DJ Bootsie: Bátrabban kellene a klasszikus zenéhez nyúlni

A magyar elektronikus zene egyik leginkább elismert szereplője, DJ Bootsie idén Bartokosmos címmel jelentetett meg egy albumot Bartók-feldolgozásokból, az angol Tangential Music kiadónál. A Dalszerzőnek elmondta, mik voltak a lemezkészítés kihívásai, a klasszikus zenei feldolgozások milyen csapdáit akarta elkerülni. Beszélgettünk arról is, mi a viszony a népzenét feldolgozó és az avantgárd Bartók között, valamint hogyan kellene szerinte a nagy elődök zenéjéhez hozzányúlni.

Annak, hogy 2025 lett a Magyar Dalszerzés Éve, az egyik apropója, hogy Bartók Béla és Kodály Zoltán 120 éve kezdett népdalokat gyűjteni. A Dalszerző Bookazinban olvasható interjú történeti szempontból dolgozza fel a témát.

Sok van a lemezben belőled is és Bartókból is. Mennyire volt nehéz megtalálni ezt az egyensúlyt, mennyit kellett ezen kísérletezni?

Örülök, ha ezt így látod. Nem volt igazán nehéz, ösztönös volt. A legnagyobb kérdés az volt számomra, hogyan tudok Bartókból minél többet belerakni. Azon gondolkodtam sokat, hogy hogyan állítsam össze a lemez szerkezetét. De ez is kiadta magát, miután a számok többsége elkészült.

A szerkezet kifejezetten szokatlan lett; például az, hogy egy-egy darabból több feldolgozás is szerepel a lemezen, és ezek nem is feltétlenül egymás után jönnek.

Színdarabszerűen, mixtape-szerűen képzeltem el a lemezt. Ha az összes Allegro Barbarót egymás mellé rakjuk, az túl sok lett volna, elfárasztotta volna a hallgatót. Tudom, hogy így sem egy könnyű hallgatmány. Van még egy jó 25 percnyi anyag, ami elkészült, de nem került rá az albumra, amit sajnálok, de ez már így is egy, a kornak abszolút nem megfelelő forma és mennyiség. Egyébként egy tervezett új lemezemen ezek közül a kihagyott darabok közül többnek nagyon jó helye lesz majd. Ezek viszont nem a 2026 tavaszán megjelenő albumon fognak szerepelni.

Hallgattál klasszikus zenei feldolgozásokat kifejezetten azzal a füllel, hogy mit szeretnél elkerülni?

Kizárólag tapasztalatszerzésből nem hallgattam, viszont régóta érdekel, követem ezt az irányzatot. Fontos volt számomra, hogy elkerüljem azokat a csapdákat, amelyekbe a klasszikus zenei feldolgozások többsége beleesik: vagy nevetségesek lesznek, vagy üresek. Itt érdemes megemlíteni a Deutsche Grammophon Recomposed sorozatát. Ennek az elején érződött, hogy egy piaci rést akarnak betölteni. Óvatosan dubos, downtempós dolgokon egyszer csak megjelent pl. A hattyúk tava… ez szerintem egy kicsit komolytalan. Később jöttek aztán komolyabb megjelenések is, bár az én ízlésemhez képest túl sok volt a house-os, technós 4/4 – nem azért, mert ezek ne volnának jók, de úgy érzem, hogy ennél azért izgalmasabb, intellektuális komolyabb dolgokat is lehet kezdeni ezekkel a szerzőkkel; olyat, ami tornáztatja az agyat.

Volt ennek a lemeznek egy előzménye; többek között az Operaház felkérésére Erkel– és Wagner– feldolgozásokat készítettem. Ezután évekkel néhai menedzserem, Széll László (UGAR Records) ötlete volt, hogy készüljön egy teljes ilyen album. Eredetileg több szerzőtől válogattam darabokat (Corelli, Rahmanyinov), de amikor Bartókon kezdtem dolgozni, annyira megérintett, annyival érdekesebbnek tűnt, hogy elhatároztam: csak vele fogok foglalkozni. Tehát Lacival gondolkodtunk azon, mi lehet a pláne egy ilyen lemezben? Meg akarjuk mutatni, hogy mi már a „magaskultúrába” tartozunk? Azt várjuk, hogy ennek hatására a hiphoposok majd Csajkovszkijt fognak hallgatni, a technósok a Zeneakadémiára járnak koncertekre? Én akkor arra jutottam, hogy azok, akiket én igazán zenehallgatónak tartok, annyira sokféle zenét hallgatnak, hogy miért ne volna lehetséges, hogy egyik percben népzene szól nálunk, következőnek modern elektronikus zene, aztán Bartók – igazából nem kell ezeket ennyire szétszedni.

Az elektronikus zene több olyan alapító legendája, mint pl. Jeff Mills vagy Carl Craig is dolgozott szimfonikus zenekarral. Mi lehet ennek a vonzereje?

Szerintem sokakat érdekel, hogy milyen lehet ezt megcsinálni, maga a kihívás és hogy megtehetik, tehetjük. Egyébként pedig ha eltekintünk a klasszikus zenének ettől a kicsit magasztos „magaskulturális” megítélésétől, és akár csak amolyan hangmintaként tekintünk rá, akkor nagyon jó vele dolgozni, nagyon kivételes nyersanyag. Úgy látom, hogy a klasszikus zene fúziós jelenléte még intenzívebb manapság.

Emellett a szervezők felől is sokszor jön ilyen igény, hogy legyen modern zene, de legyen benne klasszikus is. Szoktam háttéremberként, zenei rendezőként különböző rendezvényeken, eseményeken dolgozni, és ez nagyon sokszor előkerül. Mint ahogy korábban a jazz és a modern elektronikus zene keverésére volt igény – például ennek volt köszönhető, hogy a Yonderboi Quintettel a 2000-es években sok nemzetközi jazzfesztiválon játszottunk. Akkor úgy érezték a szervezők, hogy kell a jazz mellé egy frissítés, szélesebb közönséget pedig az akkor feljövő, egyre népszerűbb elektronikus zene beemelésével tudtak megszólítani. Mindez önmagában nem feltétlenül rossz vagy jó, minden azon múlik, hogy hogyan csinálod meg.

Fazekas Gergely azt írta, hogy „a vasfüggöny nyugati és keleti oldalán két különböző Bartókot emeltek piedesztálra. A nyugati avantgárd a legdisszonánsabb, legprogresszívebbnek tartott Bartók-műveket, a keleti kultúrpolitika pedig a fiatalkori, népzenei vonatkozású és a kései, klasszikus jellegű darabokat.” Neked mi a viszonyod ehhez a kettősséghez?

Nekem a népzenei vonatkozású Bartók-művekben az a legizgalmasabb, hogy mennyire jó az a recept, és mennyire jól alkalmazható. Már azelőtt, hogy tudatosult volna bennem, hogy ez Bartókra vezethető vissza, foglalkoztam ilyesmivel. De az avantgárd Bartók jobban tetszik, talán azért, mert látok a misztériumában valami romantikát. Az is kétségtelen, hogy mi, magyarok másként látjuk őt, mint a nyugatiak. Szerintem mi nem igazán tudtunk Bartókkal mit kezdeni. Mármint megvannak a kötelező körök minden évben, de nem igazán aknázzák ki a benne rejlő lehetőségeket. Mintha egyoldalúan próbálnánk rá emlékezni, de ennek az eredménye, hogy az emberek már immunisak rá: „Bartók, tudom, lapozzunk” – és valójában a szavakon túl szerintem nincs igazán nagy becsben tartva. Nekem szimpatikus az, ahogy például a németek vagy franciák nyúlnak a nagy zeneszerzőikhez, vagy általában a klasszikus zenéhez: sokkal bátrabban, nagyobb alkotói kedvvel. Ezért ezt a lemezt egy diskurzus első lépésének gondolom. Nem a saját szerepem miatt, hanem fontos, hogy legyenek ilyen projektek, amelyek bátran hozzányúlnak az elődök zenéjéhez.

Foglalkoztatott az a kérdés, hogy hogyan illeszkedik a saját diszkográfiádba a lemez? Általában a remixlemezeket nem szokás a fontos albumok közé sorolni. Másfelől sok szálon kapcsolódik korábbi zenéidhez.

Ezen nem gondolkodtam, de a kérdés jó. Azt remélem, hogy automatikusan beilleszkedik az ötödik lemezemként, és megtalálja a helyét. Én is így érzem, hogy kapcsolódik más munkáimhoz, de ehhez kell némi analitikus megközelítés, amit azért a mai körülmények között nem várhatok el a hallgatóktól, hogy összeillesszék a részeket. Én szervesnek érzem, és úgy gondolom, hogy nem lehetett kihagyni.

Fotó: Őrsi András / Karmatik Photography