontos stb., de aztán nem történik semmi. Alapvetően akkor változott meg a hozzáállás, amikor ehelyett azzal mentünk oda a döntéshozókhoz, hogy mi a kreatív és kulturális iparágat képviseljük, ez 7,6 millió állást jelent, amit nagy arányban töltenek be fiatalok, és nagyobb például az autóiparnál. Akkor mindjárt elkezdtek érdeklődni, mert ezek számok, kemény gazdasági tények… És most is meg kell próbálni odamenni a döntéshozókhoz az említett adatokkal, és azt mondani, hogy ha nem csináltok valamit nagyon gyorsan, akkor az output oldali generatív termékek meg fogják zabálni az egész piacot, és aztán jogosultak tízezrei fognak jelentkezni a kulturális tárcáknál, hogy ha nem adtok pénzt, akkor műalkotások létrehozása helyett el kell mennem a bányába dolgozni. De mi azt mondtuk, hogy nem várunk erre európai szinten, hanem próbálunk hazai szinten eredményt elérni.

Visszatérnék arra, hogy korábban azt mondtad, hogy szerinted egyre inkább háttérbe szorulnak a szerzők. Én látok ezzel ellenétes folyamatokat is.

Én úgy látom, hogy ma azért alapvetően az emberek – köztük a zenerajongók is – számára egy zeneszám beazonosítása az előadóművészeken keresztül történik, és sokszor nem tudjuk, hogy ki az, aki a dalt megírta. Lehet persze, hogy a szerző-előadók egyre ismertebbek, de ha megnézzük, hogy a szerzői jogvédelem honnan indult, az egészen más: ez egy komolyzenei társulat volt, az kerülhetett be a jogvédelembe, aki Zeneakadémiát végzett, kottát írt – akkoriban az ő műveiket játszották, és a közönség is a szerzőről azonosította be a műveket. Nálunk a negyvenes években jelent meg arra az igény, hogy a jogvédelembe a könnyűzene is bekerüljön – bár ha az operettet is könnyűzenének tekintem, akkor már a kezdetektől ott volt, hiszen Huszka Jenő volt az egyik atyja a jogvédelemnek. Aztán a hatvanas években egyre több lett az olyan könnyűzenei együttes, ahol nem volt külön szerző, aki otthon ült és írta a műveket, hanem a próbateremben születtek a dalok improvizációkból vagy olyan témákból, amiket egyes tagok hoztak. Akkor alakult ki az a gyakorlat, hogy a teljes zenekart beírták szerzőnek, mert „mi együtt vagyunk egy banda, együtt sírunk, együtt nevetünk”, ráadásul az előadóművészeknek 1994 előtt nem járt jogdíj. Tulajdonképpen ez volt az egyik oka annak, hogy az Artisjusban a képviseltek közé egyre több olyan szerző került, aki előadóművész is.

A nemzetközi popzene csúcsain azért egyre több az olyan szerző, aki nem előadó, de sokan ismerik a nevét; vagy olyan szerző, aki előadó is, de sokkal híresebb a másoknak írt dalai miatt. Ilyen akár Max Martin, de a fiatalabbak között vannak olyanok, akik vele ellentétben már jelen vannak a közösségi médiában, akár brandet is építenek maguknak. Ilyen pl. Billie Eilish testvére, FINNEAS, Jack Antonoff, vagy az újabb generációból Dan Nigro (Olivia Rodrigo, Chappell Roan stb.) már olyan szerzők, akik önálló brandet építenek. Az is segíti őket, hogy egyre jobban belelátnak a rajongók a sztárok életébe, a kulisszák mögé, igény van a videókra, amik megmutatják, hogyan készült a dal stb., és ezeken óhatatlanul ott lesznek a szerzők és/vagy a producerek is.

Ezekben az esetekben szerintem összecsúsznak a szerzői és a produceri szerepek. Persze ma a könnyűzene legtöbb ágában a zenei producerek meghatározó szerepet töltenek be – miközben mi magyar viszonylatban sokáig nem is tudtuk, mi az a producer, ki ez a fura szereplő, aki félig hangmérnök, félig szerző, és ezt egy csúszkán állítgatja. Ezek általában nagyon jó szakemberek, de nem azok a fajta tőrölmetszett kreatív zsenik, akik leülnek egy zongorához és megírják a dalt, hanem hangzásokkal, hangszereléssel is foglalkoznak, tehát olyan elemekkel, amik önmagukban nem állnak szerzői jogi oltalom alatt. De közben annyi mindent hozzátesznek a dalhoz, hogy összességében eléri a hozzáadott értékük azt, hogy szerzőnek tudod őket nevezni, és klasszikusan be is kerülnek a művekbe. Ezek a szerepek tehát vegyülnek, és ez nem baj – de a mi dolgunk az, hogy magára a szerzőre irányítsuk a figyelmet.

Magyar szinten is láttuk a Dalfutárt, aztán a Sávlekötőt, Sávlekötő Campet, illetve egyre több podcast is indul, amiben a dalok születéséről, műhelytitkairól van szó.

Ezeket egyébként az Artisjus anyagilag is támogatta. A Dalfutár első évada annyira betalált, hogy kérdés nélkül vitte el az év produkciója Artisjus-díjat, annyira evidensnek látták a szerzők, hogy egy ilyen tartalomra szükség van – bár nem egyedül a szerzőt emeli ki, de jól láthatóvá teszi. Nagyon jó, hogy egyre több ilyen tartalom keletkezik, de ha neked az a küldetésed, hogy ezt képviseld, akkor sosem fogod azt mondani, hogy na, ennyi a figyelem már pont elég…

Még akartam kérdezni valamit a magyar dalszerzés évén és az AI-n kívül témákról, hogy amúgy más területeken minden „megy-e, ahogy szokott”. De nyilván az elmúlt pár évben biztosan nem ment minden, ahogy szokott… Szóval az a kérdésem, hogy mikor volt az utolsó időszak, amikor el lehetett mondani, hogy „business as usual”?

Én akkor nem dolgoztam itt… Vagyis inkább azt mondom, hogy 2000-ben. Akkor kerültem az Artisjushoz, Tóth Péter Benjaminnal, a mai üzleti transzformációs igazgatóval egy napon. Mi akkor még megtapasztaltuk a „kézműves jogkezelés” korszakát: egy viszonylag jó erőforrás-ellátottsággal, minden szerzői igényt kielégítő módon meg tudta oldani a szervezet az ügymenetet. Ennek háttere egy kényelmesnek mondható jogi és területi monopólium volt, tehát nem volt kérdés, hogy az Artisjusnál van-e a teljes világrepertoár minden képviselt jogra. Aztán onnantól jöttek a változások: 2000 környékétől már felbukkant zene az interneten, ami már elkezdte feszegetni a kereteket; aztán jött a fájlcserélés. 2004-ben az EU-csatlakozással megszűnt a jogi monopólium és a kötelező jogkezelés, tehát kiléphetett a szerző. Aztán az online felhasználásokra jogra kivonták a nemzetközi repertoárt az Artisjustól. Óriási kihívást jelentettek ezek a változások egy kézművesen összerakott rendszernek, mind a hozzáállásban, mint a technológiai megoldásokban. Az a rendszer arra volt kitalálva, hogy legyen kicsinek, nagynak egyaránt jó, legyen olcsón üzemeltethető. Ebbe jöttek egyrészt a kivételek, kilépések (még ha nem is tették meg sokan, ki kellett alakítani ennek a kezelésének a módszereit); másrészt elkezdett nőni a volumen – mind a műveké, a felhasználásoké. Most ott tartunk, hogy egy gyárat kell üzemeltetni, de meg kell tartani emberarcúnak, reszponzívnak, egyedi problémákra reagálónak. Szóval szerintem 2000 volt az utolsó „business as usual” év. De ha az elődömet, Gyertyánfy Pétert kérdezed, ő biztos olyasmit mond, hogy 1977. Mert 2000 előtt sem volt kevésbé izgalmas a helyzet: nem sokkal korábban alakították vissza állami szervből, a Szerzői Jogvédő Hivatalból egyesületté az Artisjust – ezt egyébként kivételes módon maga Gyertyánfy Péter kezdeményezte. Szóval ez egy unusual business.

Fotó: Labancz Viktória